Hajnali öt óra tíz perckor hagytam magam mögött a gyomorforgató szagokkal átitatott patológiát. A lengő ajtónak erőszakosan estem neki. Paranoiás gondolataim támadtak a fejem felett villódzó sárga neonfénytől, így azt hittem, ha teljes erőbedobással vágom ki az ajtót, nem eshet meg, hogy az épületben maradok.
Nem is történt meg, hiszen ilyen tájt már jócskán orvosok jártak-keltek a bejáraton. Váltották az éjszakai ügyeletet, takarítók ürítették a szemeteseket, nővérek kísérték levegőzni a pácienseket, s volt, egy valaki, aki még csak most szabadult el munkájától. Ez én voltam.
Arra már nem is akartam gondolni, hogy Marlow is talán most indul majd haza, s utamon mellém szegődik. Rémálmaimban sem kívántam látni a beteg állat arcvonásait. A pápaszemén csillanó fény még most is vakította íriszeimet, ha felidéztem magamban a hajnali boncolást. Nem hiába pihent mind a két kezem a fekete bőrkabát zsebében. Egyikkel a szikét szorítottam, másikkal a gázspray tokját piszkáltam. Jó idő telt el azóta, hogy utoljára összerezzentem utcára lépéskor, most mégsem mertem volna elhagyni a kórház női mosdóját ezek nélkül.
Marlow ígéretet tett nekem, s rettegtem, hogy üres fenyegetésnek tartott fellengző szavait beváltja ellenem, vagy Edward ellen. Sakkban voltam. Még néhány lépés és többé nem tehetem meg, hogy a rendőrségre menjek. Hiszen a hallgatás bűnrészességnek minősül, ami ugyanúgy elítélendő és büntetendő, mint maga a gyilkosság.
A kereszteződésnél mindkét irányba pirosra váltottak a lámpák én pedig a válaszút között torpantam meg. Vesébe fúródó két szempár követett a koszos hajnalban. Nem akartam hallani a farmernadrág sercegő hangját, a cipőtalp ostoba nyikorgását, mégis befészkelték magukat fejembe, s megállás nélkül berregtek a vészlámpák. Marlow nem sokkal lemaradva ott állt mögöttem. Hátrapillantva a járdára vetülő árnyékának pereme ijesztő magasra tornyosult és elérte cipősarkamat.
Végül gondolkodás nélkül követtem el a következő hibát és a hazafelé tartó villamosra szálltam fel. Nyekeregve csikordultak meg kerekei a szerelvénynek előttem. Én szálltam fel utoljára, hiszen megvártam, nehogy Marlow is erre jöjjön. Ilyen szűkös légtérben nem bírtam volna megmaradni vele, tudva, hogy bármikor újra nekem ronthat.
Maradandó sérülést és nyomot nem okozott rajtam – olyat, amit már így észrevettem volna -, mégis éreztem a csontig hatoló fájdalmat végtagjaimban, s erős ujjait, amint gátat szab a tüdőmbe kívánkozó oxigénnek. Fuldokolni kezdtem, s a sípoló hangon záródó ajtó rántott vissza a valóságba.
Rémképek jelentek meg előttem. A legtisztábban azonban a villamos faránál betegesen vigyorgó Marlow tűnt ki. Egészen elfehéredtek ujjaim a szikére fonódva. Levegőt sem vettem rendesen, míg az integető kéz bele nem veszett a hosszú sugárút hajnalába.

