Valahol ott kezdem, hogy LV nem a szülővárosom és igazából nem emlékszek semmire ez előtt tíz évig, úgy hogy a hangzatos “Ekkor és ekkor jöttem világra, ez meg az az anyám és az apám” dumát skippeljük, oké? Jó! Tehát tíz éve találtak rám Vegas egyik sikátorában, egészen pontosan egy hajléktalan, és ő szólt a rendőröknek. Hívták a mentőket, engem beszállítottak a kórházba, megvizsgáltak és próbáltak rájönni, miért nem térek magamhoz, holott teljesen egészséges voltam. Eltelt egy hét, két hét, de nem mutattam semmi hajlandóságot az ébredésre. Jane Doe-ként aposztrofáltak, mivel sem irataim nem voltak, de még rokonok sem jelentkeztek értem. Egy hónap elteltével végre felébredtem.
Az első tapasztalatom egy kiadós hányás volt, rá a nővér ruhájára: nagyon udvarias mosollyal közölte, hogy nem történt probléma, de látni véltem, hogy amint kilép tőlem, bevesz egy hányás ellenit, nehogy úgy járjon, mint én. Az orvosom közölte, hogy ez a sokkhatástól lehet és teljesen normális, ne aggódjak. De, elkezdtem aggódni rekord sebességgel, mert akárhogyan törtem a fejem, nem emlékeztem egy vak hangra sem az addigi életemből. Azt nagyjából belőtték, hogy tízévesnél több nehezen lehetek, de furcsa mód sem az eltűntek listáján nem voltam rajta, de még egy hivatalos adatbázis sem lökött ki. A fogmintám szintén eddig nem létező, új adatként járta meg a vegas-i adatbázisokat. Mondhatni egyszer csak kinőttem a sikátorból.
Elengedtek két hónap intenzív pszichiátriai terápia és felkészítés után (hozzá kellett szoktassanak a társadalomhoz, mert úgy tűnt, azt sem tudom, mi fán terem), majd átkerültem egy árvaházba ideiglenes megoldásként. Ottani létem röviden leírható: káosz. Folyamatosan elszöktem, bajba kerültem, rossz társaságba keveredtem, tizennégy évesen zsebtolvajkodtam a többiekkel együtt és amikor a nagyobbak autót loptak, ott voltam én is, mint egy részesülését követelő hangya. Amint betöltöttem a tizennyolcat, megszöktem az árvaházból- már nem védett úgy a rendszere, hogy megússzam javító vagy kiskorúak börtöne nélkül az ügyeimet. Számomra haszontalanná vált az a hely.
A tizenkilencedik születésnapomon nagy hibát követtem el: feltörtem egy luxusprostikat futtató faszi kocsiját. Épp megléptem volna, amikor a disznó gorillái a hajamnál fogva kirángattak a kocsiból, belöktek a hátsóülésre és elhajtottak a csávóval együtt a legközelebbi sikátorig az ő utasítására. Azt hiszem, még sosem éreztem magam ennyire megalázva, összetörve és megsemmisülve: "megedzették" a még érintetlen testem, mind járt bennem, kivéve a főnöküket... Rosszul lettem, összegörnyedtem, kinevettek, hallottam a riszáló cipzárok zaját, ahogy helyrekattannak és közben próbáltam tudomást sem venni az arcomat, sőt az egész testemet beborító ragadós mocsokról. Eljutott a fülemig a parancs: szedjenek össze, mossanak le és dolgoztassák le velem az okozott kárt. Miféle kárt? Hiszen nem is tudtam ellopni az átkozott kocsiját. Áh, a karcolást!
Sosem átkoztam még így magam és a puszta létem, mint az elkövetkezendő három hónapban. Minden nap hajnaltól éjfélig dolgoztattak, mint egy rossz Hamupipőkét, de nem volt megállás, sem zokszó, semmi. Lassan beletörődtem, hogy elástam a saját, nem létező jövőm és ebben a prostikat futtató felhőkarcolóban fogok megrohadni. De nem így lett.
A három hónap eltelte után a Főnök végre magához hívatott, közölte, hogy az adósságom egy századát sikerült ledolgoznom, de ilyen tempóval kétszáz éves koromig itt fogok gürcölni. Végigmért, letapogatta szemmel a legapróbb pihéket is a nyakamon, aztán rám parancsolt, hogy vetkőzzek. Nyeltem egyet, de szó nélkül engedelmeskedtem, mindenemet ledobtam. A rákövetkező két óra maga volt a földi pokol... és élveztem. A végén azon kaptam magam, hogy véresre verve, fájó csuklókkal, meghurcoltan, de élveztem, ahogy magáévá tett. Annyira betört, az agyamba mászott, hogy előhozta belőlem a látens mazochistát. Nem sajnálom már csöppet sem így utólag.
Azóta besorolt a luxusprostituáltjai közé. Azt mondta, szép az arcom, van mit keresni vele, bírom a megaláztatást, a verést, sőt vágyom és akad pont ilyen preferenciájú kliense. Eszemben sincs már elmenekülni előle, de azzal egyre inkább nem tudok mit kezdeni, hogy az ő veréseitől indulok be igazán...