Csönd. Csörög mellettünk egy hülyegyerek a menüjéhez járó játék zacskójával. Odakapom a pillantásom, majd irritáltan fordítom el a tekintetem. Visszanézek Sean bácsira, aki szemmel láthatóan kínban van.
Igen, ez a beszélgetés kezd kínos fordulatot venni. Töprengek picit, mit is reagáljak erre az egészre, időhúzásként beleiszom a vizembe, majd ajkamat megnyalva végül sóhajtok egy picit, és hidegvérrel közlöm:
- Nem igazán randizom lányokkal.
Jah. Végis mi a legrosszabb, ami történhet? Közli, hogy egy nyamvadt kis buzi vagyok, és hogy ez nevetséges? Pofán ver?
Apa vajon mit csinált volna, ha ezt csak így a szemébe mondom?
Kihívóan és dacosan nézek rá porcelánkék szemeimmel, amelyek egyáltalán nem arra termettek, hogy harciasan nézzek velük bárkire. A hosszú szempillák, a macskaszem-forma, minden azt szolgálja, hogy az emberek képtelenek legyenek levenni róluk a szemüket, hogy vonzónak és bájosnak találják az arcom.
Erre most úgy viselkedem, mint egy rebellis tini.
Nem vagyok túl fair Sean bácsival szemben. Tisztára mintha haragudnék rá, pedig leszögeztük az imént, hogy nem. Talán akkor még nem volt ennyire komoly a helyzet. Talán akkor még nem akart összeboronálni a szomszéd lánnyal, vagyis nem akarta rögvest betenni a lábát az életembe és rögtön rendezkedni benne.
Talán nem neki van szüksége időre, hanem nekem. Egyes dolgok igenis bántanak. Hiszen mit tehet az egészről egy hatéves kisgyerek? Mit tehettem arról, hogy apánk eltűnt, hogy nekünk el kellett menekülnünk, hogy anya egyedül nevelt minket fel, mindenféle segítség nélkül? Nem az én hibám volt! És mégis én szenvedtem miatta. És most itt van ez az arc, aki a saját bevallása szerint mellettünk lehetett volna, de nem volt, mert nem akart, és...
Félrenézek, és összepréselem a szám, hogy ne sírjam el magam. Kiborultam, sok volt ez a hétvége, és fogalmam sincs már, hogy mi történik. Csak vissza akarok menni a kis szobámba, elbújni a paplan alá és aludni és/vagy sírni egy kicsit.
Megköszörülöm a torkom, és lenézek a tálcára és a kajámra. Annyira elszorult a torkom, hogy képtelen leszek megenni. Rá se bírok nézni. Iszom a vízből.
Gyerünk, szedd össze magad. Viselkedj arin.
- Szóval köszönöm, de szerintem kihagyom.
Még egy mosoly is sikerül. Kissé fanyar. De nem baj, legalább próbálkoztam.

Nem érti. Vagy próbálja nem érteni. Vagy próbál mentséget keresni. Háh! Ez ellen nincs gyógyszer, Sean bácsi. Kár is a gőzért! Azért kivárom, míg kinyögi a kérdést. Nem tudom, hogy csak ennyire zavarban van-e, vagy csak ennyire dühös... Vagy nem érti az egészet. Mindenesetre végül is egy kifogási opciót ajánl fel, amin szinte nevetnem kell.
Hát hogyne, Sean bácsi! Végül persze nem nevetek, semmi kedvem.
- Nem - válaszolom visszanézve rá. Próbálom tapintatosan közölni, moderálni magam, de a fenébe is, nem megy.
De tovább néz és tovább faggat, tovább értetlenkedik. Ideje tiszta vizet öntenem a pohárba.
Csakhogy aztán a kezemhez kap. Te jó ég, mintha beteg lennék. Alapvetően nem kapok frászt, ha hozzám ér bárki, sőt nagyon szeretem. De ez az érintés most valamiért végigfuttat bennem egy kisebb villámcsapást és megrándul a csuklóm.
