Nagyot nyögve fordultam át a másik oldalamra, és próbáltam az egy karnyújtásnyira lévő órát jól oldalba vágni, hogy annak hangos pittyegése végre elhalkuljon, és teljesen megszűnjön végre. A kora reggeli napsugarak a sötétítők között húzódó kis részen kandikálnak befelé és érnek el egészen az arcomig, óvatosan megcirógatva azt jelezve, hogy ideje lenne kelni. Vannak alkalmak, mikor automatikusan leverem az órát az éjjeliszekrényről, de felkelni lusta vagyok, viszont ha valamire, akkor a lány szellőre és az aranyló napsugarakra magamhoz tudok térni. Egy-két kósza percig, élvezve a szabadságot és a nyárt sejtető illatokat még fetrengtem a dunyha szerű paplantömeg között, de aztán idejét láttam annak, hogy megszakítva ezt a fajta szórakozást, kimásszak az ágyból.
Halkan tipegtem át a kora reggeli fénytől vidám színekben pompázó hálószobából a fürdőszobába, miközben kibújva a selyemből készült hálóingemből, próbáltam minden kis illatfoszlányt eltárolni a fejem egy zugában.
Dylan egy volt az olyan férfiak közül, akikre fel lehetett nézni. Mázlista voltam, nem tagadom. Mindig sikerült megtalálnom a legtöbb közül azokat a pasasokat, akikben bízni lehetett, és gyönyörűek voltak. Magas, közel százkilencven centi. Izmos teste hajnali csoda volt, mikor alsó ajkam szélét rágcsálva, rányitottam, míg ő zuhanyozott. Testén csillogtak a vízcseppek, minden csodás, gondosan kidolgozott izomszála tisztán látszott, harmonikus táncot lejtettek bőre alatt, ahogy a zuhanyzókabinban tevékenykedett. Erőteljes, széles válla vonala hívogató volt, kemény, feszes fenekébe legszívesebben belemarkoltam volna. Haját általában enyhén hosszabbra hagyva hordta, engedte, hogy magasabb homlokát takarja. Imádtam beletúrni puha, szinte bársonyos, szőke fürtjeibe. Szemei őszinték voltak, mindig csillogtak, ahányszor csak rám nézett és mosolyra húzta az ajkát.

Akkor is hasonlóképpen nézett rám, mikor feltűnt neki a közeledésem. A megszokott, kíváncsi, szerelemittas mosolyával, amitől mindig olvadoztam. Maga volt a megtestesült csoda.
Barna szemeim az arcát fürkészték, miközben enyhén csücsörítve vizsla tekintettel figyeltem meg minden egyes pontját, azon morfondírozva, melyiket szeretném a legjobban megérinteni.
-Azt hittem, ma dolgoznod kell… azok a papírok nem fogják kitölteni magukat, nem? – halk kellemesen mély nevetéssel hagyta el a pimasz megjegyzés a száját, mire a fejemet ingatva, az ajtófélfának támaszkodtam.
-Olyan vagy… Azt hittem örülni fogsz annak, ha a mai napot veled töltöm, de látom, nem kellett volna ez a csepp kis meglepetés. Túlságosan erőszakos vagyok – hangom halk volt, nem akartam megtörni az idilli pillanatot, ahogy magas, napbarnított alakja előttem zuhanyozott. Mivel tudtam, hogy nem gondolta komolyan az előbbit, már meg is indultam felé, hogy elhúzva a kabin üveges ajtaját belépjek mellé. Végigsimítottam a vállán és már léptem is be mellé a kellemesen meleg víz alá, szorosan hozzásimulva. Hasamon tisztán éreztem szépen kidolgozott hasának minden egyes kockáját. Ó, hogy mindig megtudtuk találni a legintimebb helyzeteket. Ez csak természetes. Ajkaim úgy martak rá az övére, mintha egy életöltőt kellett volna várnom arra pillanatra. Egy kiéhezett vadmacska, egy elborult agyú szirén… ez voltam én akkor, ott, a zuhanykabinban.

