Las Vegas, 1989. 12. 13. 24 Munkanélküli Civilians Emilie de Ravin

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: precíz, felelősségteljes, rendszerető, kitartó, fegyelmezett

◆ negatív tulajdonságok: bosszúálló, érzéketlen, kiszámíthatatlan, bizonyos esetekben agresszív és megszállott

◆ egyebek: Ránézésre egy ártatlan, már-már aranyosnak tűnő, szőke, kék szemű fiatal nő, aki tud is kedvesen és elbűvölően viselkedni, ha a helyzet azt kívánja meg. Belül azonban üres és hideg, erős érzelmei ritkán vannak, és még ritkábban mutatja ki őket. Megtanulta, hogy a siker elérése érdekében mit érdemes megmutatni, és mi az, amit soha senki előtt nem fedhet fel.

Történet vagy szerepes példa

Las Vegas, látszatra a fények, a szerencse és a luxus fővárosa, ahol bátran lehetsz az, aki lenni akarsz, és az is, aki sosem gondoltad volna, hogy leszel. A város kicsit olyan, mint a részegség, mindent kihoz belőled, de csak olyan tulajdonságaidat képes felerősíteni, amik korábban is benned voltak. Ott rejtőztek a felszín alatt, és csak az alkalmat lesték a szabadulásra. Ezt pedig Las Vegas adja meg nekik.
Én azonban nem ezt látom ebben a városban. A fényűzéssel szemben ott a nyomor, a fényeket kioltja a sötétség, és a szerencse is csak a kivételezettek mellé áll. Itt születtem, kilenc hónappal egy prosti és egy súlyos alkoholista véletlen összefekvése után. Akkor még nem voltam egyedül, hiszen szinte rögtön követett húgom, Lea is. Kétpetéjű ikrek voltunk, életünk első hat évében mégis annyira össze voltunk nőve, mintha anyánk sziámi ikrekként hozott volna a világra. Az a nő egyébként, aki annak ellenére, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne szülessünk meg, mégis a világra hozott, magunkra is hagyott minket mikor öt évesek voltunk. Állítólag nem tettünk jót az üzletének. Mintha egy olyan kivénhedt kurvára, mint ő bárkinek is gusztusa támadhatott volna egy nyilvánvalóan seggrészeg emberen kívül.
Miután ő magunkra hagyott, a napjaink főleg azzal teltek, hogy az olcsó bérlakás egyetlen szobájában megpróbáltunk mindent, hogy láthatatlanná váljunk. Apánknak nem sok pozitív tulajdonsága volt, és azokat is erősen elnyomta a pia, már, ha egyáltalán léteztek. Na, de egy olyan naiv kislány, mint amilyen akkor még én is voltam, remélte, hogy legalább szemernyi jóság van az apjában, talán egy kevéske szeretet az irányában. Hát volt benne. Bár ne lett volna.
Miután a létező legocsmányabb és legváltozatosabb módokon megerőszakolta a saját lányait, minket, úgy vélte, hogy több hasznot tud behajtani belőlünk, ha elad egy stricinek. Elvégre amilyen az anya, olyan a lánya, bizonyára van hozzá tehetségünk. Nem is kellett sokáig keresgélnie, hogy találjon vevőt két kék szemű, szőke hajú, alapjában helyeske lánykára, még, ha látszott is rajtuk a durva bánásmód és a szeretetlen évek.
Egy Ricky nevű fickóhoz kerültünk, aki nem akart korán börtönbe kerülni, hiszen alig volt harminckettő, ezért hivatalosan távoli unokahúgaiként nevelt, és még iskolába is járhattunk. Cserébe mi pedig "jól" viselkedtünk, amikor alkalomadtán összezártak egy-egy klienssel. Mivel kiskorúaknak számítottunk, természetesen nem dobtak oda akárkinek, csak annak, aki jól megfizette. Akár azt is mondhatnám, hogy jó életünk volt, hiszen viszonylagos biztonságban és kényelemben éltünk, és ha nem pofáztunk vissza, még verve sem voltunk.
Ahogy nőttünk, húgom, Lea egyre több klienst kapott, ő korábban "kivirágzott", mint én, én amolyan rút kiskacsa stílusban nyomultam akkoriban. Lea azonban nemcsak gyönyörű és fiatal volt, de sok mindent ellesett az idősebb nőktől, főleg a kaszinókban megforduló úri hölgyeket szerette figyelni. Hamarosan olyan lett, akár egy kis hercegnő. Ő volt Ricky kedvence, az arany tojást tojó hattyúja, éppen ezért majd megveszett dühében, amikor Leát egy este holtan találtuk.
