Wyatt Moses Silverman

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: türelmes; talpraesett; vakmerő; érzékeny; óvatos; komoly

◆ negatív tulajdonságok: önfejű; konok; zárkózott; szeszélyes; szókimondó

◆ egyebek: ne tévesszen meg a sok tetoválás és a zord külső

Történet vagy szerepjátékos példa

-Apa? – A szám elé tettem a kezem, hogy visszafojtsam a nevetésem. A szekrény mellett lapultam, összehúzva, némán, bár szám sarkai önkéntelenül is felfelé kunkorodtak, ahogy megláttam az egy éves fiamat. Az én pulóverem volt rajta, fején az a kalap, amit még megboldogult anyámtól kaptam. Alig látott ki a fejfedő alól, a pulóver az összes létező koszt összeszedte a földről. Húzta maga után, néha megállt, mert elvesztette egyensúlyát és letottyant a fenekére, de nem szegte kedvét ez a kis manőver. Szakadatlanul menetelt előre, arcán édes mosoly és engem keresett és meg is talált. Hatalmas vigyor terült szét a fején, kivillantva két apró fogacskáját, amikor meglátott a szekrény mellett térdelni. Azért kellett néhány perc, mire felfedezett. Jó párszor elsétált mellettem, de sosem nézett a háta mögé.
-Most meg vagy! - Nevettem fel és le nem vettem a szemem róla.
Rugózni kezdett aprócska lábain, még mindig mosolygott és felém igyekezett. Meg se vártam, míg a kezeim közé siet, kinyúltam érte és a combjaimra ültettem. Természetesen összenyálazott, megrágta az ujjamat és legörbült szájjal vette tudomásul, hogy a mókának mára vége. Irány az ágy…
Max a múlt héten volt két éves. Szépen fejlődik és okos, ehhez nem fér kétség. Elbűvölő kissrác, loknis barna hajjal, hosszú szempillákkal és nagy barna szemekkel. Sok mindenben hasonlít rám, de valahányszor ránézek, mégsem önmagam kicsinyített mását látom.
Gyűlölöm, amiért magamra hagyott ezzel a felelősséggel. Hogy gondolhatta, hogy képes vagyok felnevelni egy gyereket? Ráadásul egyedül? Az anyám meghalt, mikor 15 éves voltam. Rákos volt, akár csak a nagyanyám és az ő anyja. Apám persze mellettem áll, mindenben támogat, de vajmi kevés ez ahhoz, hogy biztos legyek abban, Max valóban úgy fejlődik, ahogy az elvárható.
23 éves vagyok, a velem egykorúak buliznak, nőket döntenek meg, élvezik a fiatalságukat, ezzel szemben és pelenkát cserélek, főzök és mostanában a mosással sincs bajom, bár azt hiszem tönkre vágtam a mosógépet. Nehéz és ennek tetejébe alig van munkám. Épp csak befejeztem az egyetemet, amikor Hazel bejelentette, hogy terhes. Nem repestem az örömtől, férfiből vagyok, lepergett előttem eddigi életem és magam előtt láttam magam, ahogy az életem kisiklik. Aztán valami megváltozott, izgatott lettem és miután megtudtam, hogy a pocaklakó fütykössel jön a világra, már megbántam, hogy egyáltalán gondolatban felmerült az, hogy megszakítassam a terhességet.
Minden olyan jól alakult, boldogok voltunk. A kiírt időpont előtt egy héttel született Max, de semmi komplikáció nem volt. Emlékszem, mennyire ideges voltam, amikor gyerekcuccokkal megtömve parkoltam le a kórház előtt. Már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. A gyanúm pedig beigazolódott, Hazel eltűnt. Semmit nem hagyott hátra. Lelépett és otthagyott egy csecsemővel, akit megfogni sem tudtam. Féltem és olyan hibát követtem el, amit azóta se tudok megbocsájtani magamnak. Nem vettem tudomást a babáról. Az apám hozta el a kórházból, az apám viselte gondját néhány napig, amíg bezárkózva rágtam magam. Elege lett, megfenyegetett és ez észhez térített.
Max ma már 5 éves. Óvodás és roppant jó lelkű gyerek. Tisztában van azzal, hogy az anyja elhagyta, néha kérdezősködik felőle, de nem igazán érdekli.
Én pedig… azóta is próbálom összerakni magam és a fiamnak köszönhető, hogy nem estem még darabokra. A helyzet változatlan, továbbra is egyedül éldegélünk egy olyan lakásban, amit apám vett az örökségén. Kész kabaré…