ha valamit nem szeretek, akkor az az, hogy teljesen védtelennek kell mutatkoznom. és igen, most is ez van. akárhogyan is csűrjük csavarjuk a dolgokat; vak vagyok. ha nem is véglegesen, de ideiglenesen mindenképp. és kezdem azt hinni, hogy ez nem is fog változni. ha lenne remény, no meg pénz, akkor már holnap a kés alá feküdnék, hogy végrehajtsák azt a műtétet. mondjuk lehettem volna annyira előrelátó, hogy utánanézek, pontosan milyen műtétet is fognak rajtam végezni. de nem, én még ezt sem tettem meg. na igen, mert van egy aprócska bökkenő; vak vagyok. bár van egy olyan érzésem, hogy nagyim nagyon szívesen segítene nekem bármiben. na de egy nagyi és az internet? várj, hadd nevessek egy jót. pedig én szeretem teljes szívemből a nagyanyámat, tényleg. ő az egyetlen személy, akit komolyan szeretek és elfogadok. na lehetséges, hogy nem az egyetlen. mindenesetre az egyetlen, aki most számít. akire mindig számíthatok.
ma is épp a rendszeres önsajnálatomban dagonyáztam, mikor drága nagyanyám közölte velem, hogy indítsak a supermarketbe. én, vakon! áh, nem tudom, hogyan képzelte ezt az egészet. de momentán ez jelentőségét veszti. ugyanis vakon, bevásárlókocsival előttem állok egy supermarket pultjai között.
- takarítót kérünk a hármashoz. takarítót kérünk- szajkózza a monoton hang a bemondóba.
hm, mégis jó helyen járok. gondolkozó arccal erőt gyűjtök és elindulok a sorok közt. a szemem előtt napszemüveg, álcázom az igazi nézésemet. hirtelen neki ütközöm valakinek. érzem.
- hm, bocs- nyögöm ki nagy nehezen. én ehhez egyszerűen nem vagyok hozzászokva.- jól van?
// ez ilyen lett :S