// Óriási köszönet a párbeszédes segítségért, Amadieu drága! //

---

      2006

  Igent mondtam.
Nem az oltárnál, egy szőke hercegnek, hanem egy étteremben, egy barna hajú öreg csotrogánynak, ki felkért egy igen csábító főszerepre. Főszerep - ez már önmagában megtisztelő.
A legszebb az egészben az volt, hogy mindehhez Párizsba kellett utaznom. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy visszavonjam a válaszom, ám a szerep annyira tetszett, hogy a repüléstől való félelmem teljesen háttérbe szorult.

  Egy szende, szűzies huszonéves lányt kell alakítanom, aki retteg barátjától, ám nem meri elhagyni őt. Állandóan át-, és megverik, és ő ezt szó nélkül hagyja. Nincs senki, akihez fordulhatna, ugyanis retteg a következményektől.
Az ilyesfajta szerepeket nekem találták ki! Teljesen ellentéte lehetek önmagamnak. Egy ilyen során mindig meg kell küszködnöm azzal, hogy a vigyorgós énem egy parányit se bukkanjon elő.
  Általában át tudom érezni a karaktereim életének nagy részét, éppen ezért tudom őket hitelesen előadni. Nem, egyáltalán nem vagyok egoista, csupán a kedvelőim véleményére hagyatkozva merem ezt állítani.

---

  Miután megérkeztem a művészet városába, másnap elkísértek egy stúdióba, ahol megismerkedhettem a többi színésztársammal. Mikor megpillantottam a férfit, aki a filmben elméletileg a pasim lesz, akkor, s abban a pillanatban azt hittem elájulok. Abban a szent minutumban azt kívántam, hogy bárcsak egy ágyjelenetet kéne leforgatni Vele...vagy kettőt. Mosolya, s kék szemei azonnal levettek a lábamról, francia akcentusával pedig azonnal a szívembe zárta magát.
~ Oh, Mr. Benoit! ~


  Pár nap elteltével, elkezdődött a forgatás, ami eleinte egész jól ment...egészen az első olyan jelenetig, ahol ütni nem kellett.

  Adott egy pszichopata srác, és egy szende lány, aki retteg Tőle. Kapcsolatunk több mint baráti - a forgatókönyv szerint. A forgatás helyszíne jelenleg a srác lakása, ahol a lány a szoba egyik sarkában, egy pokróccal melegítve magát gubbaszt, szemei vörösek a sírástól, erős fekete sminkje folyik orcáin. Retteg, remeg. A fiú épp felhúzta azon magát, amiért a lány elszólta magát titka felől, miszerint a lányon levő kék-zöld-lila foltok barátjától származnak.
  Most jönne az, hogy a fiú ordítozna, majd hirtelen a lányhoz - ki éppen zokog, s szinte falmatricaként van jelen - lépve lekeverjen neki egy hatalmas pofont.

  Mindez hogy néz ki a valóságban?!
Mr. Benoit, félrehív, egy kis szünetet kérve a stábtól. Csak tudnám milyen merényletet tervez ellenem, a pofonon kívül...felmorranok, miközben feltápászkodom, s ledobom a pokrócot magamról.

