Mi a rosszul induló reggel tökéletes receptje?
Végy egy sokáig alvó alkalmi partnert, csapd hozzá a korai kelést - az éjszakát nappal s munka követi - és ne feledd el magad leforrázni kávéfőzés közben, miközben kapkodsz, hogy felhúzd a gyorsan magadra kapott nadrágod cipzárját, mert láthatóan több vizet raktár a gépbe, ami egy másodpercen belül elúszik, ha nem kapcsolod ki. A liftet bízd rá a szerelő brigádra, használd a lépcsőket, menj le a tizenharmadik emeletről egészen a földszintre és az utolsó fordulónál lépj rosszul, ess neki a falnak, ugrasd ki a vállad.
A tapasztalat mondatja velem: működő képes a terv.
Küldtem értesítést az irodába, miután hívtam egy taxit, hogy elvigyen a kórházba és a doki megvizsgálja a sajgó, dagadó testrészem. Nem volt kellemes az autóba történő beülés sem, az út sem volt zökkenőmentes, a sofőr fejét legszívesebben a kormányhoz vágtam volna, amikor a piros lámpánál hirtelen nyomta tövig a féket. Mondanom sem kell, szavatolt volt az ülésnek vágódásom pillanata. Mit gondolt, átérünk, ha a gázt tapodja a sebességkorlátozás ellenére is? Idióta.
Felhívtam a recepcióst, hogy szóljon Carl-nak és öt percen belül érkezem.
A fuvar összegét nem dobom meg a yachttal, pontosan számolom le a férfinak a szállítási díjat és köszönés nélkül hagyom el a sárga Mercedest, balommal a jobb vállam fogva, ami megsínylette. Kilenc órakor a kórházban kezdeni, nem rossz, mi? Leolvasható vonásaimról és a válasz, valahogy most nincs kedvem tenni a szépet a segítőkész nővérkének sem, aki odabent fogad. A mobilomat nyomkodom, míg a folyosókon át vezet a Dokihoz. Vajmi kevés figyelmet fordítok rá, persze válaszolok, ha kérdez. Hogyan történt, megvagyok-e, satöbbi rutinos sallang, láthatóan nem vagyok csevegős kedvemben ahhoz, hogy egyebekről is érdeklődjön.
- Köszönöm Jenny. - köszönök el tőle röviden a szokásosnál is dörmögősebb hangon, ami újabb jele a nyaraló jó kedvemnek. Sóhajt hallatva csúsztatom le ép vállamról a táska bőrszíját és dobom le a székem mellett lévő ülőhelyre. Nem tolonganak az emberek, végképp nem zavartatom magam, míg nem nyílik az ajtó és lép ki rajta a kezelőorvosom, hogy behívjon. Azt mondták bent van, kicsit ugyan késhet, mert papírmunkát toltak az orra alá, de félre tudja azokat tenni arra a kevés időre, míg megfoszt a senyvedéstől.
Türelmetlen lábmunkám, ami alig hallható ritmust ver a már-már zavaróan tiszta folyosón jelzi, hogy értékelném a mihamarabbi kezelést. Gyors pillantást vetek az órámra is. Na mi lesz már? Eltelt egy perc...
- A fenébe is... - morogva eresztem ki a gőzt és homlok irányból túrom hátra a hajam. Későbbre tolódnak a hétre készített terveim, csúszik a nagy bravúr, a részletek nem lesznek a helyükön. Pazar.
- Murphy, ha hallod ezt: utállak. - mondom magam elé fejcsóválva és tekintetem a padlót söpri egészen az ajtó lapjáig.

Kissé előrébb dőlve várom a pillanatot, mikor nyílik az a fránya ajtó. Hiába is nem Carl-nak szól a türelmetlenkedésem, nehéz egy tárgyra kenni mindezt, de már folyamatban van ez a fajta feszültséglevezetés a részemről. Az ismerős hang megüti a fülemet, különösképpen a telefonba dünnyögött szavak piszkálják fel az érdeklődésemet és óhatatlanul is feljebb ívelődik a szám szeglete. Hiheti ez csupán a szokásos családi telefonbeszélgetésnek szól, nem kell tudnia az igazságot.
Intésére felemelem a lerakott táskát és lassan felállok a helyemről, a köszönést egy néma biccentéssel tudom le, míg a kagyló a füléhez van nyomva. Az egyik széken landol, hanyag dobásnak köszönhetően a csomagom, hangosabban pottyan le, pár apróság összesúrlódott benne, de fittyet hányok rá.. a vállam sokkal jobban érdekel, amit kellemetlenül ért az a minimális karlendítés is az ellenkező oldalon. Mély levegőt veszek és Carlisle-re emelem a szempáromat, most már valóban nem tudok mást tenni, mint arra várni, hogy megszakítsa a vonalat. Figyelmes köhhintéssel jelezném a sürgető szándékom, de elmarad a gyors lezárást követő mozdulat miatt.
Hoppá.. rosszkor ugrott ki a vállam.
Meglepettségemben enyhén elkerekedik az a két zöld szembogár és nem szólok, a világért se akadályoznám meg a dühöngésben a Dokit, a végén én bánnám, miként egy erősebb rántással okoz pokolibb kínt a meglevőnél. Most kivételesen nem kockáztatnék.