De végül csak felfordítom a tenyerem, mielőtt felelnék.
- Azt akarom mondani, hogy fiúkkal randizom. Pontosabban férfiakkal. Nagyjából a te korosztályodból. Vagy kicsit fiatalabbakkal.
Vajon kitöri a frász? Vajon elkapja a kezét? Próbáljuk ki. Kicsit megcsiklandom a tenyerét vékonyka ujjaimmal, pont úgy, ahogy flörtölés közben szokás; a szemébe nézve és kicsit elmosolyodva.
Vajon eddig tartott a nagy családi összeborulás, Sean bácsi?

Sokk, értetlenség, rémület... Megdermedek, mikor elrántja a kezét. Erre számítottam is meg nem is, mégis annak ellenére, hogy én provokáltam ki, rosszul esik. Rosszul esik, hogy máris nem vagyok olyan érdekes és értékes ember a szemében, hogy máris teljesen másként néz rám. A családtagok mindig feldühödnek, ha valami nem úgy történik valamelyik rokon életében, ahogy azt ők helyénvalónak tartják. Például anya egyik unokatestvére sose ment férjhez, viszont spermabankból teherbe ejtette magát, és most egyedül neveli a kis félig fekete lányát, Daisyt. És minden egyes karácsonykor feljön témába, hogy szegény Daisy, és hogy ez mennyire erkölcstelen és önző. Vagy ott van egy másik nagybácsi, aki sorra hagyja el a feleségeit, már a negyedik válásánál tart, van egy rakat gyereke, és szerintem az egész családból egyedül én tudom, hogy miért végződik minden házassága válással, és ezt is csak azért, mert tavaly egész konkrétan rám startolt. A lényeg az, hogy mindig mindenki olyan nagyon jól tudja, mi lenne a rokonainak a legjobb, és közben elfelejtik, hogy épp elég nehéz mindenkinek megküzdenie az ostoba társadalom előítéleteivel... miért kell még családon belül is küzdeni az elfogadásért, ami alapból járna, hiszen a család a feltétel nélküli szeretetről szól! Anya ezért nem nagyon tartja a kapcsolatot a család többi részével. Talán Sean bácsival is ezért nem találkoztunk azóta. Nem tudom, de ez a fogadtatás most eléggé elszomorít.
- Van, amiért felesleges bocsánatot kérni - mondom csendesen és elkedvetlenedve, miközben azt hallgatom, hogy próbálja megtisztítani a torkát, mintha csak bármin is segítene. Elé rakom az ásványvizemet, hogy ugyan igya már meg és essünk túl a kínos torokköszörülős perceken. Visszanéz rám, és próbálok rájönni, mi járhat a fejében azon kívül, hogy kicsit talán zavarban van, de nem jövök rá.
A tálcám mellé könyökölök és kinézek az ablakon. Elment az étvágyam, képtelen lennék akár egy falatot is legyűrni a torkomon. Amúgy olvastam pár cikket arról, hogyan is kell az ilyesmit közölni, hogyan kell "coming outolni" és mire számítsunk, meg hogyan kezeljük a családtagok és barátok különböző reakcióit. De az a helyzet, hogy most egy hasznos tipp se jut eszembe. Mondjuk az rémlik, hogy türelmesnek kell lennem.
- Anyával meg Alessel sokkal gördülékenyebben ment ezt megtárgyalni - szólalok meg, mielőtt teljesen elhallgatunk mind a ketten, fokozva a helyzet abszurdumát. - Anya azt mondta, hogy mindig is sejtette, Aless meg azzal szívatott, hogy egy lányt se tudna elképzelni mellettem, mert a legtöbbjüknél sokkal lányosabb vagyok. Talán valami bírkózónőt, aki férfias helyettem is.

Annyira kínlódik! Legszívesebben visszaszívnám az egészet, hiszen ha belegondolok, egyáltalán semmi köze hozzá, kivel bújok ágyba. De legalább próbálkozik. Ez is valami. Nem röhög ki és nem mocskosbuzizik, és ezt tudom értékelni. Kicsit félrebillentem a fejem és érdeklődőn nézek rá. Csak az arcom rándulásai jelzik apró rosszallásomat, vagy csekély borúlátásomat az üggyel kapcsolatban.
