Hol is kezdjem? Ó, tudom… az elején, persze.
Na jó, akkor kezdjük azzal, hogy egész alacsony vagyok, de tudjátok mit szoktak mondani? Kicsi a bors, de erős… hát… keveredj össze velem egy kis bunyóban és megláthatod, hogy milyen erős is vagyok. Tökéletesen megtanultam előnyömre használni magasságomat és tökéletesen tudok vele taktikázni. Nem tűnök erősnek, de elhiheted, hogy az vagyok. A kinézetem többi része talán mellékes is. Barna, hosszú haj, nagy, kékes-zöld szemek. Ennyit elég tudni, úgy gondolom.
Most jöjjön az izgalmasabb része a dolognak.
Munkámból kiindulva sok dolgot meg lehet tippelni a személyiségemről, úgy gondolom. Precíz vagyok és pontos. Egyszer hagytam, hogy hiba csússzon a gépezetbe, aminek csúnyán megfizettem az árát, onnantól kezdve tökéletesen odafigyelek, hogy ez ne történhessen meg még egyszer. Nincs helye az életemben annak, hogy hibát vétsek bárhol is.
Kifejezetten jól tudok manipulálni és szerepet játszani, de hát, mint már mondtam, ez is munkámból adódik. Egy jó kém tökéletesen tud alkalmazkodni bármilyen környezetbe, ha arra van szükség és tökéletesen el tudja hitetni a körülötte lévőkkel, hogy ő éppen az, amilyen szerepet magára ölt.
Egy aprócska problémám van, nehezen tudok uralkodni az érzelmeimen és hamar ki tudok robbanni, ha arról van szó. Bár megtanultam már egész jól kezelni a dolgot, mégis könnyedén ki tudják hozni belőlem rossz oldalamat. Főleg, ha valaki direkt játssza az ostobát előttem.
Borzasztóan kupis vagyok… egyszerűen nem alakult ki bennem az, hogy mindennek helyet találjak és elrendezkedjek, mert soha sehol nem laktam huzamosabb ideig. Fölösleges lenne bármit is kipakolnom és elrendeznem, mert mire megteszem, már pakolhatom is össze. Egyszerűbb, ha minden bőröndökben, dobozokban van… és semminek nincs meg am aga helye, csak ahol éppen találok neki. Egyetlen dolgot tartok rendben, azok a fegyvereim. Túlságosan is szeretem őket ahhoz, hogy ne foglalkozzak velük. Ráadásul sose lehet tudni, mikor lesz rájuk szükségem, ha pedig nem tudom zsigerből, hogy mit hol találok, bajban lehetek.
Van még egy aprócska hibám… már ha ezt hibának lehet nevezni. Képtelen vagyok bármiféle mélyebb érzelemre. Illetve, biztosan képes vagyok rá, csak sose hagyom, hogy odáig jussak. Nem merem hagyni, mert nincs értelme. Csak az álcámat buktatnám le. Meg amúgy is, mi folyton mozgásban vagyunk, így nem lehet semmit megtartani hosszútávra.
Nincs családom és soha nem is volt, éppen ezért nem érzem a szükséget rá, hogy valaha legyen. Nem tudom, hogy milyen érzés, ezért hiányolni se tudom. Így nőttem fel… így lettem „nevelve”.
Szeretem elemezni az embereket, nem véletlenül kötöttem ki pszichológián, amikor főszakot választottam. Lehet ez is közrejátszott abban, hogy ide kerültem, ki tudja? Minden esetre amin megismerek valakit, rögtön elkezdem megfigyelni minden apró rezdülését, hogy minél többet megtudhassak róla. Gyűlölöm az ismeretlent és azt, ha nem tudom, hogy kivel állok szemben. Márpedig az ellenséget ismerni kell, szövetséges pedig csak időlegesen létezik, sose tudhatod, hogy mi rejlik az ember mögött valójában.
