Elisabeth Kaldwin

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
× remek hallgató
× nem hordok szemüveget (most mi van? volt, aki nehezményezte.)
× szeretek olvasni
× bírom a fájdalmat
× remek a humorom (van, akinek tetszik a száraz fekete humor.)

◆ negatív tulajdonságok:
× néha bizony elszakad az a bizonyos cérna
× nem szeretem a nagy farkú/hangú embereket, akik Valakinek képzelik magukat
× nem engedek az árból, nézzen bármennyire szépen az illető
× nem lehet könnyen levenni a lábamról
× szeretek hangosan zenét hallgatni.

◆ egyebek: Nem azért lettem ribanc, amit igazából hisznek rólam első látásra. Nem az élvezetekért, nem azért, mert ki akartam próbálni valami újat. Tetszik, nem tetszik, azért adtam el magam, hogy a nálam két évvel fiatalabb húgomnak legyen miből egyetemre járnia. Nem kérek beszólásokat. Nem tartom megalázónak a saját "szakmámat", mert valamiből élni kell, nem?

Történet vagy szerepjátékos példa

Régen volt, mikor megszülettem. Lassan huszonöt évvel ezelőtt. Nem mostanában történt. Ha most visszatekintek a húsz évvel ezelőtti énemre, életemre, lényegesen nagyobb különbséget látok, mint mondjuk, a Titanic és a Mount Everest között. Mind a kettő grandiózus, hatalmas és büszke – viszont én ezeket egyáltalán nem mondhatom el magamról.
Mellőzzük a tipikus sablont. Nem egy tipikus decemberi napon születtem, mikor mindent hó borított, az utcákat békésen éneklő, ünneplő emberek töltötték be. Korántsem ezek jutnak eszembe egy november elsejei napon, mikor minden szürkébe borult, a közelben egy vészjósló bagoly ijesztgetett mindenki a sötét faágról.
Minden úgy ment, ahogy annak mennie kell. Akárha előírták volna az egészet. Gyönyörű anya, jóképű apa, kellő pénzösszeg, ház a fejem fölött, a fejünk fölött, és mire a kórházba értünk, mindez egyetlen mozdulattal, pár pillanat alatt szertefoszlott. Anyám a szülőágyon haldoklott, miközben a szülőorvos az irodájában leste a béna focimeccsét. Nem hallotta, amikor apám azon a mennydörgő hangján orvosért üvöltött. Nem is akarta hallani.
A rengeteg vértől a bent járkáló nővér elájult.
Oké, ugorjunk a húgom születésére. Vagy inkább azon is túlra.
Minek kezdjem el ecsetelni ezt az egészet? Mi olyan fontos abban, hogy megszülettem, tökéletesen mocskosan, és az anyám majdnem otthagyta a fogát? Mind a harminckettőt? Nekem el lehet hinni. Habár akkor még csak nullkilométeres voltam, de szinte már mindenre emlékszem!
Persze, akadt néhány besúgó, aki szépen elregélte, hogy mi is történt halloweenkor, de igazából már nem fontos tényező.
Szép lassan haladtam a lejtőn, ahogy a húgom megszületett. Minden olyan tökéletes volt, olyan nagyszerűen varázslatos, és egy pillanat alatt foszlott szét.
Az egyik képkockában még egy boldog családom volt, szerető anyával, apával, húggal, a következőben pedig a húgom lúgot ivott. Pár korty volt csupán, de elegendő ahhoz, hogy soha többé ne tudjon beszélni. Megfosztotta saját magát a kommunikáció eme gyönyörű formájától, elnémította önnön szavait, és többé nem hallhatom, ahogy gyöngyöző nevetése megtölti a közös házunkat.
Most, hogy egyetemista, jelentősen nehezebb számára az élet, mint mikor gimnazista volt. A tanárok a gimnáziumban képesek voltak tolerálni azt, hogy a saját ostobaságából nem szólal meg órákon, de itt, az egyetemen minden sokkal több. Sokkal mélyebb.
Még sosem jártam egy jogi előadásán sem, és nem is akarok. Elég abból tudnom, milyen bunkók a professzorai, hogy sorra felveszi videóra azt, amit művelnek egyes hallgatókkal, és komolyan mondom, ledöbbentem azon, ahogy vele viselkednek. Amikor a legutóbbi ilyen bunkózását megtapasztaltam az egyik drága professzornak, felpakoltam minden cuccomat, és úgy, ahogy voltam, dominacuccban beutaztam, és a korbáccsal a sarokba zavartam az öregurat. Persze, visszhangja volt a dolognak, miután hazamentem. A professzor nem szalasztotta el az alkalmat, és telefonált a rendőrségnek, feljelentett, én pedig kimagyarázhattam magam – de voltak bizonyítékaim.
Mikor megmutattam Annabeth videóit a zsaruknak, először nem tudták, hová kapjanak előbb. A szívükhöz, a fejükhöz, a pisztolyukhoz, hogy gyomron lőjék magukat, vagy pedig csak úgy, cakkumpakk összeessenek? A videón látszott, hogy rejtegetve vették fel az eseményeket. A húgom a pad alól rögzített mindent; a professzor felpofozta az első sorban ülő egyik lányt, hogy annak eleredt az orra vére, és beverte a fejét a mögötte húzódó asztalsorba. Visszhangja volt annak, amit én tettem – de annak is, amit a professzor tett. A vén kujon, akiről kiderült, hogy sorra lefekszik a csoporttársaimmal, már előre köszön, amikor meglát, és nagyívben kikerül engem. El sem tudom képzelni, miért.
És most térjük rá arra, miért lettem az, ami.
A szülőkkel hatalmas összezörrenés volt. Teáscsészék, teáskanna repült, széttörtek a falon, apró szilánkok sokasága hevert a földön, és anyám magán kívül sikított. Az arcán könnyek ömlöttek, a nyakán kidudorodtak az erek, és a következő csésze a fejemen tört volna szét, ha apám nem kapja el a karját.
Igazából ővele nem is vesztem össze. Csupán az anyámmal. Ő nem volt képes lenyelni azt, hogy én prostinak álltam azért, hogy a húgomnak biztosítsam a tökéletes jövőt.
Végül magunkra hagyott minket, és megtiltotta az apánknak, hogy akárcsak pár centet is utaljon a számlánkra. Undorító, vén hárpia lett belőle, mi tagadás.
Mostanra már luxus prosti lettem a külsőm miatt. Sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy felruházhassam Annabeth-t, majd magamat is, és teljesen új életet kezdtünk.
Talán jobb is, mint az előző.