Ahogy a tálcafélretolásból látom, egyikünk sem fogja végül megenni az ebédjét. Épp elég dolog van így is előttünk, amit meg kell majd emésztenünk.
A mondat végén, mire végül összegereblyézi különböző szavakból és kifejezésekből, egészen megdöbbenek, és ez egy kellemes meglepetés. Ennek ellenére azonnal jön belőlem a dacos kamasz válasza:
- Nem vagy felelős értem.
Aljas vagyok, tudom. Úgy néz rám, mint egy kivert kutya, ezt pedig nem szeretem, de hát... ő nem épp a kegyeimet próbálja megszerezni, nem udvarolni akar! Ráadásul, ő a nagybátyám!
Borzasztóan furcsa ez a helyzet nekem is. Fogalmam sincs, hogyan is tekinthetnék rá másként, mint potenciális szeretőként. Valami rohadt nagy baj van velem.
- És alighanem nekem is van mihez hozzászoknom ezzel a helyzettel kapcsolatban. De ne érezd úgy, hogy bármi kötelező. Neked is és nekem is megvan a magam élete, és nem muszáj, hogy most összekössük a szálakat.
Nem, nem. Ez úgy hangzik, mintha épp lerázni akarnám, amiért nem úgy udvarol, ahogy nekem tetszik. Szedd össze magad!
- Mármint... A meghívás természetesen áll. És értékelem, hogy elfogadó és nyitott vagy mindaz ellenére amit mondtam. Csak őszintén nem tudom, hogyan tovább. Úgy kéne tennünk, mint akik barátkozni akarnak egymással? Beszélgetni a hobbinkról és elmenni borozni és megvitatni a legújabb kocsikat vagy a focit? Nem tudom. Azt se tudom, hogy kellene szólítanom téged. A Sean bácsi elég gyerekesen hangzik a számból.
És mindettől a töredelmes vallomástól egészen elcsüggedek megint. Bár talán csak elfáradtam.

Azonnal elnémulok, amint megszólít, de cseppet sem bánom. Nem gyakran szakítanak félbe, és akinek ez sikerül, az előtt amúgy is le a kalappal. Felnőttként se nagyon szoktak rám hivatkozni, úgyhogy ez is újdonság. Mondjuk, én se gondolok magamra aként, nem tetszik, öregít ez a szó, és én egy perccel se akarom idősebbnek érezni magamat annál, mint amennyi vagyok. Tinédzsernek lenni csodálatos, és a pasik is ezt szeretik...
De azért tény, azért nem vagyok már hatéves, mint mikor Sean utoljára látott.
Nagyon próbálom megérteni, mit is szeretne, próbálom összekirakósozni, de nem egészen megy. Talán csak azért, mert fullosan tiltakozom az egész ellen valahol tudat alatt. Próbálom lebontani a falakat és az akadályokat, amelyeket körülbelül negyed óra alatt húztam felé kettőnk közé, nem is tudom, hogy miért.
Nem húzom el a kezem, pedig gondolok rá. Nagy a kísértés, hogy összefonjam az ujjainkat, de Sean nem lesz a pasim, pláne azért nem, mert már van egy új kiszemeltem, akit senki kedvéért nem cserélnék le pillanatnyilag, és alig várom, hogy vele és a nyomozással foglalkozhassak.
Meglep, mikor belenéz a szemembe, és hirtelen én is visszanézek rá. Különös, elkezdem egész emberként látni, nemcsak úgy, mint férfit, mint rokont, mint zsarut, vagy bármi. Pár dolog kezd helyére kerülni most, hogy elkezdem már itt együltő helyemben megemészteni a hallottakat.
