Milánó, Olaszország 1992. január 15. 22 Maffia-örökös Maffia Dylan O'Brien

Karakter személyisége

Akik ismernek, azt mondják, hogy nem vagyok normális. Akik nem ismernek, na azok meg pláne azt mondják, hogy nem vagyok normális. Tehát összegezve… nem vagyok egy egyszerű eset. A kettősség jellemez. Egyrészt vagyok az a fajta srác, aki mindig a középpontban van, bohóckodik, viccelődik, és végezetül állandóan bajba kerül. Szeretek másokat szórakoztatni, de sokszor túlzásokba esem, és ilyenkor általában az emberek agyára megyek. A szívemen viselem a barátaim sorsát, bármit megtennék értük. De egyébként az idegenekkel szemben is empatikus vagyok. Próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni, noha én sem maradtam ki abból a pofonáradatból, amit az élet nagylelkűen osztogat.
A másik oldalam már kevésbé ilyen pozitív. Alvajáró vagyok, sokszor olyan helyekre tévedek álmomban, amiknek a létezéséről sem tudok.
És akkor itt vannak még ezek a hangok is a fejemben. Képtelen vagyok elviselni őket. Mintha átvennék felettem az uralmat, mintha ilyenkor elveszíteném az önkontrollt. Mintha nem is én lennék. Ijesztő, de előfordult már, hogy éber állapotomban csináltam olyat, amire nem is emlékszem. Tehát nem tudatosan cselekedtem, amit a mai napig nem tudok hova tenni. Ráadásul ez egyre gyakoribb jelenségként mutatkozik meg nálam.
Sokan irigyelnek, amiért pénzes gyerek vagyok, és még többen csodálkoznak, amiért ennek ellenére valamiért mégsem szálltam el magamtól, mint a legtöbben. Sőt, egészen visszafogott vagyok a gazdag emberekhez képest. Nem szórom el a pénzemet, nem villogok vele, és mondhatni, hogy ha tehetem, akkor inkább titokban tartom az újonnan megismert emberek előtt. Nem szeretem, ha az anyagi hátterem miatt kedvel meg valaki.
Ám némi változás azért végbement bennem is az idők folyamán, pontosabban az utóbbi fél évben. Freya halála elindított bennem valamit... Valamit, aminek a létezéséről eddig még mit sem tudtam. Meglehet, hogy nekem is van egy mélyen eltemetett sötét oldalam, ami egészen idáig csak arra várt, hogy előtörhessen?
Külsőre teljesen átlagos vagyok, leszámítva a magasságomat, mert igencsak sikerült megnyúlnom a kamaszkor alatt. Csaknem 190 centivel tornyosulok az emberek fölé, mogyoróbarna szemeimhez ugyanilyen hajszín társul. Nem vagyok se kövér, se sovány, se kigyúrt. Leginkább az aranyközépút kategóriába sorolnám magam. Bár nincs valami nagy önbizalmam, vagyis nem vagyok elszállva magamtól. De azért félénk sem vagyok, nem kell félreérteni… Szóval azt hiszem, hogy ilyen téren is az aranyközépút lett megcélozva, akarva-akaratlanul.

