Crispin Rhys Doherty

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: született jó gyerek;; nem kérkedem a vagyonommal (csak egy kicsit);; nem modernvilági telefonom van;; macskaimádó vagyok;; tudok különbséget tenni hazugság és igazság között.

◆ negatív tulajdonságok: piromániás;; dohányzom;; alkoholizálok;; nyugtatót szedek;; ateista vagyok.

◆ egyebek: Láttál már olyan mai tinédzsert, aki nem iPhone-t használt?
Nem?
Hát, én olyan vagyok. A régi, világháborús Nokiám olyan, hogy ha földhöz vágom, a beton szakad be, nem pedig a telefonom kijelzője. Csodás darab, és ha meglendíteném, kapásból két embert ölnék vele.
Nyugtatót szedek. Frontin. Erős, mint annak a rendje, és ha nem veszem be a rendes, kiszabott adagot, pánikrohamom lesz. Ne akard tudni, milyen, ha üveghangon sikítok, a földre roskadva, a saját combjaimat csapkodva.
l

Történet vagy szerepjátékos példa

Tűz van. A lángok csípős, orrfacsaróan forró szaga felcsap a szobámban, a függönyök elemi színekben pompáznak, ahogy a csóvák fellobbannak, a kezemben pedig még forró az öngyújtó. A ruhám lángokban áll, a testemet tűznyelvek nyaldossák, és ha kinyitom a számat, a lángok lerohannak a torkomon, felégetik a tüdőmet, és elevenen falnak fel.
A kórházban megállapítják, hogy a testem negyven százaléka megégett. Szép arány, igaz? Anyámék magukon kívül ordítoznak velem, elcsattan az első két pofon, és még több is követné, ha az ápolók nem fognák őket le.
Azt mondják, neveletlen vagyok. Azt mondják, nem tudnak egy olyanban megbízni, aki képtelen anélkül rágyújtani egy szál cigire, hogy ne gyújtsa fel az egész, komplett házat.
Már másodszorra költözünk két éven belül. Az előző házunk hatalmas kertes ház volt, tornáccal, cseréptetővel, összkomfortos bensővel, és központi fűtéssel. Télen sosem fáztunk, mindig mindenünk megvolt, és csak akkor fáztam meg, ha rohantam a busz után.
Azaz minden reggel.
Folyton csak késésben vagyok, nem tudom, hol áll a fejem… főleg, mióta a Bandában gitározom és vokálozok. A húrok szinte égnek az ujjaim alatt, szikrákat vetnek, és azok, akik hallgatják, azt mondják, a hangom karcosan füstös az évek óta tartó dohányzási korszakomtól, és talán megéri, hogy felléphessünk egy rangos pubban.
Tizennégy évesen rúgtam be először. Megfogtak, leszorítottak az asztalra a vállaimnál fogva – már akkor se voltam egy túlméretezett gyerkőc –, és kifeszítették a számat, hogy belém dönthessék az alkoholt. Fél perc alatt lerészegedtem, és a buli hátralévő részében egyik sarokból a másikba vonszolódtam, képtelen lévén bármit is kezdeni magammal.

Hónapok, évek teltek el azóta. Nyugtatót kell szednem, hogy minden napom zökkenőmentesen haladjon tovább a kiszabott medrében. De miért iszom rá? Jobban kiüt így, igaz? Nem vágyom másra, csak arra, hogy végre csend és nyugalom legyen, akár a régi szép időkben. Soha nem vágytam még másra ennyire. Mindig is az lebegett előttem, hogy összetartsam a családot, kibékítsem anyát és apát, de… kudarcot vallottam.
Meghaltak – lélekben. Kiégtek. Nem képesek már a szeretetre. Válnak. Hangosak. Ordítoznak. Mindig csak azt hallgatom, ahogy anyám sír, és apám szidja őt.
Ócska ringyó, mihaszna kurva – zengnek szavai. Nem tudja, mekkorákat koppannak ezek a lelkemen, hogy belefúródjanak, és többé ki se tudjam tépni onnan. Örökké sebként fognak tátongani lelkem húsában, és ha nem sikerül minél hamarabb elköltöznöm innen, megbolondulok.
Mikor kiköltöztünk Írországból, tiszta lappal akartunk kezdeni. Az előző bandámat otthagytam, hogy új életet nyithassak, és soha többé nem kerestem őket. Nem is voltam rájuk kíváncsi. A szemembe mosolyogtak, hazudtak.
Amint hátat fordítottam nekik, kést döftek a lapockáim közé.
Sosem volt barátnőm. Egyedülálló vagyok. Még sosem csókolóztam, nem szexeltem. Tiszta vagyok, akár a frissen hullott hó, és aki közelíteni akar felém, megbánja, hogy egyáltalán rám nézett.
Kettős jellemem miatt mindenki megvet vagy furcsán néz rám, és legtöbbször kinéznek a tömegből, amiért hol agresszív vagyok, hol pedig félénk kisfiú, aki anyja szoknyája mögé bújna, ha nem lenne tizennyolc éves.
Igazából… sosem emlékeztem az életem minden egyes mozzanatára. Csak annyit tudok, hogy döbbenetes tehetségem van a piromániához. Ha valami gyúlékony anyagot a kezeim közé veszek, szinte biztos, hogy felgyullad, mert épp játszani van kedvem a legjobb barátom öngyújtójával.
A csuklóimat kötések borítják. Anyámék nem tudják, mi történt velem; azt hazudtam, hogy összevesztem a szomszéd néni perzsájával – nem a szőnyeggel –, és sajnos, én húztam a rövidebbet.
A borotvapengére azóta is rá van száradva a vér, beteg, barnán alvadt vér, ami lepereg, ha megmozdítom a pengét, hogy lekapjam a polcról, és közelről nézve szemügyre vegyem.
Nem félek a halál gondolatától. Attól sem, hogy ha esetleg öngyilkos akarnék lenni, túlélném, és anyámék kitagadnának érte.
Szánalmas vagyok, ugye? Most biztos azt gondolod, emós vagyok, aki csak azért vagdossa magát, mert figyelemre vágyik.
Tévedsz.
Büntetem magam. Szánalmas vagyok, amiért így, ilyen eszközökkel, de amiért nem tudok mást, kevésbé halálos módszert, maradt ez.
Miattam válnak anyámék. Miattam ordítanak, miattam törik össze a berendezést, és miattam folyik a vér az orrukból, felhasadt halántékukból, megtépett fülcimpájukból.
Utálom, ha vérzik valamijük.
El akarok menni innen. El akarok menni innen. Csak el, el, el, el!