A szobám közepén ülök, körülöttem mindenhol drog... Extasy, heroin, LSD, minden előfordulhat. Mindnek nagy fogyasztója vagyok, és alkalomtól függően válogatom ki, éppenséggel melyiknek szeretném csökkenteni a számát. Hiányom egyikből sincs... felszerelkeztem velük a minap. Olcsó volt az árú, én pedig lecsaptam rá. Ezért jó, ha az ember jó barátságot köt a dílerrel. Tudja, hogy úgyis rendszeres vásárló, nem kis adagokat szokott felvásárolni, ezért vannak alkalmak, amikor csökkent az árból. És, mint a vad a zsákmányra, én úgy vetettem magamat a drogra. De Keira nem tudhatja meg... ő abban a hitben él, hogy én leszoktam. A szobám mindig is tiltott terület volt. A függönyök mindig lehúzva vannak, kintről nem lehet belátni, bentről nincs kilátás. Az ajtóhoz kulcs van, rajtam kívül senki nem rendelkezik vele. A pótkulcsot megtartottam, nem jöhet be rajtam kívül senki! És ehhez tartom magamat. Mint általában, most is kulcsra van zárva. Igaz, nincs több hajnali ötnél, nem kéne attól tartanom, hogy az ikertestvérem csak úgy random erre járna. De fő a biztonság. Sokszor tettem már ígéretet neki, hogy leszokok a szerről. Nem tettem... de a drogról, se a cigiről, de még csak az alkoholról se. Sok kiürült üveg hever szanaszét a szobában, ki tudja hány éve vittem ki a szemetet utoljára. Mindenhol kis zacskókban megtalálható a legtöbb fajtája a drognak. De én ma este az LSD-t kívántam. A hatása két óra elteltével szokott mutatkozni, folyamatosan felidézve az összeset. Lassan jelentkeznek... nem vagyok álmos, holott már két napja egy szemhunyásnyit se aludtam. Dolgoztam, piáltam, szívtam. A kezem remeg, mint általában, a szám ki van száradva, holott percekkel ezelőtt volt szerencsém meginni a tegnap esti whisky maradékát. Az időérzékem még tökéletes... vagy tán mégse? Tekintetemmel rögtön az ágyam melletti asztalt keresi, ahol reményeim szerint még a működő órát láthatom, nem pedig a gondolataimat megzavaró képmást láthatom. Az óra immáron hatot mutat... Ennyire eltelt volna az egy óra? Ezek szerint... már nem vagyok ebben se biztos. Bizonytalanul kúszok az ágyamhoz, hogy azon megtámaszkodva állhassak fel, és rongyolhassak az ajtó felé. Konkrétan neki eset a kemény fának, és a zsebemben lapuló kulcsot beledugom a zárba. Lassan elfordítom azt, majd kitárom magam előtt az ajtót. Teszek egy-két bizonytalan lépést, és a mellettem lévő tükörbe bámulok. A pupillám a fény hatása ellenére is kitágult. LSD, mi más... és meg kell állapítanom, roppant sz*rul nézek ki. De most ez az, ami legkevésbé érdekel...

Ha van valami, amit sokkal jobban rühellek a korai kelésnél... nem, nincs olyan!
Mielőtt készséggel lenyomnám az ébresztőmet, előtte még jó szokásomhoz hűen káromkodva morgok valamit az orrom alatt és kis híján megfojtva magam a nagypárnámmal, igyekszem elfogadni a tényt, hogy: nincs mese, bizony kelni kell, ha nem akarom, hogy Pedro idő előtt kipenderítsen a kaszinóból. Így is csak nagyon nyögvenyelősen vett fel. Szerinte nem vagyok elég nőies és kifinomult ahhoz a munkához. Szerintem meg nem kell a kártyaosztogatáshoz túl nagy ész.
-Rohadj ki! - Hogy ez most Pedronak, vagy a kukorékoló telefonomnak szólt-e, én magam sem tudom, de amiben biztos vagyok, az az hogy el fogok késni.
Jó lett volna a szokásos reggeli rutinnal -kávé, cigi, csokis zabpehely, frissítő zuhany, fogmosás, valami vakolat a képemre, még egy cigi és indulás-, indítani a napot, de félő, hogy még egy gyors zuhany se fog beleférni. Szűz anyám, ebben a rohanó világban az embernek még fingania sincs ideje! Vagy, ha van, azért is megbüntetik.
Annak ellenére, hogy csúszásban vagyok, csak szép lassan, komótosan kászálódok ki az ágyból -lassan jársz, tovább érsz-, hogy aztán megcélozhassam a fürdőszobát. Lábamat beledugom agyonnyűtt tangapapucsomba -kiráz a hideg, ha a meztelen talpam megnyikordul a padlón-, majd belerázom magam frottír köntösömbe, és annak reményében, hogy Carterre nem most jött rá a trónolhatnék -ha meg mégis, akkor sem fogom zavartatni magam, és ha bele is fulladok a bűzbe, bemegyek-, átcsattogok a fürdőbe. Gyanakvóan összevonom a szemöldökeimet, amikor szemet szúr az ajtó és a korhadt padló közötti résen kiszűrődő fényáradat.
