Örültem annak, hogy sikerült elérni az egyik szponzor cégemet telefonon. Már régóta telefonálgattam a különböző szponzoraimnak a műtét miatt. Ugyanis az ügyvédem tájékoztatott a szerződéseim egyes alpontjáról, ami az esetleges sérülésekre vonatkozik. Eléggé elszégyeltem magamat, mikor rájöttem, hogy az egyik legfőbb támogatómat nem is kerestem. Így hát találkozót beszéltem meg a cég egyik vezetőjével.
Nem követem már, hogy kik a vezetőség tagjai. A kötelező esteken sem veszek részt, jobb elkerülni az esetlegesen felmerülő kérdéseket, mivel a világ nem is tud az ideiglenes vakságomról. Annyit tudok, hogy a pasi, akivel még a pályafutásom kezdetén tárgyaltam átadta az ügyemet valakimásnak, ha jól tudom az egyik rokonának, talán a lányának. Végülis ez nem akkora nagy ügy, a lényeg, hogy értse a “dörgést”. Annak örültem, hogy nem kell befáradnom az irodába, hanem egy semleges helyen találkozunk. Az mégis csak biztosít egy kötetlenebb szférát, annakellenére, hogy nem szívesen mozdulok ki.
Indulás előtt nagyanyám már az idegeimen táncol. Az egyik öltönyömet rángatja elő a másik után, mintha bárkivel össze is jönnék, ha kiteszem a lábamat a házból. Hallom, ahogyan az újabb ruhák suhognak a levegőbe. Rosszat sejtek.
Tízperces veszekedés után- amit természetesen nagyanyám nyert- frissen, ropogósan és abban az öltönyben, amit az öreglány választott, feszítek a taxiban az imádott nyugdíjas rokonom mellett. Nincs az a pénz, hogy én mellé üljek miközben ő a volán mögött van.
Az étterembe nagyi vezetbe. Csak azért jön velem, hogy nehogy rossz ember mellé üljek le. Azonban, szerencsémre, a recepcióspultnál megkérdezik a nevemet és elnavigálnak a helyes irányba.Elég frusztráltan érzem magam, nagyon kellemetlen. Mintha sok-sok szem engem méregetne, csak engem.
A pincér elkisér az asztalhoz, majd egy köszönéssel magamra hagy. Az asztal felé fordulva nézek arra, amerre gondolni vélem a tárgyalófelemet.
- Trent Gomer- nyújtom a kezemet egy apró mosoly kíséretében- de gondolom, tudja a nevemet.