---

// Amadieu bevonva! Ő a zöld, és ő is írta mit csinál. //

- Kis türelmet, tényleg csak egy perc! - intek a stábnak és szerencsére nem akadnak fenn. Félrehívom a partnerem, pontosabban meg sem állok, amíg át nem megyünk egy másik díszletbe, hogy ne legyünk szem előtt. Nem kell ehhez közönség.
- Na szóval. Nem szívesen teszem meg és nagyon sajnálom, hogy fel kell képeljelek. - tudom, hogy színészek vagyunk mindketten és ez a dolgunk, de hát na, egy nőt megütni, azért nem az a kategória, mint mondjuk egy szenvedélyes, bugyi nedvesítő csók.
- Üsd, vágd, nem apád...nem is anyád, nem is testvéred. A szerepért bármit - mondhatnám, hogy ez a mottóm. Ne sajnálj, nem vagyok porcelánból. - halkan felkuncogok. Kaptam már pofont nem egyszer, szóval ilyen téren sem vagyok már szűz. Persze ő ezt nem tudhatja, és értékelem amiért így a szívére veszi a dolgot.
  Nem tehetek róla, szórakozott félmosoly kerül fel a képemre a szövegelése hallatán. Még egy ilyen nőt, de komolyan!
- Nem, nem vagy porcelánból és tudom, hogy ez a munkánk, de attól még nem szívesen pofozlak meg. - sokkal inkább szeretném simogatni azt a finom bőrt, ami tökéletes feszességében vonja be a testét.
- Tekints el most a valóságtól, és a szereptől. Képzeld azt, hogy az egyik régen gyűlölt tanárod vagyok. Mert biztosan volt olyanod, tudom ám! - ha azt kívánja a forgatókönyv, hogy pofon kell, akkor az kell. Ha hatszor kell megismételni, akkor is. Tenyérmintás arcomon majd dolgozhatnak a sminkesek eleget.
- Azt hiszem, ha pofon váglak, jövök neked egy vacsorával, minimum. - vigyorodom el és megérintem az arcát, finoman megcirógatva a bőrét.
- Minden egyes pofon után jössz eggyel? Mert ha jól emlékszem nem csak ez az egy lesz. - kezére pillantok, s egy kislányos mosollyal, kissé elpirulva figyelem mozdulatát. Sosem képzeltem volna, hogy valaki ilyen könnyen zavarba tud hozni.
A legkevésbé sem bánnám, ha már ma este vele lehetnék. Hiba lenne tagadni azt, hogy akár még a reggelimet is vele fogyasztanám el. Az ágyában esetleg?
- Szeretnéd, ha mindegyik után jönnék eggyel? - még jobban szélesedik az a vigyor és a pírt látva egyre erősebb bennem a késztetés, hogy azokra a nagyon is kívánatos ajkakra tapadjak. Kár lenne tagadnom, hogy nagyon is csinosnak és kívánatosnak tartom.
- Nem szeretném... - próbálok egy fél perces szívinfarktust okozni neki. - Akarnám. - suttogva fejezem be mondatom, talán egy jó hírrel. Először, és lehet hogy utoljára vagyok Párizsban, vétek lenne kihagyni egy ilyen ajánlatot!
- Javaslom, hogy legyünk túl hamar a dolgon, aztán ezt majd még megbeszéljük. - csábító tekintetem bevetve pillantok rá, egy kacsintást is megengedve magamnak, majd mutatóujjammal álla alá pöccintek, és azzal a lendülettel indulok is vissza a forgatás helyére...hacsak nem állít meg.
  - Várj, ne szaladj ennyire. - kérem és megfogom a kezét, mielőtt még visszasurranna a többiekhez. Magamhoz húzom, ha engedi, tenyerem az arcára siklik, majd mielőtt még meggondolnám magamat, ajkait falva és finoman harapva csókolom meg. Másik kezem a derekára csúszik és még közelebb húzom magamhoz, hacsak nem óhajt felképelni ő ezért a kis akciómért.

    Amikor arra kér, hogy álljak meg, egy sejtelmes mosollyal az arcomon megtorpanok, persze Ő tekintetem nem láthatja, mindaddig, míg meg nem fogja kezem, s szembe nem fordulok vele.
Hevesebben kezd verni a szívem, mikor tenyerét megérzem arcomon, és mindegy egyes tizedmásodpercben közelebb kerül hozzám...leginkább az ajkaimhoz. Belemosolygok a csókba, eközben átkarolom őt nyakánál, s úgy viszonzom azt.
  Mindeközben hirtelen valaki benyit az ajtón, mikor ijedtemben elválok Amadieu ajkaitól, s vállánál fogva ellököm magamtól.
- Méééégis mit képzelsz, teeeee?! - hangomon érezni, hogy fel vagyok háborodva, ám lelkem mélyén szélesen vigyorgok.
- Nem kell ide a színjáték, csináljátok csak...miután felvettük a jelenetet. - mondja a kis asszisztens, majd int nekünk, hogy irány vissza a szoba díszletéhez.

---

---

      Az utóbbi egy-két év

  Fájó szívvel hagytam el Párizst. Nem, nem a film miatt, sokkal inkább A franciám hiányzik. Igen, A franciám. Ott, és akkor az enyém volt, még ha valójában nem is. A vele együtt töltött idő megindított bennem valamit...élveztem a vele együtt eltöltött órákat. Ott bezzeg gyorsan teltek el a percek...
  Szeretnék visszamenni a múltba, hogy ölelésében érezhessem azt a biztonságot, amit valószínűleg csak Ő tudna nekem nyújtani.
Nem éreztem azt, hogy szerelmes vagyok. Puszta fellángolás volt valószínűleg az egész mindkét részünkről. Vagy nem tudom. Bizonytalanná váltam.
  El kellett őt felejtenem. Lehetetlennek tűnt az, hogy bármikor is találkozhassunk, hiszen rengeteg a távolság köztünk.

Ám egyszer csak a régi érzések újból előbukkantak...

  Egy nap azt hittem hallucinálok az antibiotikumomtól, amit valami nyavalyára kaptam. Bekapcsoltam a TV-t, majd kimentem a konyhába, hogy főzzek magamnak valami egyszerű, ám mégis nagyszerű kaját. Mikor bepillantottam a konyhából a TV-re, kiesett a fakanál a kezemből. Amadieu szerepelt az egyik helyi csatornánál. A kulcsszó itt az, hogy HELYI.
Valami balesetről faggatták. Tátott szájjal álltam ledermedve, szinte a földhöz fagyva.

  Nem értettem, s most sem értem a helyzetet. Itt van Vegasban? Ha igen, mióta? Mit csinál itt? Egyedül van? Nővel van?
Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, ám ezekre nem kaphatok választ az égiektől, hiába pislantok fel a plafonra.

  Meg kell őt keresnem. Kerüljön bármibe. Színházi ismertségem eléggé széleskörű, így hát biztosan ki fogom tudni deríteni, hol van. Ha nem, akkor is.
És Amadieu az enyém lesz.
Végleg. Nem csak egy szenvedélyes csók erejéig.