Átesve a megszokott formaiságokon nem sokkal később már az étterem egy távolabb eső sarkában ücsörögtünk, közvetlenül az ablak mellett. Némiképpen megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem egy belvárosi helyet választott, ahol túlságosan is sok ember nyüzsgött, s bár az élet itt is legalább úgy pezsgett, hiszen az emberek legtöbbje hivatalos öltözékbe bújva elmélyülten társalogtak egymással, feltehetőleg mindenféle megvalósításra váró üzleti tervről, amelyek többségéből személy szerint egyetlen egy szót sem értettem volna, hiszen az én szakterületem nem egészen erre irányult, s bár a művészetnek is megvan a maga szókincstára, amelyet különféle latin és ógörög szavak tarkítottak, az olyan kifejezéseket még sem értettem, mint példádul az inkasszó.

Kelletlen mosoly kúszott az arcomra a kérés hallatán, s noha igyekeztem könnyednek tűnni, vélhetőleg ez nem sikerült – legalább is közel sem annyira, mint amennyire azt én magam szerettem volna. Tagadhatatlan, hogy nem a helyzet feszélyezett, hanem sokkal inkább az elkövetkezendő percek témája, amely igencsak kellemetlenül érintett, nem csak az elmúlt néhány hónapban, sokkal inkább évben. Miután a taxiból kiszálltam, úgy éreztem, hogy talán most hoztam meg életem egyik legrosszabb döntését, hiszen Julian számtalanszor tett még be nem tartott ígéretet, hogy ha nem leszek jó kislány, akkor bizony a maga finom módszereivel –, amelyekből nem keveset tapasztaltam már meg – egy szép napon az eddigieknél is komolyabbra fordítja a dolgokat, éppen akkor amikor egy napon a legkevésbé sem számítok rá, meglepetés ér majd haza felé menet. S annak a ténye, hogy több mint két és fél hónapja nem láttam, s nem hallottam róla, még inkább nyugtalanított. Amíg együtt voltunk, addig megvolt a napi rutinunk – rutinja –, ami alapján ki tudbam következtetni, hogy mikor tér haza napközben vagy éppen mikor van olyan kedve, hogy most bizony jól móresre tanít. Azonban most semmit sem tudtam. Nem tudtam mikor számíthatok rá vagy hogy valóban eljön-e. Legalább olyan tehetetlennek éreztem magam, mint egy hal, akit a víz sodrása a partra lökött, s most tehetetlenül vergődik egy helyben várva a lassú halált. Próbáltam elhitetni magammal, hogy – az eddigiekkel ellentétben – most helyesen cselekszem, azonban én magam a számtalan felsorakoztatott észérv ellenére is, egyáltalán nem voltam biztos benne. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy most másokért cselekszem, s nem lehetek olyan önző, hogy nem próbálok meg segíteni valamilyen módon, azonban annak gondolata, hogy mikor egy napon benyitok a lakásomba, ott ül majd a nappalim közepén, s azzal a fenyegető tekintetével mered rám, amelytől nemhogy, egy magam fajta gyenge nő is megijedne, hanem egy nálam jóval termetesebb férfi ember is hátrébb lépne egy lépést. Amikor fenyegetett, tekintete eszelős volt, akár a veszett állatoké, a különbség pusztán csak annyi volt, hogy a szája nem habzott, de fenyegető ugatását és morgását hallani lehetett.
– Igazán kedves, hogy kérdezi. A helyzethez mérten remekül. – Felteltem egy hosszú sóhajtást követően. – Azonban felesleges túlságosan hosszasan kerülgetnünk a témát, igyekszem mindennel a legjobb tudásom szerint válaszolni a Juliannal kapcsolatos kérdéseire, viszont ne várjon túl sokat, mert mint ahogyan azt a telefonban is mondtam, nem avatott bele az ez irányú ügyeibe, mondván hogy nem tartozik rám és festegessem csak tovább az ócska képeimet. – Az utóbbi néhány szót igyekeztem éppen olyan gúnyosan kiejteni, mint ahogyan ő tette. Mindig is azt mondta, hogy ha nem lettem volna szerencsés helyzetben az ő segítsége nélkül nem éltem volna meg – éhen döglöttem volna, így fogalmazott.