Történet vagy szerepes példa

Hol vagyok? Hogy kerültem ide? És egyáltalán mi ez a hely? Körbeölel a sötétség, szinte semmit nem látok, csak egy haloványan pislákoló fényt messziről. Furcsa, különös, ijesztő.
Dermesztően hideg van, és ha jól hallom, valakinek csattog a foga. Ja, csak én vagyok az. Én fázom. Nem akarok ezen a fagyos helyen lenni többé, dideregve indulok el a fény irányába. Az egyedüli kiút, az egyetlen menekülési lehetőség. De hiszen nem is menekülök… Vagy mégis?
Vészjóslóan pillantok a hátam mögé, de hiába, még mindig nem látok semmit. Annál inkább élesednek ki a többi érzékszerveim. Márpedig a hallásom nem csal, valaki még van itt rajtam kívül. Talán több valaki. Suttognak, beszélnek hozzám. Nem értem tisztán a mondandójukat. Engem szólítanak, a nevemet mondogatják, de a többi… érthetetlen számomra. Sőt, nem is vagyok kíváncsi rá, nem akarom hallani ezeket a hangokat. Körülöttem. A fejemben. Akárhonnan is jönnek, hagyják abba!
Rejtélyes kis éjszakai kiruccanásom alatt most először érzem magam fenyegetve, noha eddig sem láttam semmit, és majd’ halálra fagytam. Most először érezem úgy, hogy rohannom kell, különben az őrület győzedelmeskedni fog felettem.
Szaladni kezdek, de kapásból kétszer elbotlok a saját lábamban. Még jó, hogy sötét van, legalább senki nem látja a bénázásomat. Amit azon nyomban el is nevezek sírva-röhögős magánszámnak két újabb taknyolás után. Sötétség plusz én egyenlő totális nevetség tárgya.
A hangok követnek, hiába szaladok el előlük, ők kitartóan jönnek utánam. Fogalmam sincs, mit tegyek, a pánik egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam. Eszeveszettül rohanok, már levegőt sem kapok, szúr az oldalam. Nem számít, nem adhatom fel.
És a fény… egyre távolibbnak tűnik, ahogy közeledek felé.
- Hát nem érted? Nem szaladhatsz el előlünk – sutyorogják a fülembe. Akármennyire is menekülök előlük, ők mindig a nyomomban lesznek. Nincs kiút.
Levegő után kapkodva riadok fel az álmomból. A kezdeti sokk után próbálom összerakni az agyam hiányzó darabkáit, avagy kideríteni, hogy hová is keveredtem, merthogy nem a saját ágyamban vagyok, az is biztos. Nem, ez valaki más ágya. De kié?

***

Görcsbe rándult gyomorral fekszem be a takaró alá. Ó igen, a jó meleg takaró. Ez az egyedüli olyan dolog, ami miatt képes vagyok rávenni magamat a lefekvésre. Utálok aludni, mert sosem tudhatom, hogy hol ébredek fel. És mellesleg a visszatérő rémálmaim sem könnyíti meg a helyzetemet. Egyszóval irtózom az egésztől, de sajnos aludni muszáj, így kénytelen vagyok lehunyt szemmel arra várni, hogy elnyomjon az álom.
Az a rossz az egészben, hogy néha már nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Az agyam őrült játékot játszik velem, és ezúttal egyáltalán nem látom a fényt az alagút végén.
Újfent a sötétben tapogatózom, képzeletben már messze járok, egy másik világban. A testem viszont automatikusan kel életre, a tudtom nélkül. Berögzült mozdulatok sokasága veszi kezdetét. Felkelek, elindulok az ajtó felé, lenyomom a kilincset. Sőt, még be is csukom magam után az ajtót. Utam során értelemszerűen nem érzékelek semmit, mert ugyebár álmodok. Álmomban egy sötét alagútban vagyok, ahol a félelemtől és a hidegtől reszketek. Egyébként ez az álom egyre gyakoribb kezd lenni.
Mindeközben megállás nélkül megyek végig a folyosón, le a lépcsőn, azután fel. Oda tartok, ahol biztonságban érzem magam. Oda ahol boldog vagyok, és ahol nem fog el a rettegés akárhányszor az álmaimra gondolok. Még így is, hogy a tudatalattim irányít… így is érzékelem, hogy ki az, akiben megbízhatok. Márpedig a tudatalattim Freya szobájához vezetett.
Észrevétlenül lopakodok be a szobába, mintha magamnál lennék, és tudnám, hogy nem szabad felkeltenem senkit. Pedig a legkevésbé sem vagyok a tudatomnál, még mindig mélyen alszom. És miről álmodok? Természetesen a szörnyűségekről.
Időközben kényelmesen elhelyezkedtem Freya mellett, az ágyában. Így alvó állapotban nem igazán zavartatom magam, de nyilván ha ébren lennék, akkor azért nem feküdnék be csak úgy más ágyába. Legalábbis nem ilyen lazán. Még akkor sem, ha Rea és én szinte elválaszthatatlanok vagyunk kiskorunk óta. Ami talán meg is magyarázza, hogy miért ragaszkodom hozzá ennyire, még így alvajárva is.
Azért valljuk be, nem sok embernek van ekkora tehetsége, mint nekem, hogy alvás közben átmászik más szobájába, befekszik más ágyába, és még sorolhatnám. Érdekes helyeken ébredtem már fel az évek alatt. Úgyhogy ha valaki esetleg nem sejtené, akkor én most megsúgom: az alvajárás nem egy mókás dolog. Jó, mondjuk én szinte majdnem mindenből poént csinálok, de kezd ez az egész egyre zavaróbbá válni a számomra is. Egyszer majd a végén lecsap valaki, ha megelégeli az én éjszakai kitérőimet. Például a szomszéd, akihez ilyenkor közkedvelten járok át, hogy aztán a látogatásaim alkalmával kiegyem a hűtőszekrény tartalmát. És mindeközben végig alszom, az a szép…
Még szerencse, hogy Freya ilyen szempontból barátságosabb, mint a szomszédék. Illetve nem csak ilyen szempontból, merthogy ő minden szempontból barátságos. Talán még nem is láttam őt mérgesnek, vagy ha láttam is, az már nagyon régen lehetett, mert már nem emlékszem rá. Hogyha valami hímnemű féreg megbántja, akkor is inkább én szoktam mérges lenni, amiért ő szomorú. És mivel egészen egyszerűen képtelen vagyok elviselni még csak a gondolatát is annak, hogy ő szomorú legyen, általában mindig nekiugrok annak a szemétnek, aki éppen megbántotta. Én, aki alapjáraton teljesen békés teremtés vagyok. Nem tehetek róla, ilyenkor előtör belőlem az állat. Elvégre én is ösztönlény volnék vagy mi.
Noha rémálmok gyötörtek, mégis kellemesen ébredtem. Minden bizonnyal ezt Rea jelenlétének és csodás hangjának köszönhettem. Szeretem a hangját, na. Mindig megnyugtat, amikor éppen rajtam van a paranoia. Persze az már megint más kérdés, hogy mit keres az ágyamban…
- Freya, te mit csinálsz az én…? – kezdtem meg a kérdést, de mielőtt még befejeztem volna, gyorsan a fejemhez kaptam. Várjunk csak! Ismerős helyzet…
Miután körbenéztem a szobában, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem az én szobám. Eltévesztettem a házszámot, egy kicsit nagyon.
Ez most komoly? Már megint? – dorgáltam meg magam gondolatban. Egyszer már eljátszottam egy hasonlót, csak akkor éppen a szomszéd gyerek ágyába feküdtem bele. Ne kérdezzétek, hogy milyen meggondolásból tettem. Magam sem értem, hogy ilyenkor miért gondolom azt, hogy más ágya kényelmesebb, mint az enyém. Nem mellesleg a szomszédnak már nagyon elege lehet belőlem. Rácsot szereltek az ablakra is, de hiába… valahogy mégis mindig megoldom a bejutást.