Nekem az a pillanat, és az utána következő néhány hét teljesen ködbe vész. Úgy tettem a dolgom, akár egy robot, és többé nem láttam az életemnek értelmét, hiszen Lea volt az én másik felem, az, akivel minden nyomorom, gondom, és ritkán megcsillanó örömeimet megoszthattam. Ekkor tizenhét éves voltam, és már csak pár hónap választott el a tizennyolctól, amikor is anyám nyomdokaiba lépve prostiként élhettem volna le az életem. De egy nap meghallottam, ahogy pár idősebb nő Leáról beszél, ekkor tudtam meg, hogy nem egy becsavarodott pasas ölte meg szex közben, hanem az egyik lotyó, aki féltette a megélhetését, és gyűlölte Leát, amiért Ricky annyira odavolt érte. Ezen a napon döntöttem el, hogy megölöm azt a libát, aki a húgom haláláért felelős.
A tizennyolcadik születésnapomig hátralevő időt azzal töltöttem, hogy megtanultam bánni a zsebkésekkel, a tőrökkel és beszereztem egy igencsak illegális fegyvert. A menekülési útvonalam tervei és az új papírjaim is készen álltak, elvégre Rickyn keresztül ismertem a megfelelő embereket, pénzt pedig nem volt nehéz lenyúlni tőle, hiszen soha, senki nem nézte volna ki belőlem, hogy van bátorságom meglopni őket. Leával ellentétben, én nem voltam feltűnő jelenség, mindig is jobban értettem hozzá, hogyan lehet eltűnni az emberek szeme elől.
Azon a bizonyos napon, amikor betöltöttem a tizennyolcat, összesen tizenkét ember életét vettem el, egyedül Rickyt hagytam futni, mert neki valamennyire hálás voltam azért, hogy befogadott minket, és a körülményekhez képest jó életet biztosított nekünk. Aznap nem tudtam lelépni a városból, de később már nem is számított, elhatalmasodott rajtam egy érzés, ami miatt muszáj volt folytatnom a gyilkolást, de csak és kizárólag prostikat öltem. Hamar el is híresültem a városban, a média Jackynek hívott, talán Hasfelmetsző Jack munkássága adta nekik az ötletet.  
Mikor már kezdett a körmömre égni a helyzet, úgy éreztem jobb megpattanni a városból, úgysem volt már semmi, ami odakötött volna. Nem menekültem messzire, San Fransiscoban találtam új helyet magamnak, de persze gyilkolási vágyamat nem tudtam elfojtani, így hamar rám találtak a városban ténykedő sötét alakok. Nem kellett sokáig győzködniük, hogy álljak be közéjük, így aztán tizennyolc éves koromtól huszonkettőig egy elit bérgyilkos csapat tagja voltam.
Elég sok helyen megfordultunk, sok érdekes dolgot megtapasztaltam velük, és persze kiképeztek, hogy bárkit, bárhol, bármikor, bármivel, bármilyen helyzetben meg tudjak ölni. Már olyan sok személyazonosságom volt, hogy kezdtem elveszíteni köztük önmagamat. Elkezdtem terapeutához járni, persze titkolva előle a valódi problémát. A férfi kedves volt, harmincas és jóképű, én pedig úgy döntöttem, vele maradok. Azt hittem, ez a szerelem, de mégis, mikor egy gyenge pillanatomban elárultam neki, hogy én vagyok a még mindig eléggé keresett bűnöző, Jacky, és ő ennek hatására elborzadva menekülni akart tőlem, egyszerűen megöltem, és nem éreztem semmit, csak az újra feléledő vágyat, hogy kinyírjak egy kurvát.
Új nevet választottam, de azzal a meggyőződéssel, hogy ez lesz az utolsó. Ezzel a névvel térek vissza oda, ahol minden elkezdődött, oda, ahol mindent elveszítettem, azért, mert még nem teljesítettem be a bosszúmat. Mi másért jelenne meg minden álmomban Lea? Mi másért éreznék vágyat arra, hogy öljek? Az a két ember, aki minden szenvedésünk okozója volt, még mindig él, megtalálom őket, és akkor végre Lea is békében nyugodhat. Szóval anya, apa, készüljetek, jövök!