Lindsay Moose

Wild hearts can't be broken

Olyan vagyok, akár egy arculcsapás. Egyenes jellem, mindenkinek kertelés nélkül megmondom a véleményemet; viszont tudok hazudni, nagyon is jól. Számomra az 'élet' szó azt jelenti: kihívás.
Állandóan összeütközésbe kerülök a környezetemmel és gyakran úgy vágok bele a harcba, hogy nem mérem fel az ellenfelem erejét. A kudarc azonban nem tör le, még be sem gyógyultak a sebeim (akár testi, akár lelki), már újra a küzdőtéren vagyok, új célért, új eszményekért, új dicsőségért harcolva. Az akadályokat egyetlen elsöprő rohammal győzöm le. Számomra egy a fontos: győzni, élre kerülni. Harc közben szerzett sebeimmel nem törődöm, veszteségeimre fittyet hányok. Kudarcaimból nem tanulok, képes vagyok századszor is nekirugaszkodni egy akadálynak, gondolván, ezúttal egészen biztosan legyőzöm.
Ahhoz vagyok szokva, hogy amit mondok, a környezetem ellentmondás nélkül elfogadja. Talán ezért is gőzölök be gyorsan, ha ellenállást tapasztalok. Ilyenkor általában először nem az indulat tör ki belőlem, hanem a gúnyos, szarkasztikus megjegyzések; később azonban kibukik belőlem és volt már rá példa, hogy törtem és zúztam. Haragtartó vagyok, de tudok bocsánatot kérni - előbb vagy utóbb, de inkább utóbb. Akit letepertem, azon nem állok bosszút, hiszen azt a csatát már megnyertem.
Határozott és rámenős vagyok. Leginkább a robbanékonyság, a becsvágy és a bátorság jellemez. Imádom felrúgni a hagyományokat és a korlátokat; a magam útját járni, olykor tilosban. Meg nem alkuvó természet vagyok, aki nem befolyásolható.
Szeretek parancsolni és képtelen vagyok az engedelmességre, ez az alaptermészetem.
Számomra magától értetődő, hogy mindenki az én fejemmel gondolkodik, és az én szívemmel érez. Gyakran hiszik rólam, hogy önző vagyok, pedig csak hiányzik belőlem az empátia.
Nem szeretem megmutatni érzelmes oldalamat, a legtöbb ember szemében én mindig is a kemény, kőszívű harcos maradok, aki csak önmagáért él.

I've always loved the night and darkness

Én voltam a világ legfurább kislánya. De tényleg! Anyám nem épp vasszigoráról volt híres. Mindig azt mondogatta nekem, 'édes lányom, légy hű önmagadhoz, légy az, aki lenni akarsz!'. És én az voltam. És az vagyok. Így élek, mióta az eszemet tudom. Soha nem voltam büntetésben, nem küldtek a szobámba. Ha leestem a fáról, apám leporolta a ruhámat és - ha tényleg, baromi nagyot estem és sírva fakadtam, letörölte a könnyeimet - visszatett a fára. Imádtam gyereknek lenni! De aztán, mint egy villámcsapás, úgy ütött szöget a fejemben a gondolat. Tisztán emlékszem, úgy tíz éves lehettem, amikor a szomszéd kislánnyal játszottunk, és egyszer csak rádöbbentem, hogy többé nem élvezem a gyerekes fantáziálást.

Tizennégy éves koromban elmentem egy temetésre, és úgy éreztem, nem megfelelően emlékeztek meg az elhunytról. Úgy gondoltam, jobban csinálnám. Temetkezési vállalkozó szerettem volna lenni, és mindig is érdeklődtem a halállal kapcsolatos dolgok iránt. Volt egy Vladimir nevű gyíkom, és egy Harry Dean Stanton nevű kígyóm.
Tizenöt éves korom óta rajongok a késekért. Van bennük valami igazán csodálatos és tradicionális. A különböző országoknak különböző fegyverei és pengéi vannak, és számomra van ezekben valami gyönyörű. Így aztán elkezdtem késeket gyűjteni. Kislánykorom óta gyűjtök fegyvereket.
Tizenhat éves koromban depressziós voltam és vagdostam magam. Mindenféle drogot szedtem, amit csak el lehet képzelni: kokaint, heroint, ecstasy-t, LSD-t, mindent.
Én voltam az a bizonyos punk a suliban. Nem éreztem magam takarosnak és csinosnak. Mindig érdekesnek, furának vagy 'darkosnak' tartottam magam... a fekete bakancsom volt rajtam, meg a szakadt farmerem és a régi dzsekim, és így éreztem jól magam. Nem akartam úgy tenni, mintha okos, takaros és kiegyensúlyozott kislány lennék. A sötétebb dolgokat tudtam megérteni, a depressziósabb dolgokat, a több érzelemmel teli dolgokat.
Tizenhét éves koromban kiderült anyámról, hogy rákos és egy éven belül meghal.
Anyám meghalt. Gyűlölöm a vágott virágot.
Elköltöztem otthonról. Leszoktam a szerekről és kezdeni akartam valamit az életemmel. Úgy döntöttem, apám nyomdokaiba lépek és újságíró leszek.
Egyetem. Emlékszem, a tekintetekre. Valahonnan tudták, ki vagyok, és honnan jövök, hogy mit használtam. Szinte biztosak voltak benne, hogy ebből a lányból nem lesz semmi.
Diplomaosztó. Fergeteges buli lehetett, mert semmire sem emlékszem. Öt éve tiszta voltam.
Karácsony. Nem tudok főzni. Még mindig nem...
Karácsonyi összejövetel. Apám megdicséri a főztömet - nem tudja, hogy rendeltem. Kaptam egy kést, amit külön nekem csináltattak, közösen a húgommal. Kedves tőlük. Meg az is, hogy nem ölelgetnek. Nem szeretem, ha megölelnek - nem, a szeretet ünnepén sem teszek kivételt.

Napjainkban: a Las Vegas Daily főnöke. Nővér. Ex-drogfüggő. Kilenc éve tiszta. Nő, egy férfiak uralta világban. Kés-mániás. A szívem mélyén pedig még mindig egy tetkós kis punk vagyok, és az is maradok örökre.