- Tiffany… édes-drága Tiffany, csak még egy órácskát! – tekintete akár egy kivert kutyáé is lehetne, de nem hat meg. Édesen mosolygok rá és szélesen, amikor felé fordulok. Ujjaim az állát cirógatják meg gyengéden, amikor közel hajolok hozzá. Orrunk szinte összeér és a bájos mosoly még mindig ott van az arcomon. Hol az egyik, hol pedig a másik szemébe nézek.
- Ejnye, hát tudod, hogy nem lehet. Lejárt az időnk. Majd legközelebb kedves. – azt hiszi szájon csókolom, de nem teszem. Lejárt az idő, eddig ketyegett az óra. Már így is szép kis summával tartozik nekem, szóval örüljön, ha ki tudja csengetni. Márpedig ki tudja. Akárkivel nem megyek el. Már nem szorulok rá arra.
Lassan felhúzom a szoknyámon a zipzárt. Nem kihívó stílusú, alakot követő, szűkített szabású, elegáns darab. Nem kell, hogy kilógjon a ruhából a méhem ahhoz, hogy megfelelő klienseket találjak magamnak. Sőt, a pénzesebbje jobban kedveli, ha nem ordít rólam, hogy mivel foglalkozok. Felveszem a melltartómat is, bekapcsolom hátul.
- Hát jól van, akkor kedden megint? – kétségbeesetten néz rám és én megsimogatom az arcát.
- Hát persze. Ahogyan szoktuk. – nyugtatom meg, aztán felveszem a blúzomat is és az időközben felém nyújtott pénzt pedig elteszem. Ostoba kis ember, azt hiszi, hogy ezek az alkalmak számomra is olyan eget rengetőek, mint neki, mi több még, azt is gondolja, hogy várom is a keddeket. Pedig nem. Csak a pénzét, mert jóval nagyobb összeget számolok fel neki, mint a többieknek. Hogy miért? Egyszerűen csak azért, mert kopasz és alacsony. Már nem vagyok fiatal és kezdő. Nekem már nincs szükségem arra, hogy bármikor és bárkivel, ezért nagyon megválogatom, hogy kik is a klienseim. Olyanok, akik helyesek és főképp pénzesek. Mivel ez az egyed nem bír az első kritériummal, hát a másodikkal kárpótol és pótolja be a hiányosságát. Ritkán van, hogy kivételt teszek, de egy főügyész esetében megtehetem. Pontosan tudom, hogy mennyit is érek neki és azt szemrebbenés nélkül el is kérem tőlem. Ő meg ki is fizeti.
Készen vagyok, felöltöztem, megkaptam a pénzemet is, utána előveszem a telefonom és megnézem, hogy ki van még mára. Ahogy meglátom a nevet, lassan, de végül szélesen elmosolyodom.
- Min mosolyogsz szépségem? – kérdezi tőlem a kopasz kis ügyész és amikor rápillantok, akkor már a nadrágját gombolja be.
- Csupán örülök, hogy kedden megint láthatlak. – hazudom gondolkodás nélkül. Nem jelent problémát az, hogy ne az igazat mondjam, nem először teszem. Elpakolom a telefonomat és a vállamra akasztom a táskámat, majd egy csókot nyomok a töpszli figura homlokára búcsúzásképpen.
Amíg a lakásom felé tartok, addig Maxen gondolkozom. Eleinte nem jelentett többet, mint egy helyes pofit és sok pénzt. Most azonban… nem is tudom. Lehengerlő, elvarázsló, csábító, sármos, szexi, okos… olyan fickó aki akkor is eszembe jut, amikor nem vagyok vele. Egyszerűen magával ragadó. És a szex vele?! Elképesztő, fantasztikus, olyan, amilyenben nem gyakran van részem. És utálom bevallani magamnak, hogy gyűlölöm, amiért a többi lánnyal is lefekszik. Bár némi elégtételt nyújt, hogy én pedig a többi kliensemnek is szétteszem a lábaimat. Hát ez már csak ilyen…
És ezzel együtt nem árt, ha tudom, hová is teszem az eszem, amikor vele vagyok. Ha sikerülne véghez vinni a tervem… de most még ne szaladjunk ennyire előre.
A lakásba érve lezuhanyozom még egyszer. Gondosan választom ki a falatnyi kis csipkecsodát és húzom fel, majd  a hozzá illő melltartóba is belebújok. Aztán jöhet egy dögös kis ruha. Nem túl kurvás, nem túl konzervatív. Kevés smink és azt hiszem majdnem teljesen tökéletes vagyok. Már csak a megfelelő cipők kellenek, amikbe nagyon hamar bele is bújok. Na most már minden tökéletes.
Felkapom  akis boríték táskámat és egyenesen a bordélyba megyek. Max nem az a pasi, akit érdemes megvárakoztatni. Maximum csak egy egészen kicsikét…