Sírok. Potyognak a könnyeim. Megállíthatatlanul. Összeszorítom a szememet, és letörlöm a sós cseppeket. Az ágyam végében ülök, takaróba csavarodva, és sírok a nevetéstől. A szoba másik felében van a tévé, abban pedig egy újabb idióta vígjáték. Ma már vagy a negyedik. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be az étterembe, hiszen már reggel tudtam, hogy ma este egy elitebb helyre vagyok hivatalos. Így beleköhögtem kettőt a telefonba és magas lázra hivatkoztam. Így később nem számít majd szabadnapnak, ha elmegyek az orvoshoz - és természetesen elmentem. Tehát egész nap hülye vígjátékokat néztem - Másnaposok kategória, pont nekem való. Igazából szeretem a komolyabb filmeket is, a mélyebb mondanivalókkal rendelkezőket, de eléggé hangulatember vagyok. És most ehhez volt kedvem.
Hat magasságában nekiállok készülődni. Lekerül a lábamról a rénszarvasos zokni, és a Beatles-es pólót a fürdőbe menet a földre ejtem egy hanyag mozdulattal. Tusolok, hajat mosok, sminkelek... a sminkelés nálam ritka dolog. A természetesség híve vagyok, de azért egy ilyen eseményre puccba vágom magam. Ezért kapom a fizetésemet, ez is egy módja a munkának a pénzért, amit majd megkapok az este végeztével. Tehát ki kell tennem magamért, minden lehetséges módon; fizikailag és szellemileg is. Jól kell kinéznem, de mégsem úgy, mint egy ribi, emellett érdekes, kommunikatív embernek kell lennem. És én az vagyok. Jó, magamról azt mondanám, hogy inkább a második, de egész tűrhetően nézek ki, szóval nem jön fel a szén a bányából, ha lemegyek... azt hiszem, még nem próbáltam.
Szóval, utolsó simítások. Néha láttam anyát, hogy sminkel, meg begöndöríti a haját, meg ilyesmi, de én kislányként soha nem éreztem azt, hogy utánoznom kellene őt. Miért? Miért akarnék sminket kenni magamra, az arcomra, tizenegy évesen? Soha nem viselkedtem úgy, mint a kislányok nagytöbbsége. Én a kutyámmal játszottam a kertünkben, fára másztam, versenyt futottam a széllel, a csillagokat bámultam, összefirkáltam a falat... ilyesmi. Tehát most is csak beletúrok a hajamba, és az elmaszatolódott szemfestéket törlöm le a szemem körül, és már ki is lépek a lakásom ajtaján, aztán le a visszhangos lépcsőházba, és ki a hűvös, koraesti levegőbe.
A férfi, akit kísérnem kell, már vár. Előbb is eljöhettem volna, csak a hülye smink... oké, kifogás van, mentség nincs.
- Sajnálom, hogy késtem - lépek elé, egy széles mosollyal az arcomon. Tényleg sajnálom, de azért annyit nem késtem. Remélem.
Az FBI természetesen engem is beavatott. Nem sokba, csak annyira, hogy a lényeggel tisztában legyek. Dealerek, kereskedők, csempészek... mi pedig házasok vagyunk. Ennyi. És nekem ez éppen elég. Jó pénzt fizetnek, és ismerem már annyira a velem szemben állót, hogy ne kelljen tőle tartanom, vagy éppen megbízzak benne.
- Hova megyünk? - kérdezem, még mindig mosolyogva, miközben a motorháztető felől megközelítem az anyósülést, hogy behuppanhassak a járműbe.

Nem mondom, hogy ez az az élet, amit pár hónapja megálmodtam magamnak. Talán azt szerettem volna, ha minden az ölembe hullik. Talán arra számítottam, hogy sokkal könnyebb lesz, hogy nem is lesz más dolgom, csak tanulni - a tanulás számomra pedig egyfajta élvezet. Azt hittem, hogy majd napokat beszélek olaszul, meg franciául és majd megtanulok törökül, vagy ilyesmi, és majd nem lesz semmi más dolgom. Ehhez képest alig van szabad percem. Csak, ha különböző, apró hazugságokkal csinálok magamnak. Ezek a hazugságok viszont azzal járnak, hogy nem kapok annyi pénzt, amennyit kellene. Nem vagyok milliomos, így a jól fizető munkákat, kísérgetéseket elfogadom. Tehát az FBI által felkínált lehetőséggel is éltem. Mert kivételesen jól fizetnek. És ezért hajlandó vagyok feláldozni egy napomat, amit a kajáldában kellene töltenem. Szeretek ott lenni, meg minden, de azért a fizetés nem olyan jó, hogy örömmel rohanjak be. Főleg egy ilyen telefon után, mint amit kaptam a ma estével kapcsolatban.