- Látom nem csak az én napom indult jól... - nem jegyzek meg többet, főként nem jövök az idegölő szöveggel, hogy nyugodjon le, az a fejsajdító perc már elmúlt és.. koncentráljon rám? Áh, inkább befogom. Látványos a bajom, a jobb karom nem éppen természetes tartásban lóg a testem mellett és erre magától is rájön. Rájött.
- Máris Doki. - csak ennyit nyögök ki, mert elég elképzelnem a rétegek leszenvedésének gyötrelmes folyamatát és máris ott lüktet a fantomfájdalom az izomkötegekben. Egy kézzel, megfontolt léptekkel haladva hámozom le magamról a kabátot és fél szemem rajta tartom a nem is olyan rég még szitkozódó Carl-on. Elterelem a figyelmem az ezernyi tűszúrásról, amennyire csak lehetséges.
- Nem kapkodok, szóval.. csak ráérősen. - most még a barátias piszkáló szándék is hiányzik belőlem, teljes komolysággal jelentettem ki az iméntit. Felőlem rá is gyújthatna, elszívná a slukkot, amíg lehúzom magamról a plusz pulóvert és pólót.
Felciccentek és emelném a vállam fejcsóválás közben, de az ideg máris vészsipákol: ezt nem kellene.
- A lépcső kicsúszott alólam, a fal nekem jött a fordulónál. - dörmögöm visszalesve a kiszabadítandó „rescue Willy”-re és megkönnyebbülten eresztem ki a gőzt, ahogy látom a fényt az alagút végén: márcsak két darab van hátra. A kabát sorsa nem érdekel, a földre hull, lejjebb nem fog esni. Nemes egyszerűséggel szarom le és tolom odébb a cipőm orrával. Elszántabban foglalkozom az utasítás végrehajtásával, mintsem piszkos lesz-e vagy se.
- Kellett nekem rohanni, hogy ne késsek el.. karma vagy Murphy? Szerinted melyiket hibáztassam magam helyett? - teszem fel a nyíltan a nagy dilemmám és bújok ki sikerrel a felső rétegből, egyedül a póló van hátra, de fogaimat összeszorítva, inkább rántom le gyorsan, minthogy tovább tartson a lassú tortúra. - ... de mondd csak, melyik ág húz téged is? - rándul az arcomon az izom a gyorsított hadművelet kezdetekor és nyögöm súlyát a döntésnek, amikor lekerül rólam. Automatikusan nyúlnék nyomorgató masszírozással enyhíteni a bajt, de időben gondolom meg magam. Carl, Carl.. csinálja ő.. legyen az bármi is, csak jobb lehet.

Komótos iramban válok meg a kezelést akadályozó rétegektől és görbülettel a szám sarkában lesek fel a Dokira a megjegyzésekor. Tagadhatatlanul nála van a pont, mégha én csak a jelen helyzetre is értettem a kényelmes tempót.
- Sietek is meg nem is. - igyekszem javítani az arányomon, de ez pont olyan, mint a Mátyás királyféle kérelmek egyike: hozz is ajándékot meg ne is. A végeredmény egy grandiózus semmi némi gyógykeserű utóízzel, ami az érzéstelenítő gondolatával együtt lopja be magát a szívembe. Sosem rajongtam a tűkért, most főként nem képezik szeretem tárgyainak egyikét se.
- Szóval Murphy.. - ízlelgetem magamba a nevét és adom át a terepet teljes mértékben Carlisle-nek, a legkisebb késztetést is elfojtva magamban a mocorgásra a vékony heggyel történő találkozáskor. Csak a szájszélem rándul meg, majd a fejem hátra fordítom a művelet befejeztével. A röntgen megemlítése nem helyezi jobb kilátásokba a reggeli látogatásom..
- Csak csináld, még egy fertály óra és az ingerültségi szintem a plafont fogja verdesni. - intek a kezemmel is a vállam irányába, nem a követelező sürgetés végett, csak jelzés, hogy minél előbb túl akarok esni a procedúrán, hiába is lesz magas számon a fájdalom faktor mutatója a kirántás másodpercében. Lélekben erre a pillanatra készülök fel, ökölbe szorítom jobbom is, hogy eggyel kevesebb feladat várjon rám a kezdéskor.
Gyors lesz a Doki, nem kételkedem benne, de a hamar tovaszálló idő..
- Kávét? Végülis miért ne, kösz! - kis vigaszként szolgál nyomoromban a fekete leves. Hálával mosolygok rá a férfire és ügyelek rá, hogy véletlen se essek ugyanabba a hibába kétszer vonom meg a bal vállam.
- Hát.. ha jó jelnek számít az, hogy most még jobban zsibbad, mint eddig.. - mozgatom meg az ujjvégeimet és próbálom egy kicsit, valóban csak kicsit felemelni a karom a másik segítségével, hogy lássam belenyilall-e az ostorozó kín az izmokba vagy se.
- Mh, most már nem annyira vészes. - eresztem vissza a törzsemmel párhuzamosan lógni a karom és emelem fel a tekintetem Carl-ra. Intézkedhet, ha gondolja. A fájdalomcsillapító fokozatosan terjed szét az érintett testrész rostjaiban és nem kell sok idő hozzá, hogy kellő mértékben elűzze a sajgást.
- Morfiumot vagy egyéb szert úgysem adhatsz, amitől tényleg semmit se éreznék, nemde? - szemernyi elkeseredettség vesz élt karcosodott hangomban, de látszólagos jó kedvvel leplezem. Majd összeszorítom a fogaimat.