A lakásom ajtaján úgy estem be, mintha Marlow még mindig mögöttem lenne. A megállótól egészen hazáig futottam, állandóan hátratekintgetve, figyelve, nem-e követ valaki.
Nem volt szokásom, de szükségét éreztem, hogy kulcsra zárjam az ajtót. A gázsprayt és a szikét a tükör előtti tálkába ejtettem reszkető kezemből, s a tegnapi újságpapírokat fektettem rá, nehogy Edward bármit meglásson és megsejtsen. Mire levetkőztem és beljebb sétáltam, már kevésbé éreztem veszélyben magam. És a nappaliban ülő férfi látványára még egy okom volt fellélegezni. Marlow még nem bántotta. Senki nem lehetett számomra fontosabb nála.
Egy percig elgyengülten mosolyogtam a motyogó férfin, de meglátva a kommunikáció kizárólagos vevőjét, szinte lesokkoltam. Nem, nem hittem, hogy Marlow atombombát szerelt a kis jószág testébe, s így próbálta eltenni láb alól.
– Edward Northman… - szólítottam teljes nevén, amiből tudhatta, hogy semmi jóra nem számíthat tőlem. – Egy élő kacsát gyalogoltatsz végig a szakkönyveimen…
Világvége hangulat lopta be magát a szobába. Nem vártam, hogy a férfi bármit is tegyen, magam kapdostam össze a vaskos könyveket, s pakoltam őket a helyükre a polc üres részére. Számítottam egy hosszas veszekedésre, szigorú apa tigrisre Edward személyében, de túlságosan fáradt voltam most végighallgatni őt. Így inkább tereltem a szót.
– Mit keres itt egy kacsa egyáltalán? A konyha a másik irányba van. De ezt előbb meg kéne hizlalnod, hogy bármit készíthess belőle. Elég vézna és olyan… kicsi. Nem számít… tüntesd el, mire lezuhanyozok.
Legyintettem Eddie felé, s szóba se hoztam fekete karikákkal szegélyezett szemét, nyúzott arcát. Egész éjszaka nem aludhatott miattam, most mégsem szándékoztam ezt egyetlen kedves szóval sem megköszönni neki. Sőt, nem akartam emlékezni a tegnapi estére és a mai hajnalra. El akartam felejteni mindent, ami ezen a négy falon kívül történt, így bemenekültem a fürdőszobába.

Őrületesen kívántam a zuhanyrózsa ajkai közül kicsorduló vízcseppeket. A csapódó ajtó után azonnal lehúztam lábfejemről a fehér pamut zoknit, megszabadultam a két napja derekam köré szoruló széles karimájú bőr övtől, s már a farmar anyagú nadrág gombjait taszítottam volna át a megszakadt lyukon, ha nem tárul ki az ajtó. A lezúduló víz permetező neszén Edward hangja hatolt át.
Egy percre elképzeltem, hogy a következő ruhadarabtól majd a férfi szabadít meg, hogy utána fogával húzza le rólam a fehérneműt, de a kép azonnal tovasuhant, ahogy kemény arcvonásaival találhattam szembe magam. Fáradtságosan eltelt napjaimat követően is kívántam a férfit, rajta ez azonban nem látszódott. Tényleg megviselte az értem való virrasztás. Feltehetőleg nekem sem lett volna jobb kedvem, ha fordított esetben ő húzza haza hajnali hatkor a belét, és első útja a fürdőszobába vezet. Rengeteg opcionális történés felmerült volna fejemben. Elsők között a csalárdság, aztán a züllés és tivornyázás, vészhelyzet a családban.
Eddie-nél abszolút megalapozott lett volna mind a három esemény.
Vegyük csak sorba. Fogjuk a tündi-bündi tűsarkakon topogó állatorvosnőt, aki mániákusan keresi Eddie társaságát, hogy magával rángassa a menhelyre és megmutogassa neki legújabb korcs szerzeményeit. A kocsi út éppen elég hosszú, hogy a monoton vezetés közben egy kézzel a sztrádán száguldva kielégítse a férfi vágyait. Kézzel, szájjal, lábbal… abból a szukából bármit kinézek. Egy orvosi diplomával elég kreatívnak tartom a nőt.
Soron következzenek a barátok, akik elérhető közelségben vannak hozzá, hogy csak úgy átugorjon sörözgetni, vagy áthívja őket otthont rombolni. Kiráz a hideg, hogy egyszer a hazavágott berendezésre jöjjek haza, netalán a petárda peches használatától egykezű Edward fogadjon. Nem csak, hogy nem éreztem volna irányába toleranciát, de a gondolat, hogy egy nyomorék férfit pátyolgassak szeretetből vagy anélkül, megviselt volna.
Végül, de szintén a dobogón álló család. Anglia vagy az USA. Ezeknek olybá mindegy. Ha Edward úgy gondolja menni kell, akkor menni kell. Míg a vizeletünket három óráig végszükségben is még képesek vagyunk tartani, úgy Northmanék famíliáját tapasztalatból mondom, hogy nem lehet szabályozni. Úgy jár, mint – csak hogy maradjunk a példánál – az édes álomból kikelt kisfiú kukaca vizeletürítés közben a csempe előtt.