***

- Hogy vagy, Kölyök? – érintette meg finoman a vállamat. Az apám, aki alapjáraton egy keménykezű, ellentmondást nem tűrő alak. Az ellenségei félnek tőle, az emberei félnek tőle, voltaképpen mindenki fél tőle. Engem kivéve. Velem mindig is jól bánt, és bevallom őszintén, hogy egy maffiózóhoz képest egészen jó apának mondható. Persze mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy miatta halt meg a lány, akit szerettem. Brutális módon meggyilkoltál, és én nem tehettem semmit. Nem voltam ott. Nem akadályozhattam meg. Egyszerűen csak meghalt. Eltűnt. Már nincs többé. És ezt olyan nehéz, szinte lehetetlenség felfogni és feldolgozni.
Megszűnt létezni.
Ökölbe szorítottam kezemet, ha már úgyis a gyomrom is görcsbe rándult. Legszívesebben törtem-zúztam volna magam körül mindent. Mindent és mindenkit. Élőt és élettelen egyaránt. Olyan fájdalmat szerettem volna okozni a világnak, amilyen fájdalmat a világ okozott nekem. Ám ahelyett hogy engedtem volna ennek a kicsinyes vágynak, inkább lenyeltem a keserű mérget, mi emésztett belülről. Emészt? Valósággal felfal!
- Jól vagyok – hazudtam. Természetesen ő is tudta, hogy nem vagyok jól. Freya volt számomra a legfontosabb az egész világon. Nem ezt érdemelte. És én tehetek róla. Mert egy maffiavezér fia vagyok. Ennyire egyszerű és bonyolult ez. – Jól leszek – hazudtam ismét. Pedig én nem szoktam hazudni, de ezúttal nem tehettem mást.
Mindketten tudtuk, hogy hazugság az egész. Mint ahogyan azt is, hogy idővel túl leszek rajta. Nem lesz több, csak egy fájó emlék. Hamu és por. Mert amibe ma belehalsz, holnap már nem fáj.
- Találkozunk odaát – suttogtam keserű mosollyal a sírja felett, majd beejtettem mellé egy vörös rózsát. Ő maga is egy rózsa volt a gyomok között. Pótolhatatlan.
Ígérem, hogy a halálod nem lesz hiábavaló…