Nem volt valami nehéz napom. Mostanában semmi sem jelent nehézséget. Persze a háttérből lehetne irányítani, de ha már a börtönben nekikezdek annak, amit tettem egész életemben, elég egyszerűen itt tölthetek el pár évet a néhány hónapocska helyett. Bíztam benne, egy napon majd kiszabadulok, és az, aki idejuttatott, szépen a tó fenekén fog a halakkal vacsorázni. nem vagyok én egy szadista alak, de van mikor meg kell tenni a legrémesebb dolgokat is.
Épp az udvaron üldögéltem Tom társaságában, és az életről beszélgettünk. Az életről, és az igazságtalan igazságszolgáltatásról. Milyen ironikus. Igazságtalan igazságszolgáltatás… Próbáltam megértő lenni a zsarukkal, és jófiúként viselkedni, de mikor Tom elmesélte a történetét, nos, kedvem lett volna az ügyben eljáró zsarut megismertetni az Úrral.
-Jó fiú vagy te Freddie!- mosolyodott rám, majd lépett egyet az egyik parasztjával.
-Csak te gondolod így Tom!- feleltem komolyan, majd megdörgöltem állam. Ha a futóval lépek, leütheti a bástyával… viszont ha a gyaloggal…
-Tudod fiam, az igazi jóság nem mérhető abban, amit a külvilág felé mutatsz… kedves vagy egy Vénséghez… és…
-Te is tudod Tom, hogy ennyi nem elég a megváltáshoz! Jó ember vagyok, de még is teszek rémes dolgokat. - lenyomtam a kis gombot az órán, és vártam lépését.
-Valóban nem elég. De ha rám hallgatsz, nem adod fel, és akkor még lehet boldog vége ennek az egésznek.
Azt nem akartam elmondani az Öregnek, hogy majdcsak akkor leszek boldog, ha kiolthatom az életét annak a mocskos árulónak ki ide juttatott. Ez inkább az én kis titkom marad. Legalább is egy darabig.
Épp próbáltam valami értelmesebb választ találni a számára- hiszen azzal a ne hazudj nekem fiam nézésével a nagyapámra emlékeztetett. A jó öregre, aki elfogadta apám családját olyannak amilyen, és apámat is… jónak látta a rengeteg rossz ellenére. - , mikor egy őr lépett oda hozzám.
-Látogatója jött Cordova! –köpte merő gúnnyal a szavakat.
-Mennem kell Tom! Legközelebb befejezzük! –veregettem meg vállát, mire megérintette ráncos kezével kezem, s párat ráütögetett.
A fickó egy pillanatra megragadta karom, de egyetlen pillantásom elég volt, hogy elengedjen. No lám, azért csak van némi értelme ennek az egésznek.
Határozott léptekkel haladtam, mintha nem itt lettem volna. Mintha a börtön falai kívül lennék szabadon, ahol pusztán tényleg csak látogatók keresnek fel. Látogatók, akiket én döntök el, hogy fogadok e.
Megálltam az ajtóban, hol szokás szerint áttaperoltak. Még nem szoktak hozzá, hogy én nem az a csavarhúzós fajta vagyok. Minden esetre nem álltam ellen, csak hagytam had tegyék a dolgukat. Végigvezettek a folyosókon, s ahelyett, hogy a szokásos kis helységbe vittek volna, egy külön szoba felé vezettek.
Felvont szemöldökkel álltam meg az ajtóban, majd mikor furcsa mód leszedték a jó előbb kezemre tett bilincseket, alaposan megdörgöltem csuklóm.
Odabent egy fiatal nő ücsörgött az asztalnak dőlve. Csinos volt, de még is lerítt róla hogy zsaru… valami volt a megjelenésében. Ám furcsa mód, olyan ámulattal nézett rám, mint egy kislány, aki épp megnyerte a hőn áhított hatalmas egyszarvút.
A zsaru kiment, s ránk csukta az ajtót.
-Mondanám, hogy örülök hogy megismertem…de itt és most…- elhallgattam, majd helyet foglaltam az egyik kényelmetlen széken. Nem ehhez voltam hozzászokva, no de nem panaszkodom.
-Hála a kétbalkezes ügyvédemnek mondhatnám az is, hogy egyhelyben topog, de azt bizonyára maga is tudja Kisasszony. A városban nem akad olyan, aki ne hallott volna az „ügyemről”.- egyenes háttal ültem, határozottan beszéltem kifürkészhetetlen arccal, s közben végig a szemébe néztem. Ha velem akarsz kezdeni kislány, hamarabb kell felkelned.