Ha egyszer kinyitsz egy szelepet... Chasityből csak úgy árad a szó. Erre a lányra tényleg senki sem figyelt mostanában?
- Ez elég sokféle érdeklődés. - bólintok diplomatikusan. - De jó is sok mindent kipróbálni, mielőtt az ember megállapodik valaminél.
Lassan végigismétlem magamban, mi mindenről is volt szó.
Úszás, lovaglás, plázacicáskodás, színészi álmok, csillagászat, ja és a vitakör az elején.
Mivel is folytassam a beszélgetést, mit hozzak szóba?
Az úszás meg a lovaglás nem túl izgalmas téma, ráadásul utóbbit egyáltalán nem műveltem még. A korzózás a boltok körül szintén nem az az elfoglaltság, amiről hosszabban akarnék értekezni. Színészet? Az meg nem jött be, azt ne firtassuk. A csillagászathoz sem konyítok, bár talán ha elém raknak egy távcsövet, akkor a megfelelő végén nézek bele. Vitakör? Az maradt. De arról meg mit lehet mondani? Aj, ez nehéz.
- S hogyan lett ebből éppen pszichológia? - találom meg végül azt a pontot, ami tényleg érdekel is.

- Nos, én inkább kinéztem volna egy kommunikáció szakot magából. - felelem. - A vitakör is abban az irányba mutatott. A betegekkel nem kell vitatkozni, sőt, szerintem az különösen káros lehet nekik, vagy ha közveszélyesek, akkor ugye a pszichológusnak.
Elképzelem, ahogy Chasity vitába száll egy páciensével, mire az rohamot kap, és megkergeti a kisasszonyt. Muris lenne.
- Én írónak készültem. - teszem hozzá. - De rájöttem, hogy a táncosok jobban keresnek, és valamivel mozgalmasabb is az életük. Amúgy egyáltalán nem biztos, hogy jó író lettem volna. Lehet, soha nem adják ki egy könyvemet sem. A biztosabb siker felé indultam.
Nem bántam meg, dehogy. Ellenkezőleg, szerintem életem egyik legjobb döntése volt. A házasságnál mindenképpen jobb. Mondjuk ez nem mérce, mert annál pocsékabb döntés, azt hiszem, kevés született a világon.
- Szóval nem baj, ha meggondolja magát, néha az a helyes, ha letérünk az útról.

Jaj, ez megint olyan aranyos, ahogyan biztat, és vigasztal.
Elmondhatnám, hogy nem bánom, és hogy nem is akarok már írni. Ha öreg koromra, valami művészkedésre adoma  fejem, akkor festeni fogok, az megnyugtatóbb. De mindez most nem érdekes, mert magas lapba érkezett, és le kell ütni izibe!
- Megelégedne csak egy fejezettel? - fordulok feléje, és most bedobok egy csábos szemöldökemelgetést, de csak olyan önironikus formában. - De még ha meg is elégedne, egy ilyen kocsiútból nem telik ki egy egész fejezet. Szóval, jövő pénteken elvihetem táncolni?
Itt már alig van forgalom, de azért a választ nem arra fordulva várom meg. Így Chasitynek is van ideje és alkalma rendezni az arcvonásait és a gondolatait.
A kollégium épülete is feltűnik már a következő kanyar után. Éppen ideje volt ezt tisztázni.

Az úrinős válaszon jót mosolygok, és bólintok egyet, hogy rendben, elfogadom így. Látom, hogy figyelt, látom, hogy tetszik neki, amit mondtam. Ma este valaki őrá is figyelt.
- Elmentem a GPS-be. - bólintok a megjegyzésre, hogy tudom, hol lakik. Ez azt jelenti, hogy nem csak egy helyet, utcanevet írok be legközelebb, hanem megjelölöm a pontot, elnevezem, mint olyan helyet, ahová még el szeretnék járni máskor is. Óvatos, apró célzások, semmit nem mondunk ki, csak sejtetjük. Pár pillantás, szünet a beszélgetésben, legalább olyan beszédes mint száz szó.
A kollégiumnál még elég nagy élet van. Sok szobában ég a villany, a bejáratnál is van mozgás. Chasity álmos, láttam, hogy ásít.
- Nem lesz könnyű aludni ilyen nyüzsgésben. - jegyzem meg elhúzott szájjal.
Soha nem szerettem a kollégiumokat. Megpróbáltam beköltözni, amikor egyetemre mentem, de pár nap kínlódás után úgy néztem ki, mint a háromnapos saláta, és feladtam. De lehet, ő most annyira álmos, hogy bárhol képes lesz elaludni.

Leparkolok, lehetőség szerint pont a bejárat elé, hogy Chasitynek minél kevesebbet kelljen gyalogolnia.
- Én köszönöm, hogy velem tartott. - fogadom el a kezet. - De még maradjon, segítek kiszállni!
Kiszállok magam is, kinyitom neki az ajtót, a kezemet nyújtom, és talpra segítem. Ezen már eleve elakad párak szava, mert ez nem szokás. Kihasználom a helyzetet, és feléjük fordulok.
- Uraim, a hölgy kificamította a bokáját. Lesz Önök között valaki annyira lovagias, hogy segít neki eljutni a szobájáig?
A fiatalság sem reménytelen, csak egy kicsit talán terelni kell őket. Ezeknek a kis tudóspalántáknak talán nem jutna eszébe magától, hogy segítséget nyújtsanak, de azért nem mindegyik görény (legalábbis remélem), és csak veszik a lapot.

Látom a két srácon a tömény döbbenetet, talán még fordítóprogram is kell a szavaimhoz, pedig én sem olyan régen voltam ilyen korú. De aztán végül úgy tűnik vették a lapot. Remek!
- A viszontlátásra, Chasity, és jobbulást kívánok! - köszönök el a lánytól, aztán visszaballagok az autóhoz, beülök és hazahajtok. Otthon vár az újabb szócsata.

// Köszönöm a játékot! //