- Dicsértessék a Jézus Krisztust! – mondom, miközben belépek a gyóntatószékbe. Hát megint elérkezett a misenap, persze áldozás előtt kötelező a gyónás, hát remek. Most mit gyónjak meg? Sajnálom, de tegnap megettem egy duplacsokis muffint ebéd előtt… Sóhajtva térdelek le. Keresztet vetek.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. – Morgen atyát körülbelül tizenkét éve ismerem. Pár hetente el is szokott jönni hozzánk teázni, azt mondja, hogy a szüleim nagyban elősegítik a közösség fejlődését. Anya rendszeresen szervez közösségi eseményeket, apa pedig minden alkalommal önkénteskedik a karbantartási és fejlesztési munkákban. Nem, nekem őszintén nincsen bajom az egyházzal, vagy mondhatni úgy is, jól meglennénk mi egymás nélkül is. Én hiszek Istenben, őszintén hiszek, csak nem pontosan értem minden bohóckodás értelmét. Anyukám kifejezetten nagy hangsúlyt fektet erre már egy ideje. Pontosabban azóta, mióta öt évesen agyhártyagyulladásom volt. Előtte sem állt távol anyától az egyház, de akkor megfogadta, hogy ha meggyógyulok, akkor még elkötelezettebb hívő lesz. Meggyógyultam, bár ez nézőpont kérdése. A kezelés következtében elveszítettem a hallásom.

- Gyónom a mindenható Istennek és neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el. Egy hete gyóntam utoljára. - Talán már az atya is unja a minden heti találkozást, de én biztosan. Még a tanáraimmal sem beszélgetek annyit, mint vele, de igazából anya mindenképpen belök ide, szóval körülbelül mindegy, hogy mit akarok. Tudom én, hogy csak jót akar és őszinte hite, hogy ezzel jót tesz, ettől függetlenül hétről hétre nem annyira tudok miket felsorolni, azonban megpróbálom.

– Előfordult, hogy elszunyókáltam óra közben és tegnap veszekedtem édesanyámmal, tiszteletlen voltam vele. A héten megbántottam a barátnőmet, de ki is békültem vele. Használtam obcén szavakat és a héten sem vallottam be senkinek, hogy nem hallom őket. – sorolom fel a dolgokat, amik az eszembe jutnak. Igaz nagy dolgokat nem tudok meggyónni, hiszen nem követek el bűnöket. Nem azért, mert félek, vagy akármi, egyszerűen ilyen a természetem. Ügyeletes jókislány vagyok. Régen volt, hogy pár nagyobb dologról is számot kellett vetnem. Főleg, amikor a testvérem kitalálta, hogy elmegy katonának. Hét évvel idősebb nálam. Csak tizenkettő voltam, mikor bevonult, pár évvel később ki is került a seregbe. Akkoriban néha verekedtem, tiszteletlen voltam, vagy éppen gonosz. Nem tudtam feldolgozni, hogy ott hagyott. Úgy éreztem, hogy magamra maradtam, elveszítettem a legjobb barátom. Persze jó darabig még járt haza, amikor középiskolában kollégiumba költöztem, fel a nagyvárosba, akkor is meglátogatott párszor. Viszont mióta kikerült a harcmezőre, képtelen vagyok róla beszélni. Büszke vagyok rá, gyönyörű, amit az országért, a világért tesz, de mindig hatalmába kerít a zokogás, ha szóba akarnám hozni. Borzalmasan aggódom érte és féltem.

– Több bűnömre nem emlékszem. – fejezem be, de az atya szavaira nem igazán figyelek. Általában szoktam, de most elönt a nosztalgia. A kollégiumban Ginny lett a szobatársam. Ő az a lány, aki energiát reggelizik és saját bevallása szerint a szex helyettesíti az alvást, feltöltődik tőle. Minden pillanatban 1000%-on pörög, úgy hadar, hogy alig érteni amit mondd, pattog, csacsog, pletykál. Mindenbe beleüti az orrát, mindig mindenről tud, minden buliban ott van és szeret extrémen öltözködni. Teljesen az ellentétem, mégis a legjobb barátnőm, szinte az elejétől fogva. Mondhatni nem is nagyon volt más választási lehetőségem, mintsem megszeretni. Ő tudja, hogy siket vagyok, s csodák csodájára az én titkaimat meg tudja tartani. Többé-kevésbé. Soha nem sértődött meg anyu csípős megjegyzésein, újra és újra meghívatja magát hozzánk, ráadásul az egyetemre végül együtt érkeztünk Vegasba, s együtt béreltünk ki egy lakást. Ginny sosem adja fel az én pesztrálásom, életcélja, hogy az őrületbe kergetve engem, felrázza a szociális életemet, ami ellen én foggal-körömmel harcolok. Nem való az nekem.

- Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet, mert azokkal az én jó Istenemet megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnöket kerülöm. Ámen. – Ez a rész már csak automatikusan folyik ki a számból. Már sietnék, biztosan mások is jönnének még, ez már csak megszokás, bevésődés, vagy mi. Az atya feloldoz, kiró egy adag feladatot, amivel majd bűnbocsánatot nyerek, majd elbocsájt. Keresztet vetek, s már éppen indulnék ki, amikor eszembe jut valami.

– Atyám, kérdezhetek? – Lényegében meg sem várom válaszát, már teszem is fel a kérdést. – A vallási fanatizmus hol kezdődik? Az bűnnek tekinthető? – Teszem fel a kérdést, majd várakozóan nézek rá. Megdöbben és elgondolkodik. Azt hiszem, erre a válaszomat nem fogom megkapni, de végre kiböktem. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Ámen.”