Gyűlölök kórházba járni! Legalább annyira rühellem az egészet, mint amennyire imádok száguldani, és közben élvezni, ahogy a szél a hajamba kap.
Ez a földi pokol különösen megrémiszt. Akárhányszor csak arra gondolok, hogy azon a folyosón -ahol jelenleg is türelmetlenül toporgok a recepció végeláthatatlan sorában-, alig fél éve egyszerűen csak életemet vesztettem, rám tör a hányinger, és hatalmába kerít valamiféle jeges félelem, ami valósággal megbénítja az egész testem. És, ha mindez még így se lenne elég, a pislákoló neoncsövek is az őrületbe kergetnek a fehér, néhol penészfoltos mennyezeten.
Újfent megborzongok, és talán tudtomon kívül valami isten káromló nyavalyát is elmormolok az orrom alatt, ugyanis mire felnézek, addigra már a recepciós pult előtt állok, és a mögötte ülő vaskalapos banya nem éppen úgy néz rám, mint ahogy visszajáró betegre szokás. A tekintete szánakozó, ugyanakkor rendkívül lefitymáló. Ha nem feszélyeznének ennyire a fehér falak, a rájuk aggatott, ide nem illő tájképek és a pislákoló kriptafény, akkor már lehet, hogy beszóltam volna valami velőset az öreglánynak, vagy minimum ráborítottam volna a pultot.
-Aláírná kérem?!
-Ja, persze... - Hebegem, és csak a második próbálkozásra sikerül a kezembe venni a tollat, és a megfelelő helyen aláírni a papírt.
-Jobbra a folyosón a harmadik ajtó. A doktorúr azonnal megy. - Még valamit mutogat a tollával, majd gyomorforgatóan beleharap a félig megcsócsált almájába, és halálra unt hangon kéri a következőt a sorban, én pedig megsemmisülten indulok el a már oly' sokat látogatott rendelő felé. Az ajtón kint van a doki neve, és mivel elvileg még nincs bent, egyszerűen csak benyitok.
-Azt vegye föl... - Az asszisztens csitri anélkül kezd dirigálni, hogy akárcsak egy pillanatra is kinézne a monitor mögül. Vágok valami nem épp kedves pofát, majd megragadom a zöld kórházi hálóinget, elvonulok vele a pavilon mögé, és miután felvettem, helyet foglalok a vizsgáló ágyon.

Úgy ácsorog kint a kórház előtt már lassan fél órája, mintha arra várna, megjelenik a megváltó és ad neki egy kis lélekerőt a nap hátralevő részének kibírásához. Miután bevette a gyógyszereket mintha nem lenne teljesen önmaga. Általában nem szédülést és időkiesést okoznak nála a pirulák, de jelenleg elérkezett erre a szintre is.
Csak azután indul el befelé, hogy a szívverése normalizálódik.
Komor tekintettel rohamozza meg a bejárattal szemközti pultot ahol egy telefon körül tobzódó nővérsereggel találkozik s itt-ott elszórva egy orvost is lát.
- Hát itt mi folyik? - lép a kartonokkal teli asztalhoz vigyorogva, kíváncsian csillogó tekintettel.
- Szerencsétlen Mollynak most vall szerelmet a süket haverja. Nagyon jó, gyere hallgasd te is.
- Most inkább kihagyom, amúgy is... - kap a sürgetően sípoló csipogójára - dolgom van, szóval további jó szórakozást nektek.
Amilyen gyorsan csak tudja otthagyja őket, majd elővadászva a Mendes lány papírjait már el is indul a rendelő felé.
- Wayne, vége a műszakomnak, feltudnál menni a mononukleózissal behozott lányhoz? Holnap elcserélek veled egy kört, jó?
- Persze, mindjárt megyek - némi kelletlenséggel az arcán veszi át a papírjait az említett személynek, de ahelyett, hogy irányt változtatna csak halad előre abba az irányba, ahol Keirának lennie kell.
- Jó napot Miss Mendes - lép mellé mosolyogva - hogy van? Valami panasz? Fájdalmak?
Próbálja bizonyos métereken belül felmérni a nő fizikai állapotát, hisz ha nagyon nincs valami rendben akkor azt már így feltudja fedezni egy jól képzett orvos.

