Felicita Marino

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: őszinte, gondoskodó, megértő, lendületes, nyílt

◆ negatív tulajdonságok: cigizés, drogozás, makacs, idegesség, türelmetlenség

◆ egyebek: biszexuális, a barátja előtt volt lányokkal is és 19 éves korában fedezte fel

Történet vagy szerepjátékos példa

Későn érek haza, mint mostanába gyakran. A házban sötétség van, anyáék valószínűleg már lefeküdtek aludni. Ha aggódnának értem, akkor ébren maradtak volna? Nem, dehogy maradtak volna. Számukra én már nem is létezem, kezdem azt hinni, hogy nem létezem, mégis akarom, hogy létezzek. Hülye egy paradox helyzet, nem? Pedig ma este nem lehet rossz kedvem, ma ünnepelnem kellene. Nem megy, pedig akarom. Hogy lehet, hogy pár órája még úsztam a boldogságban, most meg szétcsúszni lenne kedvem?
- Felicita?- támolyog le a lépcsőn anyám, szétcsúszott haját a kezével igyekszik rendbeszedni.
Idegesen nyelek egyet. Tudom, mi fog következni. Mindig ugyanaz jön. Anya észreveszi, hogy hazaértem ráadásul későn. Majd riadóztatja apát, aki egyből jön és anyát védi, neki ad igazat. Együttes erővel nekem esnek, leterítenek és kikészítenek. A műsor végén elmenekülök a szobámba, és azt kívánom, bárcsak meghalnék. Sejtem, most sem lesz másként.
- Felicita!- kiált anya, mikor tudatosul benne, valóban én vagyok az, aki hazaérkezett.- Dante, gyere le! Megjött a lányod!
Apa lépéseit már hallom is, ahogyan anya hangjára kipattan az ágyból és zubog lefele. Én meg csak állok az ajtóban, kezemben a táskám, amit nem mertem letenni, és várom, hogy a szüleim alaposan lehordják a fejemet.
- Hol kódorogtál, Felicita?- esik nekem rögtön apa, amint leér a lépcsőn és elfoglalja helyét anya mellett. Szép kis társaság.
Úgyis tudják, hol voltam. Mégis nekem esnek, mindig ez van. Csak megvonom a vállamat, mintha lepergnének rólam követelődző szavai.
- Felelj az apádnak, Felicita!- rivall rám anya, és kezét csípőjére rakja. Maga a megtestesült gonoszság.
Lehunyom a szememet, és szaggatottan veszem a levegőt. Nem bírom már ezt az állandó kérdőrevonást. Nem vagyok már gyerek! Nem vagyok! Értsék már meg, hogy nem vagyok. Értsék meg...
De nem értik, sosem értették.
Apa folytatja a kérdőrevonást, ordibál velem. Anya mellette állva bólogat mindenegyes mondatára. Gyönyörű család ez! Anya, apa és én, még mindig a fal mellett, amint kétségbeesetten karmolászom a kezemet.
- Nézz magadra, szerencsétlenség vagy!- fortyog apám.
Még! Még sértegess. Úgysem tudsz mást adni, mint fájdalmat.
- Dante, nézd! Nézd a szemeit- undorodik anya.- Megint azt csinálta!
Igen, megint azt! Kedvem lenne a képébe ordítani. Na és akkor mi van? Csak szórakoztunk egy kicsit a haverokkal. Nate mondta, hogy nem lesz baj, ha én is csinálom. Még nem durva, simán kiszállhatok amikor csak akarok. Tudom, hogy igazat mond. Miért is hazudna? Anyáék rosszul tudják, félreértik őt. Meg sem próbálják érteni. Be akartam mutatni őt, de csak fintorogva húzták a szájukat. Végül csak annyit jegyzett meg anya, végre nem lányok. Köszönöm anya, hogy ilyen megértő, vaskalapos, visszamaradott, konzervatív nőszemély vagy. Köszönöm neked mindegyegyes bíztatást. És még csodálkozol, hogy az első kedves, amerikai cserediákba szerelembe esek?
- Hagyjátok abba!- csapódik ki a bátyám szobájának ajtaja.
Megkönnyebbülten futok odahozzá és bújok bele óvó ölelésébe. Bruno mindig is megértett engem, támogatott. Hiányozni fog, mikor már nem lesz mellettem.
- A Sátán lánya vagy!- kiáltozik önkívületlenül anya.- Nem vagy normális. Egy lány után egy drogos?! Mit képzelsz magadról?
Nem bírom tovább, összekönnyezem Bruno pólóját. Leteremti anyáékat, és becipel a szobámba. Lefektet az ágyamba, megpuszil és magamra hagy. Túl sok problémát okoztam neki, túl sok fájdalmat. De ennyi volt, ennyi. Nem kell engem többé látni, hallani, érezni.
Megvárom, amíg ismét csönd lesz a házban. Kiugrom az ágyból, a legfontosabb cuccaimat belehányom a hátizsákomba. Amilyen halkan csak tudok, kiosonok a házból. Becsukom az ajtót, és elindulok az utcán.
- Már itt akartalak hagyni!- suttogja szemrehányóan Nate, amikor felfedi magát és kilép egy fa mögül.
- Nem, mondtam, hogy el tudom intézni- felelek neki remegő hangom.- Az útlevelemet is megszereztem.
Nate legyint csak, és egy buszra vezényel fel, ami a egyenesen a reptérre visz minket.
- És a pénzt is elhoztad?- kérdezi meg a gépen, mielőtt elaludnék az álmosságtól és a megrázkódtatástól, de utolsó erőmmel még bólintok neki.