Most sincs rajtam annyi vakolat, mint pár másik nőtársamon lesz majd az estélyen, de így is később készültem el, mint kellett volna. Sietős léptekkel hagyom el a kis lakásomat, zárom be magam mögött az ajtót, és hosszú ruhámat kissé felhúzva lépcsőzök lefelé. Szívesebben jöttem volna a kis feketémben, de ez az alkalom másmilyen ruháért kiáltott. Hosszú, kék darabért, ezüst színű kiegészítőkkel, fehér cipővel és táskával. Kék szemeimet fekete festékekkel emeltem ki, ajkaimat vörös rúzzsal.
Végignézek rajta, és hasonlót kell megállapítanom. A szemébe nézek, úgy szólalok meg.
- Te is igazán jól nézel ki - jelentem ki, elismerően biccentve. Arthur sármos pasi, alapból van egy kisugárzása, akkor pedig, amikor egyenruha, vagy öltöny van rajta, akkor ez a hatás csak erősebb lesz. Ő mindig elegáns, és jólfésült. Vele ellentétben én nem vagyok elegáns, kényelmes és hétköznapi ruhákba öltözök. És többnyire kócos a hajam.
Most azonban egy házaspárt fogunk alakítani. Ami érdekes szituáció lesz, mivel nem hiszem, hogy az a kifejezett feleség típusú nő lennék. Arthur pedig lehetne akár férjtípus, de nem hiszem, hogy elvenne egy ilyen szétszórt, kócos, suta, hiperaktív nőt, mint amilyen én vagyok. De megpróbálok úgy viselkedni, mint egy felnőtt, érett ember, és normális leszek pár órára. A feladat fontossága miatt. Gondolom, nem viccből kell beépülniük, és komolyra is fordulhat az ügy. Tehát jó kislány leszek, összeszedett és felnőtt. Nehéz munka lesz, de... megoldom.
- Értem - bólintok, kipillantva az ablakon. Az utcákon vagy ezer lámpa ég, és egy csomó ember járkál még most is. Soha nem csendesedik el Vegas, mindig vannak az utcákon, és mindig történik valami. Szeretek itt lenni, szeretem a nyüzsgést és a meleget és az embereket. Szeretem Vegast.
Mivel Arthur azt mondta, puccos helyre kell számítanom, így amikor az autó megáll, a kisujjamat sem mozdítom. Helyette megvárom, hogy a férfi megkerülje az autót, és kinyissa nekem az ajtót. Felé nyújtom a kezemet, hogy kisegítsen, mint egy úrinőt, majd az oldalán megindulok egy kisebb csoport felé. Gondolom, a munkatársai. Türelmesen várok az eligazítás végéig, közben én is figyelek, annak ellenére, hogy nekem nem lesz túl sok dolgom. Csak egy feleséget alakítok.
- Menjünk - mosolygok Arthurra és már be is vetjük magunkat a tömegbe.
Mindenki csodálatos ruhakölteményeket vett fel, ragyogó, gyémánt ékszereket, arany mandzsettagombokat, drága parfümök illata keveredik a levegőben, halk beszélgetések moraja tölti ki a teret. A teret, ahová belépünk. Nagy, és fényes, és csodálatos. Nem igazán voltam még ilyen helyeken, ettől függetlenül tudok viselkedni. Nem bámészkodok, szolidan mosolygok, Arthurba karolok, nem bénázok.
- Kiket keresünk? - kérdezem, arra értve, hogy egy díler vagy egy kereskedő miben különbözik mindenki mástól. Nyilván ők is beépültek, de akkor honnan lehet tudni, hogy ki-kicsoda? - Több szem többet lát, Arthur – vonok vállat, a férfire mosolyogva.

Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy még soha nem volt ilyesmiben részem. Chicago kertvárosában nőttem fel, ahol soha nem történt semmi érdekes, ahol mindenki átlagos volt – fogjuk rá, az én szememben azok voltak, hogy a tiedben milyenek lennének, azt nem tudhatom. Reggelente gyerekkacaj töltötte ki az utcákat, ahogy iskolába mentünk, és ugyanezt hallottad délután is. Soha nem történt semmi izgalmas, vagy váratlan. És talán ez volt az, ami arra sarkallt, hogy elhagyjam a várost. Egyedül az tartott vissza attól, hogy ott maradjak, a közelben, hogy szeretem a napsütést, és a meleget, így egy Vegas, vagy Los Angeles kaliberű várost tudtam elképzelni magamnak, amit az új otthonomnak hívhatok. Ahol akár le is telepednék. Végül az egyetem miatt választottam Vegas-t. Az óceán azért jó lenne, de az már csak a csoki reszelék lenne azon a bizonyos habon, azon a bizonyos tortán.
Tehát igen, izgatott vagyok, amint beülök az autóba, és figyelem az utat és az utcákat, ahogy közeledünk a célállomás felé. Néha Arthurra pillantok, aki viszont teljesen nyugodtnak tűnik.
- Sokszor voltál már ilyen küldetésen? - basszus, ez úgy hangzott, mintha ő lenne Batman, én pedig Robin - a zöldfülű, újonc verzióban, még a sorozat legelejéről... küldetés? Komolyan, Cass? Már mindegy, kimondtam, eléggé idétlenül hangzott, de már nem lehet visszaszívni. Tehát mi mást tehetnék?! Zavaromban elmosolyodok.
Ahogy meglátok egy jól kivilágított épületet, ami előtt feltűnően sok, csodás ruhakölteményekbe öltözött emberek keringenek, elmosolyodok. A szívem hevesen kalapál, és izgalom lesz rajtam úrrá. Korábban nem jártam ilyen puccos helyeken, még Chicago-ban sem. A színháznál megálltam, oda pedig nem kell estélyi. Ez egy teljesen más, nagyobb kaliberű esemény, mint a Rómeó és Júlia premier-előadása. Már hozzászoktam, hogy ilyen helyekre járok. Az elején furcsa volt, és új. Nem voltam profi escort, de javuló tendenciát mutatok. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem nem ez a fő profilom, és hogy csak addig csinálom ezt, amíg egyetemre járok. Aztán leállok vele. Nem is beszélve a másodállásomról, a leharcolt étteremben.
Ha már esélyt sem adtam Arthur-nak, hogy kinyissa nekem az autó ajtaját, most hagyom, hogy kisegítsen. Elvégre, feleség vagyok. Egy jól kereső férj, otthon unatkozó házi asszonykája. Elvárom, hogy ajtót nyissanak nekem. Ó, atyám, ez nagyon nem én vagyok...
Miközben tart a gyors, rövid eligazítás, én is figyelek. Minden apró részletet tudni akarok, kíváncsi természet vagyok, nem tehetek róla. Aztán bemegyünk. Hagyom, hogy a férfi vezessen, egészen a bárpultokig. Közben halkan magyaráz, válaszol a kérdésemre, szinte a fülembe suttogva. Közel kell hajolnom hozzá, hogy az emberek duruzsolása mellett minden egyes szót tökéletesen ki tudjak venni és ne kelljen visszakérdeznem.
- Értem - bólintok. - Számítsak fegyverekre, és golyószórásra? - pillantok rá szemem sarkából. Tudom, hogy jó kezekben vagyok, jobbakban nem is lehetnék, ismerem annyira Arthurt, hogy tudjam, nem eshet bajom. Sem senki másnak. Arthur remek ember és kiváló rendőr. Nem érzem magam fenyegetve.
Átveszem a pezsgőt, amit felém nyújt, és már bele is kortyolok. Édes, és rendkívül drága - állapítom meg, miközben megérkezünk a területünkre. Nem akarok hallgatásba burkolózni, gyanús lenne, ha egy házaspár egy árva szót sem szólna egymáshoz egész este. Így beszélgetést kezdeményezek, miközben figyelem az emberek százait, hogy esetleg kiszúrjak egy gyanús alakot.
- Egyébként hogy vagy mosatnság? Minden rendben van veled? - mosolyodok el, az édes, aranyszín italba kortyolva.