- Baszki. – a lehető legnagyobb sikerrel elkövettema kezdők szokásos pöcskölődését. Egy kattintással kitöröltem az addig megírt cikket. Letámasztom a homlokom az asztalra, mielőtt tovább folytanám művészi szavaktól hemzsegő mondataimat.
Egész éjjel az egyik beugróban kucorogtam, király lesifotókat lenyomva az egyik alvilági ipséről és brancháról. Ahhoz sötét volt, hogy a kimaradó szófoszlányokat kiolvassam a kamera objektívján keresztül, a lényeget, vagyis a pénz kontra infó áramlást azonban színtisztán ki tudtam venni. Kis halacskák, de jönnek majd még a nagyobbak.
Ám az érdekes dolog reggel jött velem szembe, mégpedig az, hogy a mai határidős cikket csesztem megírni a nyomozásnak köszönhetően és annak is, hogy a suliban annyira szuperül nem tudják összerakni az órarendet, hogy vagy az van, bemegyünk, nincs óra, vagy van óra, de nem vagyunk ott, vagy a kettő ötvözete. Közös halmaz állapota eddig háromszor történt meg.
Ahogy belém hasított a tudat, alvás nélkül robogtam máris be, itt jobban szeretek cikket írni, és persze leragadtam a fotók kiválogatásánál, így a töredékénél kevesebb idő jutott azt meg is írni. Erre kitörlöm. Felkönyökölök és random érzésre kattintgatni kezdek.
- És megvaaaan! – az eltűnt anyag még megvolt, vissza tudtam hívni. – Lávja. – adok egy csókot a monitornak és felugrok a székből. Leadtam a cikket. Határidőre. Isten vagyok!
- Arohadtéletbe. – a pillantásom a nagy terem szemközti falára terelődik és rájövök, hogy nekem előadáson kéne lennem. A karom a magasból egyből az asztalon kezd kotorni, a kocsikulcs után. Mocikulcs. A kocsit szervízbe vittem. Cigi, megvan, öngyújtó megvan, napszemüveg fejemen, kitapogattam, mehetünk. Becélzom a liftet, de lehet, hogy lépcső lesz belőle, azaz csak lenne, ha nem mennék neki valakinek.
- Héjjj, téged is régen láttalak, nem gondoltam, hogy beléd ... futok. – nincs pofám csak úgy elrohanni az örökifjú örökvidám mellett, ezért a sebességből visszaveszek, vagyis inkább fel sem veszem.

Menni kéne, tenni kéne, mert le fogok mindent késni ma, úgy néz ki, hogy ez egy ilyen nap. Pedig időben bebumszliztam gördeszkával (vagy nem azzal?) az irodába, hogy leadjam a cikket. Az már más kérdés, hogy benéztem az előadás kezdő időpontját.
- Kismiska a Hótündér. Ricky vagyok. – na persze, egy nagy koponya majd pont az én nevem fogja megjegyezni. De még mindig vigyorgok, egy neven nem fogok kiakadni, mint a tejbetök.
- Miután minden nap... majdnem minden nap bejárok ide melózni, elképzelhető. Ha te is. – vigyorgok szemtelenül, a következő másodpercben le is lohad, ahogy a főnök hangja felcsendül az ajtajából.
- Rob, Rick, gyertek be.
- Vajon, ha nem futunk össze, akkor be se hív? – kacsintok Robra, ismét vigyorral, de a gyomrom görcsben van. És még a suliban sem vagyok, ahol kéne lennem. Nagyon ajánlottan. Buktam a tárgyat, ha nem látja a fejem a tanár.
A széken némileg feszengek a főnökasszony íróasztala előtt. Általában, ha lecsesznek, akkor hívnak be.
- Éppen órára siettem. – muszáj vagyok benyögni a mentőkötelet.
- Majd kapsz igazolás. – erre felcsillan a szemem, mentve vagyok, mégis meglesz a tárgy! Jól kezdődik! Avagy pont rosszul.
- Ebben a félévben már külsősnek is szükséges melletted lenni, és szeretném, ha mentort kapnál. Kettő az egyben. Mit szóltok? – hol rám pillant, hol Robra. Elképedek.