Az erkély kellemes, kora reggeli fénybe borulva egy lírai dalba illett volna bele, melyet egy kellemes, szívet melengető baritonnal rendelkező férfi énekelt volna. A dalban megjelent volna egy táncos lábú lány, kecses és gyönyörű. Szinte élt előttem a kép a gyönyörű táncosról, hála a halványsárga fénynek és a hosszú, fátyolszerű, fehér függönynek, mely a kora tavaszi szélnek köszönhetően kiszökött a lakásból és járta el e nemes táncot.
E csodás kép nem volt elég tökéletes addig, míg a kávé illata nem kölcsönözte neki az otthon illatát. Hihetetlen, de soha nem éreztem igazán otthon magam Dylannél. Idegen volt a hely, egy tipikus sötét agglegény lakás, amiben semmi otthonias nincs egy fiatal nő számára. De a kávé illata segített.
Míg addig csak egy kép volt, egy vászonra illő festmény, addigra a kávénak köszönhetően megelevenedett előttem a történet, mely szinte vonzotta magával a tekintetemet. Egy üveglapos asztalnál ücsörögve kevergettem az imént említett barna nedűt, és pásztáztam Vegas hosszan elnyúló, napsugarakban úszó utcáit. Nem volt szükségem rá, hisz számtalanszor álmodok vele, de életem története akaratlanul is lepörgött a szemeim előtt, ahogy egy pillanatra lehunytam azokat.

A helyszín Indianapolis. Egy, a belvárostól távol eső városnegyedben, vidám gyermekkacaj szólalt fel többször is, amit kiskutyacsaholás követett minden egyes alkalommal. Vidám dal volt ez a Wright család számára, nem kívánhattak többet ennél. Két egészséges kislány, egy ötéves és egy kettő, kik kiskutyájuk, Luna társaságában voltak a legboldogabbak.
Gyermekkorom valódi kislányos dajkamesének bizonyult. Akkor még sötét, fonott copfom, arany szalaggal volt díszítve, mely engedelmesen lengedezett a szélben, ahogy tetőtől talpig elegánsan öltözött édesapám lökött a hintában. A hinta lánca általam, őszi növényektől díszelgett, már akkor, öt évesen imádtam a díszeket, az apró csecse-becséket, az ékszereket és szoknyákat. Ezek után mondja valaki, hogy nem voltam igazi kislány!
Minden csipkés, díszes, fodros volt. Rózsaszín és halványsárga csodák tömkelege, kardigánok, kendők és csinos szoknyácskák. A nap alacsonyan aranylott a nyugati égbolton, mígnem teljesen a lebukott a fák mögé. Az utcában kisgyerekek játszadoztak, a lágy szellő vidáman fújta a narancssárga leveleket a járdák mentén, és formáltak kisebb kupacokat, melyekbe a rosszcsont velem egykorúak nagy lelkesedéssel ugráltak. Később, a tél megérkezte kor ugyan ezt csinálták, csak a hókupacokkal és az utánuk maradt tócsákkal. Én pedig csak elégedetlenül ráztam a fejem, és osztottam volna nekik az észt, hogy ez csúnya dolog, ne csinálják. Igen, egy temperamentumos gyerek voltam, nagy lelkesedéssel, jó beszélhetnékkel. Soha nem kellett kétszer kérni arra, hogy menjek oda a többi gyerekhez játszani.
Ahogy viszont idősödtem, úgy változott meg a természetem, és idővel már noszogatni kellett ahhoz, hogy egyáltalán idegenek társaságában megmerjek szólalni, bemerjek mutatkozni.

