USA, Alabama, 1991.05.13. 23 Prostituált Prostitues Hunter Parish

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:

Türelmes, barátságos, segítőkész, figyelmes, őszinte, megbízható. Talán ezek azok a tulajdonságok, mik a legjobban jellemeznek engem, a pozitív részről legalábbis. Mindig is beszédes, könnyen, gyorsan barátkozó gyerek voltam. Őszinteségem, türelmem miatt sokan szerettek, osztálytársak, szülők, tanárok egyaránt.
Az évek során rengeteg minden megváltozott, fiatal korom ellenére sok mindent átéltem, személyiségem lényege mégse veszett el. A mai napig meghallgatok bárkit, ki segítségre szorul és legjobb tudásom szerint igyekszek tanácsot adni annak, aki kéri. A titkokat pedig soha, semmilyen körülmények között nem adom tovább.

◆ negatív tulajdonságok:

Félénk, határozatlan, szétszórt, feledékeny, néha gyerekes, néha túl komoly, kissé bizalmatlan. Negatív résztől főleg ezek jellemeznek.
Ügyetlen, már-már szerencsétlen vagyok. Könnyedén kicsúszik ujjaim közül bármi, a párnától, a vajas kenyéren át, egészen a poharakig.
Ha nem írom fel több helyre is, nem csak a kulcsom, telefonom felejtem ott, hanem akár a kabátom, vagy a cipőm is. Mindemellett a találkozók időpontja, helyszíne is előszeretettel megy ki a fejemből.
Bár könnyen barátkozok, könnyen meg lehet ijeszteni, főleg, ha valaki túl közel jön, és hirtelen szól hozzám.
Kedves vagyok, szinte mindenkivel, de naivságom az évek során sikerült levetkőznöm, s ma már meggondolom, kit választok bizalmasomnak, kinek adom ki titkaimat.

◆ egyebek:

Tájékozódó képességem annyira fejletlen, hogy csoda, ha a saját házamban elsőre megtalálok mindent. Hiába élek valahol évekig, amint kilépek az utcára a térkép az egyedüli, mi megment attól, hogy akár a szomszédból is a rossz irányba induljak visszafelé. Bár bénaságom kellemetlennek tűnhet, viszonylag könnyen hozzá lehet szokni, változtatni úgyse tudok rajta.
Munkám miatt nőkkel is lefekszek, de a férfiak társaságát jobban élvezem.
Általában pólót és farmert hordok, mert kényelmesebben, otthonosabban mozgok bennük. Munka közben viszont tapadós, sokat mutató bőrnadrágot, elegáns felsővel.

