Indianapolis, USA - 1991. Augusztus 21. 22 Tanuló Maffia Shailene Woodley

Karakter személyisége

Valahogy kódolva van a génekben, ha egy ember egy másik után születik, akkor annak tökéletesen ellentétének kell lennie. Ne kérdezzétek, miért, fogalmam sincs, viszont állíthatom, hogy ez így van.
Lizben minden megvan, amitől egy ember szerethetővé válik, és ami bennem nem található. A pozitív tulajdonságaim nagy része elveszett valahol két mészárlás között. Talán egyetlen érdemleges tulajdonságot tudhatok magaménak, az önfeláldozást. Sikerült elvesztenem már valakit, aki az életet jelentette nekem, így nővéremért már bármire képes vagyok. Talán ez nem hagyja, hogy előtte is begubózzak, és immunissá váljak bármire, aminek köze van az ő szeretetéhez, még viszonozni is tudom a magam módján.
Amúgy? Nem vagyok normális. Ezt sokszor fogjátok hallani, de elmondom, miért. Az lehetetlen, hogy egy emberen ne ejtsen sebet egyetlen gyilkosság is, de én? Én az elejtett áldozatkért már nem ejtek könnyet, lenézek mindenkit, akit nem edzett meg az élet, így még harcolni se akar az életéért. Mert igen, ha valaki velem áll szemben, akkor is van még választási lehetősége. Ha viszont nem él vele, lehajtja a fejét, meghunyászkodva könyörög a kincsért, amiből csak egyetlen darab jutott neki, az meg se érdemli azt.
Azt már megtanultam, hogy az élet véges, és hogy elméletileg ki kellene használni azt az időt, de ha lefoglal a mérhetetlen bosszúvágy, és egyéb kellemetlenségek, nehéz az amúgy átlagos és már-már törvényszerű élvezetekre gondolni.
Nem járok bulizni, nincsenek barátaim, talán egyetlen ember van a nővéremen kívül, aki elmondhatja, ismer. Helyette edzőtermek törzsvendégének minősülök, és ha nem különböző harcmódokkal ismerkedek, egy bokszzsákot püfölve adom ki magamból a dühöm, ami mintha sose párologna el, mindig ott van, és néha annyira fojtogat, hogy levegőt alig kapok.  
Ha ez nem lenne elég, magaménak tudhatok egy felettébb bosszantó, és nem kicsit ijesztő – még számomra is – betegséget. Epilepsziának nevezik. Gondolom, innentől nem kéne feszegetnem a témát, mert az emberekben kialakult az a szánalmas felfogás, hogy aki beteg, az szánalmas, ezért inkább kezeljük tabuként, minthogy mi magunk is belássuk, érző lények vagyunk. Tudom, ha a pólómon hordanám a tényt, teljesen máshogy állnának hozzám az emberek, de engem senki ne kezeljen úgy, mintha gyenge lennék, főleg, ha a jövőben a potenciálos áldozatommá avanzsálhat. Nem vagyok gyenge, bár teljesen tudatában vagyok a betegségem okozta hatásoknak, annak is, hogy érhetem el, hogy azok a rohamok ne mindennaposak legyenek. Ezért van az, hogy amikor nem egy embert, bokszzsákot püfölök. Arról lemondtam, hogy csillapítsam a dühöm, nem megy.
Amit a legjobban szégyellek, még a tulajdon testvéremnek is hazudnom kell, pedig tudom, hogy megértené, nem ítélne el, de ő egy ügynök... ki tudja, mivel moshatták az agyát azok a dögök.    

Történet vagy szerepes példa

A gerilla-hadviselés, mindig is a kedvenceim közé tartozott, így most a tetőn állva is, átjár az a furcsa bizsergés, ami mindig, mikor lecsapni készülünk valakikre. Az ujjam a ravaszon, és kémlelem a sötét sikátort, arra a pillanatra várva.
Levegőt is csak nagy ritkán veszek, ez ösztönös, szerintem a túlzott koncentráció miatt van, de nem engedhetem meg magamnak azt, hogy akár egy pillanatra is lankadjon a figyelmem. A csoport, aminek már rég a tagja vagyok, roppant összeszedett, és annyit ér épp csak, mint a leggyengébb láncszem. Aki már nem én vagyok.
Tekintetem Alexisre villan, akinek ez az első komolyabb összecsapása, és el kell mosolyodnom, még így is, hogy méterek választanak el minket, látom a számomra túlzottan ismerős reakciókat, ezért késztet mosolygásra. Tudom, mi játszódhat le benne, én is álltam azon a tetőn, közvetlen Derek mellett, én is rágtam a szám az izgatottságtól, és az orromba még most is bekúszik a vihar előtti csend „illata”.
Ahogy az első lövés elhangzik, szemeimbe beköltözik az a furcsa csillogás, ami mindig ilyenkor van jelen. Tudom, szörnyű vagyok, de már elfogadtam azon tényt, hogy a társadalomnak egy olyan rétegébe tartozom, akiből rég kihullott az empátiának még csak csírája is.
- Menj – Derek hangja, még a kialakult robajban is tisztán kivehető, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a reakciót, amit minden hozzám intézett szava kivált belőlem. A fegyvert visszatéve a helyére, egy tőrrel a kezemben, csúszok le az ereszen, hogy kisvártatva, egy nálam vagy két fejjel magasabb férfi torkába mélyeszthessem. A meglepetés ereje. Sokan nem is gondolnák, hogy többen vagyunk, mint azt a látszat mutatja, és főleg azok nem számítanak erre, akiknek a pozíciónkra fáj a foguk.    
- Ne most – sziszegem, ahogy futás közben nyomom ki Liz hívását. A nővérem valahogy mindig ráérez, mikor kell hívni. Majd kiengesztelem.

***

Már a dohos szobában ülve hagyom, hogy a doki bekösse a karomat. Nos, igen, még így pár évnyi tapasztalattal is fordulnak elő sérülések, de legalább az akció sikerrel zárult.
- Minden oké? – dől az ajtófélfának Derek, én meg felteszem magamnak a kérdést, hogy került ide, na meg mikor.
- Egy kicsit azért fáj – a hanglejtésemen mindketten felnevetünk, de megtanultam már, hogy előtte nem kell a keményet játszanom, főleg, hogy nem is olyan rég tanúja volt annak a bizonyos rohamnak. Nem Ítélt el, nem futott egyből szólni, hogy aztán kitegyék a szűröm, ez már épp elég ok a bizalomra.
– Vissza kell hívnom – fürkészem a telefont, miközben elhalkul a hangom. Pár idióta pszichopata, aki jó eséllyel simán megölt volna, mi ahhoz képest, hogy egy újabb hazugsággal kell traktálnom Lizt?
- Mondd el neki – a fejem rázom, mert Derek folyton ezzel nyaggat. Félre ne értsetek, én imádom, hogy törődik velem, csak… mondani könnyű, még így is, hogy tudom, Liz biztos nem fogna rám fegyvert.
- Jó, de mikor rájössz, ez mekkora baromság, ne mondd, hogy nem szóltam – biccent, majd hátat fordítva megy el, otthagyva engem, meg az értetlen tekintetem. Oké, nem ismerem Dereket, ez annyiszor mellbe vág, hogy azt elmondani nem tudom. Ez a tudunk másikról mindent dolog, egyirányú, ezért ijesztő néha, hogy teljesen rendellenes reakciókat mutat, mintha egy ember lenne. Oké, ez így viccesen hangzik, de az itt bandázók többsége már rég búcsút mondott azon tulajdonságainak, amik gyengíthetik. Kivéve engem. Na, meg Dereket.