Hosszú ujjak simultak meztelen vállamra, ahogy nagyokat kortyolva a kávéból, le nem vettem a tekintetemet a még mindig előttem táncoló, fehér függönyről. Dylan kíváncsi tekintettel lépett oda mellém, derekán egy fehér törülközőben, megállás nélkül koslatva az arcomat. Végül megunva a tétlen várakozást, mellkasa előtt összekulcsolt kezekkel, nekitámaszkodott a korlátra, és hozzám szegezte a kérdést:
- Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál… már öt perce ordítok neked, hogy eláztattam a fél házat, de fel se tűnt - húzta el a száját, bár láttam a szélén bujkáló elfojtott mosolyt. Tisztában voltam vele, hogy nem ártott a háznak, nincs semmi baj, csupán az ember akaratlanul is mond olyanokat egy idő után, amivel felkeltheti a másik érdeklődését, ha az még csak meg se óhajt jelenni a színe előtt. Hát akkor ő is ugyan ezt tette, és ha nem ismertem volna, talán el is hittem volna neki.
-Min töröd ennyire a fejed?
-Ó, csak a szokásos hóbortom… azon filóztam, hogy mi lett volna akkor, ha… - válaszolom egy mély sóhaj kíséretében, megkeresve most is csillogó barnáit.
-Akkor most nem lennél itt velem.
-Tudod, hogy nem erre értem most…

Diákként Indianapolis egy zeneművészeti iskolájában tanultam. Tizenhat éves koromig zenész, hatalmas művész szerettem volna lenni. Minden jól ment, a darabok szinte a fejembe égették magukat, hallás után tudtam zongorán eljátszani darabokat. Viszont ahogy teltek múltak az idők, rájöttem, hogy talán mégse ez az, amit nekem szánt az ég.
Születésnapom volt. Karácsony és rettenetesen hideg. Emlékszek, apu a katonaságnál volt, nem tudta velünk tölteni az ünnepeket, helyette a sok büdös, izzadó férfivel volt Irakban, vagy már fogalmam sincs, hogy hol. Én pedig otthon maradtam édesanyámmal, és Ariana-val a húgommal. Nem volt otthon a pulykához illő fűszerből, így míg minket megkért rá az anyánk, hogy figyeljünk oda a vacsorára, addig ő leugrott a boltba, hogy hozzon, amit kell még hozzá adni.
Mi természetesen eleget tettünk a kérésének, viszont ő nem jött haza.
Vártunk rá órákon át, de csak nem érkezett.
Aznap éjjel viszont két FBI ügynök kopogott be hozzánk és kérte, hogy menjünk el velük valahova. Az édesanyánk testét kellett azonosítani, akit egy sorozatgyilkos ölt meg karácsony napján, és vett el tőlünk örökre.
Ez volt az a löket, ami megadta az erőt ahhoz, hogy felvegyem a harcot a törvény és az emberi méltóság nevében azon személyek ellen, akik mind ezeknek ellenszegülnek és nyáladzó, habzó pofával vetnek véget más emberek életének.
Igazából rájöttem arra, hogy nem arra a férfira voltam mérges, akit aztán elkaptak és letartóztattak, majd halálra ítéltek. Sokkal inkább magamra, amiért engedtem, hogy elmenjen. Amiért olyan vacsorát kértem tőle születésnapom alkalmára, amihez nem otthon egy nyavalyás fűszer.
Látjátok? Ennyit változtathat egy életen egy apró dolog…
Már nem a művészet szerelmese voltam. Bekerültem egy srácokkal teli közegben, ahol a viszálykodás, és a kocsikkal való versengés volt az úr. Én pedig kiálltam ellenük. Apám utálta a gondolatot, hogy éjjelente illegális versenyeken száguldozok, de nem tudott mit tenni ellene.

-Emiatt nem szabadna, hogy bűntudatod legyen. Mármint… persze, hogy fáj, de cica… nem a te hibád!– simított végig az arcomon egy bíztató mosoly kíséretében. Én pedig bólogatva ittam meg az utolsó korty kávémat is.
-Gondolj bele abba, hogy most milyen büszke lenne rád. Azért, amit elértél, aki lettél és amiért harcolsz. Magaddal törődj, vigyázz magadra! Ne pedig a múlttal… ne a múlttal foglalkozz, mert azon már úgyse tudsz változtatni – osztotta meg velem végtelen bölcsességét, majd egy csókot nyomva a fejem búbjára, elhagyta a teraszt, hogy felöltözhessen. Én pedig amint kivégeztem a kávét, már fordultam is a konyha felé, hogy rendbe tegyem a rideg lakást. Ráfért a takarítás, nem tagadom…