Atlanta 1993. 07. 25. 20 Grafikus és festö Addicts Shelley Hennig

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: okos, lelkes, magabiztos, kedves, barátságos, segítőkész, jó emberismerő, jó és kitartó barát, megértő, jó humorú

◆ negatív tulajdonságok: türelmetlen, forrófejű, hiszékeny, szétszórt, feledékeny, túl érzelmes, depresszióra hajlamos, alkoholista

◆ egyebek: kreatív, fantáziadús, érzelmileg nagyon törékeny, rajz- és művészetkedvelő, néha kicsit egoista, imádja az "izé" szót (szerinte ezzel mindent el lehet magyarázni), gyakran eléri amit akar

Történet

1993. július 25-én születtem Georgia állam fővárosában, Atlantában. Az apukám ügyvéd, az anyukám pedig orvos volt. Mikor világra jöttem már volt egy két éves bátyám, akit Paulnak hívtak. Mindig is úgy érezte, hogy meg kell védenie engem. Rengeteget játszottunk együtt: társasoztunk és fogócskáztunk.
A rajz és a művészetek iránti megszállottságom már korán – hat éves koromban – elkezdődött. A szüleimnél kiharcoltam, hogy minden szombaton menjünk el színházba, múzeumba vagy balettelőadásra. Persze a bátyám és az apukám gyakran inkább otthon maradt, és együtt tartottak egy apa-fia délutánt, de a múzeumokat általában ők sem hagyták ki.
Rajztanárhoz is elkezdtem járni, aki megtanított a legtöbb technikára. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy meg tanuljak játszani egy hangszeren is, én a zongorát választottam. Az iskolai rendezvényeken is gyakran kért meg az énektanár, hogy adjak elő valamit zongorán, és én így is tettem. Nem voltam túl népszerű. Mindenki a tanárok kedvencének tartott, és nem értették, hogy lehetek én Paul húga, hiszen ő ott volt az élsportolók között.
Hiába vagyok barátságos és segítőkész típus, barátok terén nem mondanám szerencsésnek magam. Egy igazi barátom volt, Nathaniel, bár én csak Nathnek hívom. A szomszéd házban lakott a családjával, és egyidős volt velem. Sokat játszottunk mikor kicsik voltunk, aztán idővel a második bátyám lett. Volt amiről inkább vele beszéltem, mint a tesómmal. Ráadásul Nath annyira idióta, hogy néha még engem is rábeszélt az őrültségeire. Elvitt Bunge-jumping-ra, mert tudta, hogy tériszonyom van. Velem együtt ugrott le és végig fogta a kezem, hogy ne féljek annyira. Mondjuk tény, hogy a tériszonyom elmúlt, na de akkor is! Normális ez a srác? Nem az, és én pont ezért imádtam őt annyira. Azt hiszem én talán még többet is éreztem, mint barátság, csak ezt nem mertem bevallani sem magamnak, sem pedig neki.
Tizenhét éves voltam, mikor autóbalesetet szenvedtünk. Nyaralni tartottunk, mindenki boldog volt. Nem tetszett a zene és megkértem aput, hogy váltson csatornát. Addig bíbelődött vele, míg meg nem történt a baj. Nem figyelt, s véletlen átsiklott a másik sávba, ahol jött egy autó és... A szüleink meghaltak, a mentősök pedig azt hitték, hogy sem én sem a bátyám nem fogjuk túlélni, annyira súlyos sérüléseink voltak. Nem tudom, mi történt, három napig kómában feküdtem, és mikor felkeltem, csak a gipszelt végtagjaimra tudtam figyelni. Senki sem mondta el nekem, hogy mi történt, és én sem emlékeztem pontosan a történtekre. Még azt sem mondta meg senki, hogy mi történt a családommal, azt is Nathtől tudtam meg. A szüleim egyből meghaltak az autóbalesetben, a bátyám a mentőautóban vesztette életét. Nem csak testileg, de lelkileg is összetörtem. Úgy éreztem, hogy az én hibám volt az egész, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi történt.
A gyámom az alig látott dúsgazdag Las Vegasi unokabátyám lett. Az a pasi még mindig egy hatalmas rejtély számomra. Mégis mi a munkája, hogy ennyi pénze van? Ez az, amiről nekem sosem mesél, csak utal egy csomó pénzt a kártyámra, meg még ajándékokat is ad, és úgy érzi, hogy az teljesen oké.  Vegas tényleg jó hely egy lelkileg összetört leányzónak, aki az egyetlen barátját is hátra kellett, hogy hagyja? Nem hiszem. Annyira hibáztattam magamat a történtek miatt még az után is, hogy meggyógyultam a sérüléseimből, hogy elkezdtem felfedezni a bárokat, klubokat és a szórakozóhelyeket a városban. Alkoholba kezdtem fojtani a bánatomat, aztán egy idő után, már rendszeres lett, hogy hetente minimum háromszor részegen megyek haza. Itt van az unokabátyám, igazából nem is kéne dolgoznom, mert annyi pénze van, hogy azt nem lehet számon tartani. Én mégis grafikus és festő lettem. Portrékat készítek a turistáknak, de már aktokat is kellett készítenem. Karikatúrákat is rajzolok és festményeket is lehet tőlem vásárolni. A házban is mindenhol az én képeim vannak kiállítva, de csak azok, amiket az unokabátyám választ ki, hogy tetszik neki, és azt én ne merészeljem eladni. Végül is, amennyi pénzt ad, azzal bőven megfizeti a képeim árát.
Nem tudom mi lesz velem. Ez a város lehet nem volt túl jó választás nekem, de most már nem hiszem, hogy itt szeretném hagyni. Imádom ezt a világot, a csillogást, a szerencsejátékokat és a bárokat. Csak ne lenne még mindig bűntudatom a családom miatt…