Egy ideig nyugalom volt... Aztán Rob megint felhívott, hogy nem fog tovább kezelni. Az egyetlen pszichológus, akiben hajlandó voltam megbízni, pofára ejtett amiatt, mert kétértelmű jeleket küldött felém, amiket félreértettem. Pedig én tényleg nem akartam őt megcsókolni (egy fenét nem)! Talán ha nem harapdálta volna olyan irtózat szexin az ajkát, ez sosem történik meg. Na, de szóval Rob felhívott, hogy közölje, átadja az aktáimat egy ismerősének, aki szintén agykurkász, és biztos tud majd nekem segíteni. Emlékszem, hogy üvöltöttem rá, hogy ezt nem teheti meg velem, hogy nekem ő kell... De letette a telefont, én meg még aznap éjjel elmentem és hullarészegre ittam magam, hogy Robertnek kellett értem jönnie, mert csak az ő telefonszáma volt a telefonomban. Természetesen nem örült annak, hogy megint pátyolgatnia kellett... De hazavitt, lábra állított és elhozott ehhez az új pszichológushoz is. Éljen.
Félretettem a szennylapot, amit eddig "olvastam", és kihasználva a XXI. század okostelefonnak nevezett csodájával kezdtem el szórakozni; néha szégyelltem magam, hogy a telefonom babrálása és az idióta játékok még mindig olyan jól le tudnak kötni, mint a gimnazista kölyköket... De akit pszichológus kezel, annak mindent elnéznek, igaz? Mondjuk ha már itt tartunk... Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, mégis milyen csoda folytán van még meg a munkahelyem, amikor a legtöbb főnök már rég megszabadult volna attól, akit mindig őrültnek titulálnak.
Félresiklott az ujjam a kijelzőn, amikor összerezzentem ijedtemben; felugrott a "Vesztettél" feliratú panel, amire csak egy dühös morranással reagáltam, és csak ezután emeltem fel a pillantásom és láttam meg az asszisztenssel beszélgető dokit, aki pont le akart engem mondani. Mégis hogy képzeli? Nem azért hagytam magam ide rángatni, hogy most elküldjön. Balhéra készen keltem fel a székről és egyből heves szóváltásba bonyolódtam szerencsétlen dokival... Aminek az lett a vége, hogy kinyitotta előttem a rendelője ajtaját és betoloncolt a helyiségbe.
El kellett ismernem, hogy a berendezés felettébb stílustalan volt; de azért érdeklődést tettetve nézelődtem, egészen addig, amíg az ajtó megint nem csattant és magamra nem maradtam a másik sráccal. Egy ideig csak magamban dühöngtem és bámultam a másikat, az arcába hulló fekete tincseket, majd lassan közelebb sétáltam hozzá és leültem vele szemben a dokinak rendelt fotelba.
- Jézus, hát ennek az orvosnak se fogok fizetni... Ő még nálam is őrültebb... Ostoba f.sz. - Az orrom alatt mormogtam, elkönyvelve magamban, hogy az első adandó alkalommal meg kell fojtanom Robot azért, amiért ebbe belekevert. De aztán hagytam a mormogást és teljes figyelmemet az előttem ülő srácra irányítottam. Tekintetem végigfuttattam karcsú alakján, az összeborzolt fekete haján, az összeszabdalt csuklóin és végül megállapodtam az arcán. A fiatalabb énemet láttam benne, és akaratlanul a saját hegeimre gondoltam. Nehezen sóhajtottam és inkább átültem mellé, törökülésben felhúzva a lábaimat a kanapéra.
- Hmm... Asa, igaz? Zavar, ha rágyújtok? - Robot sosem zavarta... de egyébként is, akkor nálam voltunk, nem a rendelőjében. Nem is teszek semmit, amíg nem kapok választ, addig is szövegelek, bár fogalmam sincs, akar-e majd hallgatni. Mondjuk... Először ki kell találni, mit is akarok mondani, addig is az arcát fürkészem, hátha mond valamit, ami megkönnyíti a dolgom.