- Jól van, benne vagyok - bólintok végül is rá. - De Seannak foglak hívni, és jó lenne ha tudnád, hogy az ilyen érintésekre nagyon gerjedek, szóval talán inkább engedd el a kezem - javaslom neki. - Szerintem tegyük hozzá azt is, hogy nyugodtan lehetsz őszinte, mert én is az voltam. Ha tiszta lapunk van, akkor teljesen felesleges attól félni, hogy majd a másik mit gondol rólunk, mert úgyis a megismerés a cél. Egyetértesz? - kérdezem, és kezd egy kicsit jobb kedvem lenni ettől az ügytől, talán jó irányba haladunk.

Kissé feszülten elmosolyodom, ahogy elenged. Talán ezt nem kellett volna és főleg nem így... De legalább illusztrálja, milyen is vagyok. Néha válogatás nélkül rá tudok hajtani bárkire.
Sok baj van velem...
Sean viszont úgy tűnik, örül, és engem is valamiféleképpen megnyugtat a kialakult szituáció. Nyugvópontra jutunk, közös döntésre, és az étvágyam is visszajön ettől, úgyhogy ismét odanyúlok a kajámhoz, és iszom a vizemből is. Beletumkolom a wrapemet a barbeque szószomba és nagyot harapok belőle jóízűen.
- Igen, a Sunset Parkban. Nem felejtettem el - mosolyodom el, amint lenyelem a falatot. - Azért ha akarod, elhozhatod Laceyt. Remek társalkodópartner vagyok, és semmi bajom a lányokkal. Korrepetálom is, ha te nem érsz rá, vagy ilyesmi.
Eszem tovább, elcsendesedve, hiszen azért én se beszélhetek örökké. Pár harapás és korty után azért megkérdezem, mert az én agyam bizony ezen kezdett el járni:
- Na és mitől éreznéd még inkább úgy, hogy ismét családod van? Van valami, ami családos tevékenység, és mindig ki akartad próbálni?

- Megtisztelő - vigyorodom el, és kicsit vidámabban eszegetek tovább. Mármint az, hogy előbb engem ismerne meg. Amit azért meg is értek, alapjáraton én is tartogatok még meglepetéseket azon kívül, amit már feltártam előtte, avagy a szexuális és romantikus vonzalmaim elsődleges nemét. És valljuk be, amilyen titokzatos, engem is érdekel Sean. Eddig ha össze kéne számolnom, nos nem is tudom, hány dolgot tudnék megszámolni mindabból, amit megtudtam róla. Spock és Lacey és... ennyi!
- Nekem nem - vonok vállat. - Bár még nem tanítottam, de biztos nem lehet nagyon nehéz. Kivéve, ha Lacey nagyon buta, de azért remélem, nem. Milyen tárgyakból szoktál neki órát adni amúgy?
Lassan kezd teljesen elfogyni a kajám, de mivel kezdek is jóllakni, ez nem zavar. Mivel a téma sem feszélyez, már a körülöttünk ülők hangoskodása sem bosszant. Kezdem magam egészen jól érezni Seannal.
- Mehetnénk például biciklizni, kirándulni, vagy állatkertbe. Gyerekkoromban ezeket eléggé szerettem - jegyzem meg egy kis mosollyal. Annyira nem is gondolom komolyan, inkább csak viccelni próbálok, ha már így elgondolkodott. Én ezeket a tevékenységeket hiányoltam például az apukámmal.
A kérdése kissé fejbe kólint, ám igazi zsaruszimatra vall. Hogyhogy nem felejtette még el ezt a témát? Időhúzásképp összeszedem az összes papírcsomagolást a tálcámról és egy gombóccá gyűröm, azonban végül mégis felelek:
- Tegnap este drogot tettek az italomba egy szórakozóhelyen és meg akartak erőszakolni - közlöm, hogy mindenen egyszerre essek túl. - Végül jött egy arc aki ezt nem hagyta, de majdnem elég rossz vége lett. Fel akartam jelenteni azt, aki csinálta, de már egyáltalán nem tudom mennyire jó ötlet - nézek fel rá kételkedve, és kérdéssel a tekintetemben. - Hogy szokott az ilyesmi zajlani? A feljelentés után mi történik?