Figyelte a férfit, annak legapróbb rezdülését is és hallgatta, amint a szavak elhagyják annak ajkait. Annyi kérdése lett volna, oly' sok megválaszolandó kétely volt a fejében, hogy szinte elveszett bennük, de tartotta magát, mint ahogyan mindig. Legalábbis szerette volna azt hinni, hogy mindig ilyen magabiztosnak tudja mutatni magát, bár volt benne egy apró piciny hang, ami kétséget suttogott neki.
- Általában nem, de ma almás pitére vágyom és a városban itt csinálják a legjobban. - hangzott a válasz a kérdésre, mely azután érdeklődött, hogy mindig ebben a kávézóban ebédelnek. Csak bólintással vette tudomásul a feleletet, majd levette blézerét, hogy egy ujj nélküli, garbó nyakú felsőt mutasson az étkezőnek, villantva ezzel bal vállán a tetoválást, melyet Danielle is kiszúrt.
- Csak egy kávét kérek.
- Nekem is egy kávé lesz és két szelet abból a csodás almásból.
- Tejszínhabot kér hozzá?
- Igen, köszönöm. - adták le a rendelésüket, majd amikor a pincérnő ellépett tőlük, a férfi Anabelle felé fordult. - Nincs étvágyad? Vagy menjünk máshová?
- Dehogy, csak...
- Néha én is így érzem magam. - válaszolt lehangoltan Seymour, majd kezeit kinyújtotta az asztalon, várva a lánytól is ugyanezt a mozdulatsort. Amikor Anabelle ujjai a férfi tenyerét érintették, amaz apró erőszakkal szorította meg a törékenynek tűnő végtagot, majd egyenesen a másik hatalmas szemeibe nézett. - El sem tudom képezelni, hogy milyen lehet neked, de van egy sejtésem. Amikor először találkoztam anyámmal, nem tudtam, hogy kicsoda és miért patakzanak a könnyei. Állt előttem egy idegen, akiről nem tudtam semmit, még csak egy érzésem sem volt felé, mégis mindenki azt mondta, hogy szeretnem kell, mert az anyám. Nem ismertem őt, nem tudtam, hogy ő takargatott be, amikor beteg voltam; nem tudtam, hogy ő örült velem a legjobban, amikor felvettek az egyetemre; nem tudtam, hogy én voltam a legnagyobb támasza, amikor apám meghalt. Ezt mind elfelejtettem ... és most csak locsogok itt össze-vissza...
- Ugyan. - mosolyogtak össze, amikor meghallotta a nekik szánt ajánlatot. Hirtelen kapta el a kezeit, majd rejtette azokat az asztal alá és hagyta, hogy Seymour rendezze le az érkezőt.
- Köszönjük az ajánlatot, de nem élünk vele. - próbálta lerázni a férfi Daniellet, s talán még más is elhangzott a másik kettő között, de ő már nem figyelt a szavakra. A nő arcát fürkészte, próbálta felismerni őt a tárcájában hordott képek alaján, de kudarcot vallott, egyszerűen nem tudta hova tenni a vörös jelenséget.

"Carpe Diem!"

Egy aprónak nem nevezhető hang ordította a fejében a reggel hallott mantrát, majd Danielle felé fordította ismét a fejét, egy mosollyal karöltve.
- Hagyd csak Seymour, nem utasíthatunk vissza egy ilyen kedves felajánlást. - szemeivel csitította a férfit, majd újra a lánynak intézte szavait. - Kérlek, ülj le, szorítok egy kis helyet.
Anabelle beljebb csúszott a boxban, majd a maga mellett lévő helyre mutatott, miközben még mindig Seymourt nyugtatgatta szavak nélkül.
- Talán ismerhetlek valahonnan?

Néha úgy érezte, hogy hímes tojásként bánnak vele, és bármennyire is értékelte a gondoskodó törődést, voltak pillanatok, amikor a mások féltése már megfojtotta. Ezért is költözött el otthonról pár hónappal a diagnózis után, mert bár a szülei minden földi jóval elhalmozták, annyira óvták mindentől, hogy már-már beleőrült.
Most egy pillanatra ugyanez a gondolat ütött szeget a fejébe, persze emlékek nélkül, csakis Seymour aggodalma váltotta ki az őrület apró jelét. Csak sóhajtott a férfi viselkedésén, majd hallgatta Danielle-t, aki időközben bemutatkozott.
- Mi sem járunk ide gyakran, de az almás pite hatalmas úr. - viccelődött a férfi, majd megtörölte a szemüvegét, amin egy apró hajszálat vélt felfedezni. Leheletével nedvesítette az átlátszó felületet, majd a zsebéből előhalászott kendővel mentesítette minden piszoktól a látást segítő eszközt. - Pedig néha kimondottan jót tesz valaminek, ha cuki...
Nos, abban az utolsó szóban benne volt minden, amit Seymour gondolt a prosztó modorról, amit a másik engedett meg magának, majd próbált telepatikusan üzenni Anabellenek, hogy ne élje bele túlságosan magát a másik társaságába. Valahogy nem tetszett a férfinek Danielle, de egyelőre nem tett semmi olyat, amivel elküldhetné a francba.
- Ő Seymour, én pedig Anabelle... - nyújtott kezet mosolyogva a lány, majd pillantásával elvárta, hogy a "randija" is eképpen tegyen. - Leginkább semmit nem mond a neved, elég rossz a névmemóriám.
Seymour nem tudta visszatartani a torkából előtörő kuncogást, de azért annyira visszafogta magát, nehogy túlságosan hangos legyen. Inkább csak egy visszafojtott tüsszentésre emlékeztetett az egész, amin Anabelle gyorsan túl is tette magát.
- Nem tudnám megmondani, hogy mikor készült, de annyi biztos, hogy nem régebb három évnél. - mosolygott bizonytalanul Daniellere, majd egy sóhaj kíséretében takarta jobb kezével a vállon lévő ábrát.
Voltak napok, amikor visszament annyira, hogy megtudja a rejtélyes tetoválást titkát, de a mai nap nem arról szólt. Csak arra tudott gondolni, hogy tegnap Anabelle rettenetesen ki akart tolni az elkövetkezendő napok Anabellejeivel, és ez a maradandó alkotás lett a legtökéletesebb eszköze a tréfának.
Pedig minden vonalnak volt jelentése, legalábbis annak a lánynak mindenképpen, aki kicsit félve, kicsit spiccesen ült be a tetoválószalon egyik székébe. A hét centiméter hosszú monokróm rózsának csak az egyik szirmát festették vörösre, pontosan azt, melyet a kósza szelek felkapnak, s egyre távolabb repítenek.
- Köszönöm szépen! - szakította meg a gondolatsort Seymour, aki a két almás pite érkeztére reagált ilyetén. Anabelle felpillantott, majd megkapta a kávéját és mindkét tenyerét a forró bögrére kulcsolta, elveszve a fekete folyadék sötétjében.
- Talán érdekelnek a tetoválások? - pillantott fel végülis a lány, szemeiben még mindig azzal a szomorú pillantással, bár amennyire csak tudta, próbálta lemosni arcáról a fájdalom apró jelét.