Könnyű az embereket megvezetni. És még könnyebb őket pellengérre állítani, egy döntés elé, aminél úgysem lelnek rá a legkézenfekvőbb megoldásra. Bosszant! Bosszant az, hogy becézett! Most, hogy nem dolgozzam, ezek a különbségek még jobban kiéleződtek, ezért is hagytam abba egy pillanat alatt az egészet. A kezem nem mozdult, helyette csak óvatosan, nem fájdalmat okozva neki szorítottam rá, csak hogy érezze, még mindig nem nyerő az, amit csinált.
- Elengedlek, ha eltűnsz a szemem elől és meg sem próbálkozol valami hülyeséggel - engedett a hangom csak egy egészen hangyányit, az ujjaim pedig engedtek a szorításon is.
- Ha mégis trükköznél - mélyedt bele az ujjam és a körmöm a karjába ott, ahol nem fedte már ruha a bőrét. - Megismertetlek a fojtózsinórral - váltott egészen halkra a hangom, mégsem fenyegettem. Nem volt szokásom. Mr. Saintwood-nak elvégeztem azt a munkát, amit kért tőlem mindenféle kérdések nélkül. Ahol érdeklődtem, ahol tudni akartam, arról nem kellett mindenkinek tudomást szereznie.
A férfit elengedő kezemmel túrtam bele a zsebembe, előhalászva a kulcsot pedig egy hang jelezte azt, hogy az autót újra bezártam, és mielőtt még bármivel is próbálkozott volna Göndörke, még mindig nem elengedve őt húzódtam kissé hátra, és ha nem szerette volna, hogy a feszülő érzés újra erősödjön a karján, akkor ő is követett. Ha és amennyiben már távolabb voltunk az autótól, csak akkor engedtem el a kezét.
- Menj innen. A lehető legtávolabb tőlem és az autómtól - beszéltem egészen halkan.

Ha hittem volna a szavaiban, ha tudtam volna, hogy igazat beszél, minden más lett volna. Nem gondoltam úgy, hogy bármikor is az életben meg kellene benne bíznom, és az is biztos volt, hogy nem ma, nem most kezdtem volna bele ebbe a projektbe.
Elengedtem, mert mit kellett volna tennem? Nem tarthattam őt fogva kegyetlen hosszú ideig, és amikor elhátrált, csak közönyös arccal néztem utána. A fenyegető szavai nem jelentettek semmit. Sokat kaptam már. Akkor is, amikor csak ügyfelekkel voltam. Mr. Saintwood sem tudott mindent, és ha beszélni kezdtem volna, akkor gyanítom, mindent elmondtam volna neki.
Felsóhajtva, ahogy a furcsa alak elveszett a sötétben, kinyitottam a kocsimat, majd ahogy beültem, magamra zártam azt. A fejemet hátradöntöttem a fejtámlának, előkaptam a mobilom, és az ujjam csúszott a képernyőn Takashi nevéig érve. Vacillálva néztem a telefonszámot is a neve alatt, de aztán.. egy újabb sóhaj kíséretében hagytam, hogy a képernyőzár feledésbe kergesse a férfi elérhetőségét is.
Beindítva az autót csendes, alig hallható hang törte meg a magányomat, s a kést ott hagyva, ahol volt - ha visszajött érte Bongyorka, ha nem -, meg sem álltam egészen hazáig. És nagyon reméltem, hogy a jövőben soha többé nem fogom látni. Mert akkor az fájni fog valakinek. De nagyon.