Gideon Alessandro Russo

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
♠ intelligens
♠ kitartó
♠ talpraesett
♠ őszinte
♠ segítőkész
♠ rendkívüli

◆ negatív tulajdonságok:
♣ manipulatív
♣ merev
♣ szeszélyes
♣ makacs
♣ néha érzékelten
♣ meggondolatlan

◆ egyebek:
◆ amnéziás
◆ van menyasszonyom, akit valaha talán szerettem és bálványoztam, de mára már csak egy idegen a számomra; Michelle ezt persze nehezen dolgozza fel és kitartóan ostromol, de már sosem leszek a régi

Történet vagy szerepjátékos példa

-Megmondaná a nevét? – Mosolygott rám az ismeretlen nő. Meleg tekintete vonzotta az enyémet, de hatalmas pocakjáról nem tudtam levenni a szemem. Már nagyon a végén járhat a terhességnek, mégis előttem áll és némán figyeli. Minden reakciómat fejben kielemzi, aztán a csipogójáért nyúl és pár pillanattal később még 3 fehér köpenyes, mosolygós ember lép be hozzám. A fejem kótyagos, a torkom porzik, a szám ki van cserepesedve. De ők rendületlenül néznek rám, szemükben afféle orvos csodának számíthatok.
-Gideon Russo. Napok óta ezt sulykolják a fejembe. – Mondtam halkan, mert torkomat kaparta a szárazság. – Kaphatnék vizet? – Néztem esdeklő pillantással az egyikre, mire kaptam egy pohár jéghideg vizet. Alig ittam ki, máris éreztem jótékony hatását.
-Mikor született? – Mit akar ez tőlem? Fogalmam sincs, mikor születtem. Napok óta ezzel nyaggatnak, de nem tudom megmondani. Hiába gondolkodom, egyszerűen nem tudom. Azt mondták, csúnyán megsérült a fejem, amikor kimentettem azt a férfit abból a romos épületből. Nem sok mindenre emlékszem. Volt ott egy kiszáradt kút, amiben egy kislány holttestét találtam. A férfi vérzett, skarlátvörös vére átitatta az ingjét és mint dögkeselyűk a húsra, úgy jöttek ránk a tálibok. Nem tudtam, mit tehetnék… elbotorkáltam vele egy autóhoz, beültettem és visszaszaladtam a többiekhez, de… annyira zavaros minden. Az egyik percben még hallottam, ahogy a nevemet kiáltják, éreztem, ahogy visszalök a fegyver a kezemben, a következő percben pedig itt ébredtem, gépekre kötve, aggódó szempárokkal körülvéve. És nem ez a legrosszabb… nem tudom, kik ezek az emberek. Volt itt egy nő. Barna hajú, barna szemű, arcát megviselték a könnyek. Magához ölelt, halk imádságot suttogott a fülembe, könnyeitől teljesen átázott a kórházi pizsamám. Mellette egy férfi állt, fekete hajába már belekapott az idő vasfoga, de jégkék szeméből erő és tisztelet sugárzott. Ő is könnyezett, de kevésbé, mint a felesége. Mert nyilván az volt neki, ahogy védelmezőn karolta át derekát. Az ágy végében pedig egy gyönyörű lány állt. Csokoládé barna haj keretezte arcát, ívelt ajka és szépen metszett szeme rabul ejtett. Hagytam, hogy az ismeretlen nő perceken keresztül ölelgessen, de szememet nem tudtam levenni a lányról, aki már az első percben elvarázsolt. Pofátlan bámulásomban az vetett véget, hogy az ajtó kinyílt, beviharzott rajta egy szőke szépség és egyenesen az ajkaimra tapadt. Zokogott, törékeny testét rázta a sírás, karjait olyan erővel fonta körém, hogy lazítanom kellett a szorításon. És mire feleszméltem, a lány eltűnt, mintha csak a képzeletemben létezett volna. Egyedül maradtam ezekkel az emberekkel, akik idegenek voltak a számomra. Hiába mondogatták a nevem és hiába öleltek, nem éreztem kötődést feléjük. Ellenben az ismeretlen lány iránt annál inkább. Nem tudtam kiverni a fejemből és amikor megtudtam, hogy vőlegény vagyok, elfogott a bűntudat, amiért más nő kelti fel vágyaimat.
-Halvány lila fingom sincs. Semmire sem emlékszem. Minek tesz fel ilyen hülye kérdéseket, ha úgyis tudja rá a választ? Mellesleg akkor elmondhatná nekem is. – Kacsintottam rá és lejjebb csúsztam az ágyban. Elegem volt az egészből. A faliórát néztem egyfolytában, mert tudtam, hogy pontosan 30 perc múlva bejön hozzám. Minden egyes vizitet izgatottan vártam. Képtelen voltam úgy lefeküdni, hogy ne lássam. Ha nem volt indok, hát kreáltam, ha nem volt idő, akkor valamit kitaláltam. Gonosz voltam, de látnom kellett.
-Mr Russo, együtt kell működnie velünk. 1 évig volt kómában, felébredt, az meg maga a csoda, hogy nem szenvedett semmilyen károsodást az agya. – Felhúztam, dühös lett. Lett egy jó napom. Féloldalas mosolyt villantottam rá, amitől egy kicsit megenyhült. Rándult egyet a szája, de a világért sem akart visszamosolyogni rám. Legyintett és a másik két köpenyes fickó kíséretében magamra hagyott.
Beletúrtam a hajamba. Túl hosszú már, kezdenem kell vele valamit. Majd szólok a kedves nőnek, aki nagyon hasonlít rám, hogy vigyen el fodrászhoz. Biztos megteszi értem.
Az óra hangosan jelezte számomra, hogy idő van, kapjam össze magam. Újra beletúrtam a hajamba, eligazgattam tincseimet, megvakartam borostás államat és mintha nem érdekelne, hogy belépett a kórterembe, az ablakra szegeztem sűrű pillájú szememet.
-Üvd Ms Law. Szép napunk van nem de? – Fordultam feléje féloldalas mosolyommal. Minden nap rácsodálkozom a világra. Hol volt Ő akkor, amikor eljegyeztem Ms Júliust? Egyáltalán, milyen ember voltam én? Az orvosok látnak esélyt arra, hogy valaha is visszanyerem az emlékeim, de nem vagyok abban biztos, hogy én is vissza akarom kapni őket. Az én emlékeimben jelenleg csak Peyton él és nem áll szándékomban megfosztani magam ettől.