– Nem érdekel a napos csirkéd neve. Ha bemész a bevásárlóközpontba kopasztott, tisztított és főleg kibelezett állatot kapsz. Ezt meg felnevelheted, és a zsebedben tarthatod, hogy a macska ne egye meg előbb, mint mi a tányérról…
Tetszett a jószág téma, kizárólag azért, mert ezzel a fő problémáról terelhettem Edward gondolatait. Vagy legalábbis ezt hittem a kifakadás pillanatáig.
Tovább vetkőztem mindennek ellenére.
– Nincs apám. Soha nem volt, így nagyon szépen megkérlek, hogy most ne játszd el! – szóltam rá még nyugodt hangon a férfire, miközben a felsőmtől megszabadultam. A sors iróniája, hogy bármikor veszekedésre kerül a sor, én alulöltözött vagyok?
– Ne kérj számon Edward. Nincs semmi közöd ahhoz, hogy mivel és hogyan töltöm el a szabadidőmet. A te elcseszett estéd meg hidegen hagy. Gondolj csak arra, hogy mennyit vártam rád éjszakánként, mikor te züllöttél egy kocsmában és döntötted magadba az első fizetéseidből vásárolt alkoholt. Ja, és mielőtt beszólnál. Dolgozd fel, hogy én nem az ápolónő vagyok a pult belső oldaláról. Engem nem hat meg a szép mosolyod. Még valami? Vagy esetleg hagyod, hogy lezuhanyozzak? – Nem mintha jelenléte zavaró lett volna, hiszen még reménykedtem is benne, hogy lesz esélyem ma reggel karjai között elaludni. Mégis úgy tettem, mintha kint tágasabb lenne.
Míg ő gondolkozott, beléptem a víz alá és meztelen alakomat végigmostam kedvenc tusfürdőmmel.
– Itt vagy még?
Kihajolva a zuhany alól, a férfi felé nyújtottam kezemet.
– Adnál egy hajcsatot? Nem akarom eláztatni a helyiség… - néztem kérlelően a férfire és ha nem volt túl dacos, s ha egy kis élet is volt alsónadrágjában így reggel, akkor teljesítette kérésemet. Ha átvehettem tenyeréből a kért apróságot, nem engedtem el.
Hazudni nem akartam, őszintén nem beszélhettem, de elterelhettem a figyelmét.
– Kellene még valami nekem ide a zuhany alá…
Kétértelmű szavaimhoz perverz vigyor is társult és ha nem lökött el, akkor megpróbáltam békítésként behúzni magamhoz.

Marlow az első elágazásánál győzedelmeskedett felettem. Hívogató volt a gondolat, hogy a végállomásra tartó villamosra szálljak fel, lesétáljak két sarkot és feljelentést tegyek ellene gyilkosság miatt a rendőr főkapitányságon. Míg ott álltam a piros lámpánál, látni véltem magam előtt a rendőrség ajtajának markos rézkilincsét, az üvegezett kazettás ajtót, s a bent üldögélő egyenruhásokat kávéjuk felett görnyedni. Eszembe jutott Skyler Barnes is, akivel az ismeretségünk az eltelt idő alatt a nem túl fényesből segítőkészen ragyogóvá nőtte ki magát.
Rá is simítottam a telefon képernyőjére, hogy kiemelve azt zsebemből felkeressem a helyi rendőrőrs telefonszámát, ott pedig a férfit kérjem a kagylóhoz, de a gondolat, hogy Marlow mögém szegődik és mielőtt a nevét súghatnám a vonal másik végén hallgatózó fülébe, nyakamat töri. Rettegésben tartott a nyomomba szegődő. S még itt a zuhany alatt állva is attól féltem, hogy Marlow áttörve házunk bejárati ajtaját késsel ront Edwardnak.
Szerettem volna a férfit itt tudni magam mellett a zuhany alatt, hogy megóvhassam őt egy őrülttől, akinek én szolgáltam fel őt ezüst tálcán. Edward azonban nem hogy nem maradt velem a helyiségben, de azzal lépett ki a fürdőszobából, hogy itt hagyj és elköltözik.

A heves kijelentés, melyet az ő szájából még soha nem hallottam meglepetten ért és úgy éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor komolyan kell vennem Őt. Akár el is engedhettem volna, hogy lenyugodjon, majd visszatérjen hozzám a bőröndjével, amikor beismerte kirohanásának hibáját, de azzal megkockáztattam volna, hogy könnyű prédaként Marlow elé vonul.
Míg azon töprengtem, mivel tarthatnám Őt itt, ha nem meztelenségemmel, a fürdőszoba falára függesztett tükrökből lilára színeződött folt tűnt fel, mely most tökéletes ötletet hozott a konyhára.