Hát... őő... szóval... ja. Enyhén szólva is egy paraszt a csinos kis asszisztens maca, na de nem baj. Majd, ha látom egyszer az utcán sétálgatni, és éppen vicces kedvemben leszek, kicsit ráijesztek az én életem értelmével, és finoman szólva is felhajtok majd a padkára. A felettese úgyis valami eszes doki. Ha már az én életemet megmentette röpke pár óra leforgása alatt, nem hiszem, hogy egy esetleges, ártalmatlan kis boka sérülés -vagy inkább teljes amputáció?-, túl sok gondot okozna neki. Ebcsont beforr. Ez a nő ugyanis tényleg olyan, mint egy kibaszott kutya! És, hogy ezt a következtetést honnan szűrtem le? Nem kell hozzá egyetemi végzettség. Már hónapok óta visszajárok kontrollra, és eddig minden alkalommal belebotlottam ebbe a kis érzéketlen, megalomán, egoista buta tyúkba, aki azt hiszi, hogy nyolc általánossal sokra viheti attól, mert még papírtologató egy kórházban a traumás főfejes mellett. Tehát, egy szó, mint száz: volt időm ezen idő alatt alaposan kiismerni az itt dolgozókat, beleértve a csajt, és Dr. Wayne-t is.
Nagy gondolataim közepette pont meztelen lábszáramat szuggerálom kitartóan, amint zsibbadtan lógnak a levegőben az ágy széléről, amikor meghallom a férfi hangját.
-Élek és virulok doki, kösz! - Vágom rá a magam laza stílusában és alig észrevehetően megforgatom a szemeimet, amint feltűnik, hogy a kis törtető cafka miként változik át unott pofából hűséges csatlóssá. Neki hála a kartonom a doki kezében landol, én pedig erősen rámarok kezeimmel az asztal végére, hogy féken tarthassam magam.
-Nincs semmi panaszom, azonkívül, hogy azok a hegek még mindig nem múltak el... Nem épp esztétikusak a rózsafüzérem mellett. - Bökök fejemmel a lábszáram felé, amire még húsz évesen tetováltattam rá a rózsafüzért, ami körbefutja a bokámat, és térdhajlatban végződik, és amit elcsúfít az említett műtéti nyom.

Az elmúlt hetekben egyik esetét felejti el a másik után. Általában még napokig kínlódik egy-egy rémálommal az eseteket illetően, most viszont még arra se emlékszik, hogy találkozót,- bár inkább neveznénk ellenőrzésnek- beszélt meg egy páciensével aki nemrégiben járt nála belső vérzéssel és egyéb más finomsággal. Nincs semmi baj remélhetőleg a lánnyal, egyszerűen csak egy rutinvizsgálatra jött a biztonság kedvéért.
Miután jót vigyorog a pult körül összegyűlt embertömegen már át is veszi a kartont, hogy belátogasson Keirához, hogy alaposabban megnézze magának a nőt, hogy minden rendben van-e.
Alig, hogy beér már meg is jelenik mögötte a tétova, jól nevelt asszisztens nő, kit olykor a háta közepére se kíván. Soha nem volt oda az ötletért, hogy kapjon valakit aki majd ugrál utána és figyeli minden egyes mozdulatát, de nem mondhatta azt a főnökének, hogy "bocs haver nem kérek belőle mert elég magamra is odafigyelni!". No igen, volt már pár alkalom mikor szakmailag is kihúzta a gyufát a fejesnél, de soha nem alakult belőle vészhelyzet. Mindig jól cselekedett, csak a tiltás ellenére tett mindent, mi egyszer kis híján a munkájába került. De szerencsére a tudása kimentette a bajból.
- Szuper - bólogatva firkant valamit a papírokra, majd visszanyomja a nő kezébe a kartonokat, hogy közelebb lépve Keirához ösztönözze a lefekvésre, ha már egy ágyon ücsörög.
Amint megteszi, már ki is nyújtja a nő lábait majd behajlítja, hogy ellenőrizze az ízületek működését. A karjait is megnézi különösebben azt, melyik törve volt.
- A bordáival nem volt semmi gond? Nem fájnak azóta se? Semmi panasz rájuk? - lép az említett helyre, hogy azokat is megnyomkodhassa. Ha nincs rá panasza a nőnek akkor persze nem időzik sokáig velük.
- A kapott gyógyszereket szedi még? - érti itt az izomlazítókra, fájdalomcsillapítókra. A vágások melyek a baleset következtében estek rajta már szépen eltűntek, viszont a lábára visszatér, mivel említette a nő, hogy azzal baja van.
- Hát, igen ezek valószínűleg nem is fognak maximum szépészeti beavatkozásokkal - néz bele a lány szemeibe.
- Esetleg gondolt már erre a lehetőségre is, vagy ennyire azért nem hátborzongató a helyzet? - ő nem látná értelmét, hogy Keira kés alá feküdjön, de nem tudhatja, hogy mit akar a másik.