Történet vagy szerepes példa

- Meleg vagyok! – közöltem, belépve az étkezőbe. Így van Theo csak úgy, bele a közepébe, ennél rosszabb már úgyse lehet. Hittem én, legalábbis addig, míg apám rá nem csapott az asztalra, de akkorát, hogy a tányérok ugrottak egyet.
- Ha ez valami vicc fiam, ajánlom, hogy gyorsan fejezd be! – mordult rám, én pedig csak arra voltam képes, hogy megrázzam a fejem. Nem poénkodtam, volt annyi eszem, hogy ne tegyek ilyet, előtte legalábbis.
Láttam, ahogy elindult felém, fenyegetően, dühösen, de mielőtt akár csak eljuthatott volna az agyamig a tény, hogy jobb lenne felhúzni a nyúlcipőt, tenyere akkorát csattant arcomon, hogy szinte összerogytam ütése ereje alatt.
Mi nem is csoda, hiszen apám több mint 190 centije és erős, izmos alakja mellett, én, aki alulról verem a 170 centit, igencsak aprónak, törékenynek látszok.  S nem csak hozzá képest, ami azt illeti.
Sose voltam túlzottan férfias jelenség, mi régen kifejezetten bosszantott, mostanra viszont egészen hozzászoktam. Alacsony vagyok, karcsú, izmoknak még halvány jelét se látni rajtam. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudom megvédeni magam, ha nagyon kell, de ha lehet, inkább nem szűröm össze a levet senkivel.
Rövid, világosszőke, ezerfelé álló hajam, átható, világoskék szemeim, és fehér bőröm pedig még inkább ront az amúgy se túl férfias összképen.
Mindezek ellenére azonban, gyakran fordultak meg utánam, nők és férfiak egyaránt. Mondhatnám, hogy zavart a figyelem, de hazudnék. Mindig is szerettem, ha törődtek velem, ha éreztették, hogy fontos, szükséges vagyok.
Sokáig tagadtam, de végül kénytelen voltam rájönni arra is, hogy bár a lányok társaságát is élvezem, a férfiak mégis sokkal jobban vonzanak. Ben, a legjobb barátom volt az, akivel először léptük át azt a bizonyos határt. Részegek voltunk, és élveztük az éjszakát, de sose beszéltünk róla, talán ez lehetett az oka annak, hogy végül teljesen eltávolodtunk egymástól.
Mégse bántam meg azt, ami történt, mert hála ennek, sok mindenre rájöttem, főleg magammal kapcsolatban. Azt viszont, miként mondjam el őseimnek, mi lett belőlem, elképzelni se tudtam.
Anyámmal nem lett volna probléma, ő mindig nyugodt, kedves, megértő volt. Apám viszont szenvedélyesen gyűlölte az ilyen dolgokat, s ha ez nem lenne már önmagában elég, agresszív, hirtelen haragú személy hírében állt.
Végül arra a döntésre jutottam, s csupán egy év gondolkozási idő kellett hozzá, hogy a bevezető nélküli, bumm neki módszer a legcsodásabb. S ennek a pazar ötletnek köszönhettem, hogy ott álltam a konyhában, félig a falnak dőlve és lüktető arcomat tapogatva.
- Takarodj! – üvöltött rám apám, mire összerezzentem és szemeim rémülten kerekedtek el. Tudtam, hogy haragudni fog, még a veréssel is számoltam, de ezzel már nem.
- Undorodok tőled, nem vagy többé a fiam! – szólalt meg ismét, miközben a falnak taszított. Erős ujjai nyakamra kulcsolódtak, én pedig levegőt kapkodva markoltam rá csuklójára. Már csillagokat láttam, mikor elengedett végre, én pedig köhögve zuhantam térdre.
- Ne merészeld betenni a lábad a házamba újra!  - kiáltott rám, s hajamnál fogva rántott talpra, majd maga után rángatva elvonszolt a bejáratig, és egyszerűen kilökött a ház elé. Búcsúzóul még bordáim közé rúgott, majd már csapta is be az ajtót maga után.
Percekig csak ültem, magam elé bámulva és egyszerűen nem értettem, hogy történhetett ez, hogy ismerhettem őt ennyire félre. Végül, mikor már úgy éreztem képes vagyok felállni, talpra küzdöttem magam és elindultam, nem tudtam merre tartok, de nem is számított igazán.
Három borzalmas napot töltöttem a szabadban, mikor anyám rám talált. Beszélgettünk, órákon át. Győzködni próbált, hogy menjek haza, kérjek bocsánatot apámtól, változzak meg, de nemet mondtam. Hogy is tehettem volna mást? Hiszen ez nem egy rossz szokás volt, mit egyszerűen csak levetkőzhettem volna, annál sokkal több. Én voltam, ez is, mint a bőrszínem, személyiségem, hozzám tartozott. Megmásíthatatlanul, véglegesen a részemmé vált.
Nehezen, de megértette és segített, nem sokat, de annyit igen, hogy elindulhassak, hogy új életet kezdhessek valahol máshol, messze a családomtól. Elég pénz kaptam ahhoz, hogy elutazhassak és vehessek egy apró lakást, ahhoz viszont nem, hogy a tanulmányaimat is finanszírozzam belőle.  
Végzettség nélkül pedig nem egyszerű rendes, tisztességes munkát találni, így hát olyasmire adtam a fejem, mihez elég a testem is. Bár nem keresek sokat, sőt, bevételem egy részét próbálom félretenni, hisz ez nem az a munka, amiből hosszú távon meg lehet élni.