New York, 1990. 12. 12. 23 Énekes Civilians Ashley Tisdale

Karakter személyisége

A gyermekkoromnak köszönhetően elég nagy a tűréshatárom. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de ha valaki mégis eléri ezt nálam, akkor sem vagyok durva vagy erőszakos. Sosem voltam ilyen, mert láttam, hogy ez mit művelt a családommal. Általában megtartom magamnak a véleményem. Nem akarom megbántani magam körül az embereket. Ha kell akkor inkább nem mondok igazat, csak nehogy megbántsam őket. Az érzéseimet is gyakran magamba folyton. Lehet, hogy látszólag minden oké és boldog vagyok, de valójában teljesen le vagyok törve. Gyakoriak nálam a hangulatingadozások is.
A legtöbben azt hiszik, hogy buta vagyok, pedig ez nem igaz, csak gyakran nem figyelek dolgokra és emiatt elvesztem a fonalat, és kérdezősködni kezdek, mint egy idióta szőke ribanc. És akkor jön is a mondat, hogy látszik, hogy szőke vagyok. Kikérem magamnak! Az eredeti hajszínem barna és csak festett szőke vagyok és tudjátok, miért? Mert tetszik ez a szín, nem pedig azért mert buta vagyok... Tulajdonképpen okos vagyok, hiszen a reál tantárgyak elég jól mentek a suliban, és még most is könnyen megoldom a feladatokat belőlük.
Mióta énekes vagyok, azóta sokkal nagyobb lett az önbizalmam. Egészen addig nyuszi voltam. Nem mertem megszólalni, és inkább a háttérbe húzódtam. Most pedig már bátran kiállok a tömeg elé, és végigtombolom velük a koncertemet. Őrület, nem igaz?

Történet

1990. december 12-én születtem New Yorkban. Az apukám munkanélküli és alkoholista volt, az anyukám pedig ápolónő. Anya szeretett, mindig is közel állt hozzám, apa viszont teljesen az ellentéte volt neki. Vert anyát és engem is. Ha kimutattam, hogy fáj, akkor még jobban elvert. Sosem tudtuk, hogy mikor volt részeg és mikor nem, hiszen a nap nagy részében vedelte a piát, amit persze az anya által megkeresett pénzen vett. Utáltam őt, és mindig meg akartam szabadulni tőle. Csak rosszat tudott csinálni, semmit sem tett értem, csak bántott.
Hét éves voltam, amikor anya megelégelte az egészet, beadta a válópert és elköltöztünk New York egy másik részére. Az életem más lett. Nem rettegtem minden nap attól, hogy újra elver az apám. Végre tudtam a tanulásra koncentrálni. A reál tantárgyak kifejezetten jól mentek, de a humán tárgyakról jobb, ha nem beszélünk. Az énektanárnak már az első tanévben szemet szúrt a hangom. Külön órákat tartott nekem délutánonként. Megtanított játszani több hangszeren is, mint például a gitár, a zongora, a trombita és a szájharmonika. Igen, tudok szájharmonikázni, szerintem tök menő, nincs igazam? A tanulmányi versenyekkel nem volt gondom, jól szerepeltem, de ha az énektanár akart benevezni valamire, az már nem ment. Féltem kiállni az emberek elé, mert attól féltem, hogy kinevetnek. Mindig megbújtam az osztály hátsó részében. Kevés barátom volt, de ők legalább tényleg a barátaim voltak. Sosem dicsekedtem az eredményeimmel, inkább meghagytam ezt a feladatot a tanárnak.
Az idegen nyelvek tanulása is könnyen ment. Talán tényleg csak a tanulós tantárgyak voltak a gyengéim, mert én sosem tudtam egy helyben maradni és a tananyagra koncentrálni. Ugráltam, táncoltam és énekeltem, amikor csak volt lehetőségem rá és ember sem volt a közelben. Tizenkilenc éves koromra már négy nyelven tudtam folyékonyan beszélni, mármint négy idegen nyelven és az anyanyelvemen. Ez annyit jelent, hogy tudok angolul, franciául, portugálul, németül és törökül.
Szintén tizenkilenc éves voltam, amikor megtörtént a hatalmas áttörés az életemben. Anya valahogy rábeszélt, hogy nevezzek be az American Idol-ba. Mondanom sem kell, mennyire paráztam. Alig mertem kimenni a zsűri elé, aztán megszólalt a zene és én elkezdtem énekelni. A tekintetek biztatóak voltak, és valahogy végigénekeltem a számot. Tovább jutottam a selejtezőn, és aztán még tovább. Elmúlt a lámpalázam, magabiztos lettem. Másodikként végeztem a műsorban, de ez nem volt akadály a későbbi karrieremet illetően. Lett egy menedzserem, leszerződött egy lemezkiadó és még hasonló dolgok kezdtek történni velem. A hajamat a műsor közben festettem szőkére, és az új kiadóm úgy gondolta, hogy csinálhatnánk egy Barbie baba hatást belőlem. Mondanom sem kell, egy évet bírtam csak ki náluk, aztán átszerződtem máshova. nincs bajom a rózsaszínnel, de nem leszek egy játékbaba, amit ide oda rángathatnak... Az új kiadóm tökéletes volt, még most is náluk vagyok leszerződve. Megadják nekem az alkotás szabadságát. Azt éneklek és viselek, amit én szeretnék. Egyedül annyi feltételük volt, hogy költözzek én is velük, ha ők más városba telepítik a céget. Így kerültem huszonkét évesen Las Vegas-ba. Azóta itt vagyunk, és elvileg egy ideig itt is marad a kiadó. A legjobb Vegasban, hogy rengeteg fellépési lehetőséget biztosít. Kaszinókba, bárokba és bulikba hívnak meg énekesnek, fellépőnek. Imádom ezt a várost, bár nem igazán volt olyan hely, amit eddig ne kedveltem volna...