'A betegség után lesz édes az egészség, a baj után a jó, az éhség után a jóllakottság, az erőfeszítés után a pihenés.'

Végre egy teljesen szabadnap, sem stricik, sem kórház, csak én, a megfázásom, meg a világ, igen, ennek örülök. Ki ne szeretne kapaszkodni egy bögre kávéba, nézni a szakadó hóesést a kedvenc kávézójának a kedvenc helyéről, mely pont az ablak mellett van, csodás bőrrarokülő, lehet látni, ahogy sétálgatnak az emberek, rohannak, telefonálnak, én is ilyen vagyok, csak orvosi táskával szaladgálok a betegekhez, mert nekik kellek. Mindig, mindenhol, rohadt idegesítő, persze, segíteni akarok rajtuk, de a kezemet nyújtok, és bekapják a vállamig, nem kapok levegőt, kell idő magamra, mégsincs, a szabadásom is fogy, a legtöbbön pedig a retkes pimpek szennyesét mosom, miért küldik a lányaikat olyan helyre, ahol szarrá verik őket, sőt, megkéselik? Szadomazo meg minden, értem én, de akkor is. Egyszerűen nem tudom elképzelni, a lányok olyan tiszta lények, hogy lehet bántani őket? Ennyire... Mindegy, most pont, hogy nem kéne a munkámra gondolnom, lazítanom kéne, hiszen lázas vagyok. Mindig azt mondom, hogy otthon kell maradni, micsoda álszent disznó vagyok, a retek mindenemet!
Szóval ültem, a laptopomon pötyögtem, a kávémat szorongattam és sütit majszoltam kötött pulóverben, igazi téli látványt nyújthattam a hóeséssel a hátteremben. Mindenki, aki azzal jött, hogy leülhet-e az asztalomhoz, elzavartam. Mert azért mégiscsak beteg vagyok, egyébként meg nem szeretem, ha idegenek a magánszférámba másznak.