- Öhm... ez most poén? - nézek hol a cetlire, hol a főnökre, aztán csak elröhögöm magam a kérdéses helyszín láttán, mert ez... shit. Mintha nem lenne nem tudom mennyi hiperszexi ápolónő... na mindegy. A fizu, amit utaltak viszont épp elég ok arra, hogy befogjam a szám. Az még az egómat is legyezgeti, hogy pont én, hisz ugyan kérem, annyi a vetélytársam, hogy egy hét alatt nem tudnám összeszámolni, és még csak veteránnak se számítok, nem tudom, hány évnyi rutinnal mögöttem.
A főnök szerint, pont az a pezsgés az, amit mások keresnek, ami bennem még a legbefordulósabb napomon is megvan. Ja, hozzátenném, távol áll tőlem, hogy befordulok. Élvezem az életet, így egy halom pénzzel meg nem kevés élvezettel, még könnyebben megy, mintha nem is tudom, mit dolgoznék. Ugyan kérem, van mikor egy éjszaka alatt megkeresem azt, amit más egy hét alatt.
Persze ehhez hozzátartozik, hogy gátlásaim abszolút nincsenek, minek azok? Amúgy is... minden nő ribanc, most vessenek meg azért, hogy én legalább hasznot is húzok belőle, a pasik így is úgy is kihasználnak, miért ne tehetném meg ezt én is?

Mindenesetre, leparkolva a kórház előtt, kecses léptekkel veszem az irányt, a kérdéses férfi irodája felé. Legalább valakinek bearanyozom az estéjét.
- 'Estét - nyitok is be, mert kopogni azt minek, aztán le is dobom magam a székre, mert spóroljuk meg a köröket.
- Na, gyanítom, nem maga rendelt, de akkor.... meglepiiii - állok is fel, és tárom szét a karom, még egy angyali és felettébb bájos mosolyt is küldök a férfi felé.

A szerencsétlen. Bár... jobban belegondolva teljesen megértem, hogy egy ilyen szakma mellett kell az "ösztönzés". Ahogy azt is megértem, miért a barátai látták meg ezt előbb, biztos valami maximalista családapa, aki képtelen huzamosabb ideig lazítani.
Ahogy kinyitom az ajtót, és úgy lejtek be rajta, mintha csak az enyém lenne, be kell látnom, igazam is van. A ráncok a szeme körül arról árulkodnak, aludni se mostanában tudott. Fantasztikus, megint ugyanaz. A férfiak ugyanazok, de hát... nem kezdek panaszáradatba, inkább küldök egy bájos mosolyt.
- Ideje felébredni - a hangom kedves még annak ellenére is, hogy ujjaimmal az asztalon dobolva várok arra, leessen neki a dolog. Mert lehetetlen, hogy ne szűrné le egyből, mi folyik itt, ha az agya rendes bekapja az információkat.
Addig körülnézek az irodában, és a szám elhúzva konstatálom, nem hiába nem szeretnék én ilyen helyekre járni.
A szemem megakad egy képen, és oda is megyek, hogy megnézzem magamnak. A nő, aki rajta van, szép. Na nem úgy, ahogy a korombelieket titulálják annak, sőt már-már pezsdítő, hogy a képen pózoló alak nem villant semmit. Csak egy pillanatra komorul el az arcom, igen, van mikor megszólal a csengő, és tudatja velem, hogy nem jó, amit csinálok, az erkölcseimről még mégse sikerült teljesen lemondanom, pedig én esküszöm, mindent elkövetek.
- A felesége? - fordulok a férfi felé, és látszólag teljesen közönyösen teszem fel a kérdést. Ja, látszólag.