Megtörtént az, amire végképp nem számított: Elijah az egészet magára vállalja!
Azt Rappold nem tudja, hogy az unokatestvére kért-e bocsánatot valaha bárkitől is, de az biztos, hogy ezeket a szavakat, ebben a szövegkörnyezetben még nem hallotta tőle. Minden esetre az határozottan jó jel, hogy Bronsteinék nem marasztalják, ezért a széke mellé lépve betolja az asztalhoz, s elindul a kijárat felé. Még ki sem ér az étkezőből, mikor meghallja Elijah hangját. Megáll és a válla fölött visszanéz a bankárra.
– Igen? – s lassan egész testével visszafordul a házaspár felé. Nagyon nem örül a folytatásnak. Nem, részéről éppen hogy hanyagolni kell a témát, de most jobbnak látja nem vitatkozni. Ezt a bankár már valószínűleg eldöntötte, neki abba nincs beleszólása. – Rendben, Elijah – majd az asszonyra néz egy pillanatra. – Judith… Szervusztok!
Azzal kisiet a házból. Csak idekint érzi meg, hogy mennyire hiányzott neki a levegő, s vesz pár mély lélegzetet, mielőtt bevágódna a kocsiba. Igyekszik kitisztítani a fejéből az elmúlt néhány perc eseményeit, de azok még pár óráig ott fognak visszhangozni a tudatában. Abban a pillanatban, hogy a Typhoon kifordul a ház elől a belváros felé vezető útra, Rappold eldönti, hogy addig fogja tologatni ennek a valószínű iszonyatosan ocsmány veszekedésbe fajuló beszélgetésnek az időpontját, amíg lehet.