- Kisasszony… maga nem véletlenül van itt. –
Meredten bámulok egy férfi arcába, aki velem szemben ül. Mint a filmekben… egy sötét, szürke szobában ülök, tükör a falon, hideg, vas asztal, műanyag szék, lámpa az asztalon és egy eszköz, ami feltehetőleg arra szolgál, hogy rögzítse a beszélgetést.
- Gondoltam, hogy nem kapkodnak fel random lányokat az utcáról és hozzák be ide őket. – Válaszolok kicsit talán epésebb hangnemben, mint kéne, de ez leginkább annak köszönhető, hogy leplezzem… baromira be vagyok tojva. Az éjszaka közepén négy öltönyös férfi állít meg, amint épp a szobámba igyekeztem vissza egy kis nasi vásárlását követően. A pizsomámban ülök, mamuszban a lábamon és úgy őrzik az ajtót, mintha valami halálosan veszélyes, körözött bűnöző lennék. Amint szabadkoztam ezeknek az embereknek is, akik feltehetőleg magukban jót röhögtek csak rajtam én sose csináltam semmi törvénybeütközőt, azon kívül, hogy kiskoromban néhány barátnőmmel rúzst loptunk, meg néha egy kis cukorkát. De hát ezt nagyon sok gyerek csinálja… Na meg nem is rendszeresen tettük. De ezen felül nem igazán értem, hogy miért is vagyok én most itt.
- Már egy ideje figyeljük és úgy gondoljuk, hogy különleges képességei vannak.
A férfi olyan komoly arccal mondja ezt, hogy a végén még el is hiszem neki. Pedig ha egy kicsit is nyugodtabbak lennének vonásai, esküszöm, azt hinném, hogy minimum valami kandikamerás showban vagyok.
- Na jó… most már baromira örülnék, ha megtudnám, hogy miért is vagyok itt, mielőtt még tovább magyaráz ilyeneket nekem. – Szökik ki belőlem, és bár úgy gondolom, hogy az előttem ülő illető, elnézve az öltözködését és a megjelenését biztosan valami magas rangú illető, egyszerűen bosszant, hogy csak kertel. Egy pillanatra némi rezdülést látok az arcán, mintha meglepődne a kirohanásomon, de az egy pillanat alatt el is múlik, mintha ott se lett volna.
- Nyugodjon meg, kisasszony, mindent meg fog tudni. Előtte lenne pár kérdésünk.
- Na nem! – Félbeszakítom és most már kezd némi idegesség is társulni a félelmem mellé. – Előbb én kérek választ, különben egy szót se fogok mondani.
A férfi felsóhajt – megjegyzem az első emberi megmozdulása, amióta leültettek ide vele szembe – kezeit összefonja mellkasa előtt és hátradől a széken.
- Rendben… viszont leszögezném kisasszony, hogy ami itt köztünk elhangzik, az nemzetközi titok. Megfigyeltük és úgy gondoltuk, hogy bízhatunk önben, remélem nem okoz csalódást és nem kívánja élete hátralévő részét árulás miatt egy börtönben tölteni.
Felvonom a szemöldököm, ahogy beszél, majd csak bólintok szavaira.
- Ön egy jelölt a CIA következő programjára. Úgy gondoljuk mind mentálisan, mind fizikailag megfelelne, hogy nekünk dolgozzon.
Előrehajol a férfi, gondolom valami reagálást várva tőlem, de én szótlanul, nagy szemekkel nézek csak rá. Nem igazán tudom megérteni, hogy mit akarhatnak tőlem és miért gondolják azt, hogy alkalmas lennék bármire is.
- Hogy… micsoda? – Nyögöm végül ki, ennél több nem jön ki torkomon, csak bámulok rá továbbra is, hátradőlve a széken, mint valami idióta.
- Egy ideje megfigyeltük önt és még pár csoporttársát és önt találtuk a legalkalmasabbnak, hogy nekünk dolgozzon, persze, ha ön is szeretne.
Na jó, erre azt hiszem pont nem számítottam… bár nem tudom igazából jelen szituációban mire számítottam, de erre nagyon nem.