-Carter, akármit is csinálsz, be kell mennem, mert el fogok késni! - És, hogy hűek legyünk önmagunkhoz, nem ám, hogy bekopogok -ugyan, dehogy!-, egyenesen az öklömmel verem az ajtót, majd válasz híján benyitok. Szuper, pont ott tehénkedik, ahol dolgom lesz az elkövetkezendő húsz percben.
-Csá bratyó. Ilyenkor ébren? - Ha valami, hát a hajnalban kelés nem jellemzi Cartert. Ezért is vagyok annyira meglepve.
-Ha nem haragszol... de ha igen, akkor is szükségem van a mosdóra és arra a tükörre. - Lököm el magam a félfától, ahol eddig támaszkodtam, majd légiesen mellé libbenek, kiveszem a tükrös, falra szerelt szekrényből a fogkefémet, majd seggemmel arrébb lököm az ikremet.
Mivel túlságosan is sietek ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, mi a gyászért nem szólal már meg végre, azt se veszem észre, hogy valami marha nagy gáz van vele. Már éppen bőszen sikálom a fogaimat, amikor a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, és olyat látok, amit már nagyon rég nem láttam, és amit nem is kellene... Hiszen eljárt az elvonóra és a terápiákra.
Köpök, öblítek, törlök majd egyik kezemmel a mosdó szélére markolok és Carter felé fordulok.
-Nézz rám! - Kapom el szabad kezemmel az arcát, erősen marokra fogom ujjaimmal a járomcsontját és magam felé fordítom a fejét.
-Mi ez, he?! Már rég tisztának kellene lenned! - Rángatom meg. Mindig is hirtelen haragú voltam...

Oly sok választási lehetőség közül, én kiskölyök korom óta az LSD-hez ragaszkodok a leginkább. Azt most nem taglalnám inkább, hogy én akkor hogy jutottam hozzá, a lényeg, hogy megtörtént, a bajjal egyetemben. Igaz, nem kezdtem rögtön a legnagyobb szerekkel, de idővel azok is elkövetkeztek. Először használtam, azóta nagy rabjává váltam. Mindig abból van a legtöbb a raktáron, szerintem azt is mondhatom, hogy a díler belőlem gazdagszik meg. Nem mondhatnám, hogy számomra olyan könnyű hozzájutni, lévén, nem vagyunk gazdagok, alig van pénzünk. Viszont hozzászoktam, hogy egy kis részt mindig is félretettem, hogy hozzájussak igen csak a szívemhez nőtt narkotikumhoz. Némileg megnehezítette a dolgomat az, hogy Keira mindig is a nyomomban volt, de egy ideje már megbízott abban, hogy nem ütöm ki magamat, amilyen módon csak lehet. Az ő közelében nem szívtam már egy jó ideje, és tisztában vagyok vele, hogy most elég hamar elfogja hagyni a házat, ezért meg merem ezt kockáztatni. Másfél órája vettem be, kezdem érezni a hatását. Sokakat a kávé tart ébren napokig, engem pedig a drog. Két napja egy szemhunyásnyit se aludtam, és lássuk be, nem is igen érzem a hatását. Nem vagyok álmos, holott teljes mértékben meglehetne rá az okom. Halálra dolgoztam magamat, mostanság mindenki olyan béna s*gg, hogy atomjaira töri a motorját. Én pedig készségesen állok elébe a dolgoknak, pedig jobb dolgom is lehetne. Csak ugye kell a pénz. Konkrétan arra se volt időm, hogy belőjem magamat, most hajnalban viszont sort kerítek erre is. A célom pedig az, hogy elkerüljem Keirát. Nem áll szándékomban így mutatkozni előtte, éljen továbbra is abban a hitben, hogy lassan második éve tiszta vagyok. Soha nem tudta elfogadni azt, hogy mi is vagyok igazából. És hiába jön nekem azzal a dumával, hogy belefogok halni, nem rémiszt vissza a tetteimtől. Tudtommal az illegális motorversenyekbe is bele lehet halni, mégis csinálja. Ezzel viszont nem húzom fel az agyát, úgyis lenne rá valami válasza. Inkább kisebb-nagyobb segítséggel feltornászom magamat a földről, és kilépek a szobából. Az ajtót tárva nyitva hagyom, és a falnak dőlve jutok el a fürdőig. Rátámaszkodok a csapra, és belebámulok a tükörbe. A fény hatására is tág marad a pupillám, ami elég nagy bizonyíték arra, hogy szívtam. Ismét. A kintről szűrődő hangok viszont nem kerülik el a figyelmemet. Reménykedtem benne, hogy Keira már elment. Hát, nagyot tévedtem. Másodpercek töredéke alatt jön be a fürdőbe, és odébb lökve, hozzá is kezd a fogmosáshoz. Lehajtott fejjel állok továbbra is mellette, támaszkodva a szekrényen, máskülönben elveszteném egyensúlyom. Egy pillanatra felnézek a tükörbe, és tekintetem akkor találkozik az ikremével. Rögtön le is esik neki, hogy mi is a szitu.
- Hagyj... -nyögöm ki végül ellökve kezét a képemtől, szégyen szemre állva előtte. - Mért érdekel téged annyira? Menj dolgozni, el fogsz késni. -hagyom magára az ikertestvéremet, hogy tudja folytatni reggeli teendőit. Igaz, hogy majdnem hason csúszva hagyom el a fürdőt, de azért sikerül kijutnom onnan.