Egy fél órája még hazafelé sétáltam, hogy tovább magolhassam a szociálpszichológia anyagomat a vizsgára, most pedig itt ülök egy csapat CIA ügynök között és azt akarják, hogy én is dolgozzak nekik. Várom, hogy mikor ugrik elő valaki az ajtóból, hogy megvicceltek.
- Biztos, hogy rám gondoltak? Nem tévesztenek össze valakivel véletlenül? - Igen, biztos, hogy magát keressük, ms Sanford. A CIA nem vét hibákat.
Ebben nem lennék olyan biztos, de azt hiszem ideje lenne elkezdenem elhinni, hogy a szituáció valós és tényleg komoly ajánlatot kaptam.
- Mégis miből állna ez a dolog? Nem mondok még igent… csak szeretném tudni, hogy mégis mi ez az egész… - Nyögöm végül ki, bár egyáltalán nem hangzok olyan határozottnak, amilyennek nem is olyan rég hangoztam.
***
- Hayes ügynök, kérem foglaljon helyet. – Ugyanaz a szempár, ugyanaz a hang, ugyanaz a rezzenéstelen arckifejezés, ami 5 éve fogadott, ugyanebben a szobában.
- Feltételezem tudja, hogy miért van itt. Hallani szeretném, hogy mi történt.
Minden gondolatomat próbálom összeszedni, már ezerszer elgyakoroltam, hogy mit fogok mondani, mert tudtam nagyon jól, hogy ez a beszélgetés meg fog történni és minden eddigi munkám, minden eddigi fáradozásom és a jövőm múlik rajta.
- Sajnálom, Tábornok. Tudom, hogy hibáztam. - Nem erre voltam kíváncsi, valami magyarázatot várok. A maga hibájából vesztettük el az egyik legjobb emberünket.
A szavamba vág, ahogy én vágtam 5 éve az ő szavába, s most rajta látom ugyanazt, amilyen én voltam akkor. A düh… ami bennem is fortyog, de tudom, hogy nem mutathatom ki.
- Túlságosan is belebonyolódtunk az ügybe, egy idő után már nem kötelességből akartunk véget vetni a dolognak, hanem az érzelmeink vezéreltek. Mindkettőnket. Abban a pillanatban jöttem erre rá, hogy láttam, amint lelövik Brynest. Vakon mentünk a saját fejünk után és nem voltunk elég éberek. Nem figyeltük a jeleket… - Nehézkesen beszélek, kezemet az asztal alatt ökölbe szorítom. Egy ügynök, egy kém nem gyengülhet el, holmi haláleset hírén, még akkor se, ha 3 éve dolgozott együtt az illetővel. Pláne nem a felettese előtt. Erősnek kell maradnom, hogy láthassa, nem vagyok hasztalan. –
De mindent meg fogok tenni, hogy jóvá tegyem. Befejezem a küldetést. - Hogy gondolja, hogy ezek után visszaengedem? Vagy, hogy egyáltalán kiküldetésre engedem?
Hangja kemény, szinte minden egyes szavával arcon csap, pedig tudtam, hogy ez lesz a vége. De valami mégis azt súgja, hogy ne adjam ilyen könnyen magam, ahogy 5 éve se hagytam.
- Tudom, hogy képes vagyok rá és azt is tudom, hogy nem fogok még egyszer csalódást okozni. Higgye el, tanultam a hibámból és tudom, hogy hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket. Elvégre mindenki a hibájából tanul… és tudom, hogy mi itt nem engedhetjük meg…Felemeli a kezét és csöndre int, én pedig azonnal engedelmeskedek, pedig még csak a felét se mondtam el védőbeszédemnek.
- Rendben… de csak mert amióta nálunk szolgál tökéletesen és kifogástalanul dolgozik, adok magának még egy lehetőséget.
- Nem fogja megbánni. Befejezem, amit elkezdtünk. - Nem. Azt az ügyet két másik ügynöknek adom át, így is nehéz dolguk lesz rendbe hozni, amit maguk elrontottak. Maga egy másik ügyet kap, beépítjük és egyedül fog dolgozni. Holnap jelentkezzen az irodámban a részletekért, most pedig elmehet.
Egy pillanatra szólásra nyitom számat, de végül hang nem jön ki rajta. Csak bólintok, felállok és kisétálok az ajtón. Ahogy kiérek hátamat a falnak döntöm és erőteljesen rúgok bele a kőkemény falba, nem érdekelve, hogy fájdalmat okozott. Ostoba voltam, azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
***
Nem… kivételesen nem a rideg szürke falak között ülök, viszont a szituáció hasonló. Csak most én ülök a másik oldalon, én vagyok, aki rezzenéstelen arccal néz szembe egy nővel, aki ijedten néz vissza rám, nem értve, hogy miért van itt. Vagy legalábbis jól el tudja hitetni velem ezt.
- Hiába is játssza a szendét, nagyon jól tudja, hogy miért van itt. Olyan információk birtokában van, ami számunkra nagyon értékes… és elhiheti, ha kiadja, önnek is jobb lesz. Tudja nagyon jól, hogyan működik a dolog. Ön ad nekünk valamit, cserébe mi is adunk… Lehajtja a fejét és csak megingatja azt, nem szól semmit. Kezdek egyre dühösebb lenni, de visszafogom magam, természetesen.
- Nézze, játszhatjuk ezt így is… van egy csodás cellánk, ami csak magára vár. - Nem küldhetnek börtönbe, terhes vagyok! – Fakad ki a nő, én pedig egy pillanatra felvonom a szemöldököm.
- Úgy gondolja, hogy ez mentséget ad arra, amit tett… Tökéletes helyünk van a magafajtáknak. Látom arcán, hogy csalódott, amiért a terve megbukott. Kezeimmel az asztalra támaszkodok, összefonom ujjaimat és államat rátámasztom.
- Játsszunk még egy kicsit, vagy eldönti végre, hogy mit akar? Beszél, vagy sem? Felpillant rám, s amint elkapom a szemkontaktust vele, próbálom minél jobban éreztetni, hogy jobban jár, ha kinyitja a száját, mert ő egy lényegtelen elem a mi játszmánkban és nekünk nem fog nagy fejfájást okozni, ha börtönbe kerül, de neki annál inkább.
- Beszélek, de nem magával. Magában nem bízom. – Nyögi ki végül a nő. Rosszul tette. Egy pillanat alatt leszek ideges, kezeimmel erősen az asztal szélébe markolok, miközben felállok a székről.
- Idefigyeljen, ez nem holmi játék. Beszéljen, vagy mehet a börtönbe, most! – Ebben a pillanatba kinyílik az ajtó és egy férfi lép be rajta. Én elengedem az asztalt és hátrébb lépek, ő pedig odasétál mellém, háttal a nőnek.
- Menj szépen ki, innen átveszem én. – Súgja oda nekem, s tekintete ellentmondást nem tűrő. Kifelé vetek még egy pillantást a nőre és kedvem lenne legalább a székébe belerúgni, de nyilván nem teszem. Nem tűnnék túl profinak és a feletteseim se értékelnék a dolgot, azt hiszem.
A szomszéd szobába megyek és a nő mappáját megragadva dőlök neki a tükörnek, figyelve, ahogy beszélgetnek. Kinyitom és alaposabban elkezdem olvasni. A múltjáról eddig nem is tudtam semmit, csak a jelenlegi információkat olvastam át, miután behoztam.
Már a harmadik oldalnál járok, amikor is megakad a szemem egy adaton. Egy ideig csak bámulom a lapot, majd kicsúszik a kezemből a mappa és a földre zuhan, tekintetem pedig a nőre tapad, mintha azt várnám, hogy visszanézzen rám.
A nő nem más volt, mint a szülőanyám. Az, aki megszült és elhagyott.
Egy ideig még néztem, majd kivágva az ajtót kirohantam az épületből. A hideg levegő megcsapta az arcomat, én pedig vettem pár nagy levegőt és ugyanúgy a falnak dőltem, ahogy nemrég a hivatalban, csak most egészen másfajta düh kezdett el előtörni belőlem.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Jamie Elisabeth Hayes 