Megérintve a nyakamon húzódó elszíneződést és a csuklom körül tekergő ujjnyomokat, már tudtam, hogy nem úszhatja meg büntetlenül Marlow, amit velem tett a patológián. Ha megnyugodott a lelke, hogy ma még nem megy börtönbe, akkor készülhetett rá, hogy rosszabb fog rá várni Eddie személyében, mint egy komforttól megfosztott magánzárka.
Indulatosan letéptem a tartóról a törölközőt, hogy víztől csucsogó testem köré zárjam a száraz anyagot. Nem törődve azzal, hogy nem akartam végigcaplatni vizesen a házon, most mégis törölközés nélkül vettem célba a hálószobát és a ruháit pakolászó Edwardot.
A kezében tartott alsógatyákat erőszakosan kitéptem kezéből és a szoba egyik legmesszebbi végébe hajítottam. Majd kihalászva a bőröndben maradt darabokkal ugyanígy tettem, s a vehemens hadonászást addig folytattam, míg ki nem ürült a szállítási eszköz.
Egy gyilkos pillantást lövelltem Edward felé, hogy még csak meg se próbáljon közelíteni hozzám és a gurulós táskához, majd mintha soha nem is lett volna ott táska, áthajítottam a méretes hordozót a hálószoba küszöbén és úgy csaptam be utána az ajtót, hogy még az emeleti falak is beleremegtek dühömbe.
– Hagyd abba ezt az őrületet. Visszakönyörögted magad, hát akkor most nem fogsz megint kiköltözni. Ha minden problémánkat úgy oldottam volna meg annak idején, hogy az átvirrasztott éjszakák után elköltözök tőled, akkor akár lakókocsiba költözhettem volna. Nem mész ki érte!
Ha kísérletet tett a gurulós bőrönd visszatulajdonítására, nem járt sok sikerrel, hiszen még mindig az ajtólap előtt terpeszkedtem, és ha nyújtózott is volna a kilincsért, úgy mellkason ütöttem ökölbe húzott ujjakkal, hogy rekeszizmai polkát jártak a bordák között és örült, ha még megtalálta a levegő útját a tüdőig.
– Azt feltételezed rólam, hogy megcsallak, te tahó paraszt?! Szerinted élvezetből voltam Marlowwal? Igen, azzal a félőrült dr. Dereck Marlowwal, akit annak idején már háromszor boszorkányperbe fogtak volna férfi létére! Az a férfi egy őrült Ed. Látod ezt? És ezt?
Testemet libabőr futotta el, ahogy visszagondoltam a boncteremben történt erőszakos megmozdulására. Nem néztem Eddie szemébe, miközben fentről lefelé haladva, minden sérült pontomat megmutattam a férfinek.
– Szerinted élveztem, hogy a munkahelyemen úgy terelgetett, mintha patkány lennék a megépített, végtelen labirintusában? Bántott, Edward! Engem még soha nem bántott senki, érted? Megszorította a kezemet itt, és a torkomnál fogva felrántott ültemből… neki lökött az asztal szélének. Engem még… soha.
Teljesen őszinte voltam a férfivel, hiszen ő maga is tudta, hogy ebben az életben még senki nem emelt rám kezet Istenen kívül. Az első eset volt, hogy fájdalom futotta el testem minden porcikáját. Ennek megismétlődése pedig valós rettenetre ébresztett.
– Nem félek semmitől Edward, te tudod ezt a legjobban. De az a szemétláda, beteg állat rám szállt. Itt biztonságban vagyok, mert te is velem vagy. De nem akarom, hogy itt hagyj, hogy elmenj. Bármikor megtalálhat Ed. Nem csak engem. Téged is bánthat, érted? Nem akarom.
Hangom remegett a félelemtől, a mellkasomat szorító érzéstől, mely még ismeretlen volt számomra.

A normális családban felnövő kislányoknak megvolt az esélyük, hogy az édesapjuktól tanulják meg, milyen az, ha engedetlenségükben túl nagyra nyitják szájukat, s lesújt rájuk egy intő kéz. De én, akinek soha nem volt édesapja, se anyja, soha nem tettem magamévá a határt, ahol már hallgatni kell.
Marlow pedig az első férfi volt, aki elég erőt érzett magában ahhoz, hogy okítson. Nem kértem, ahogy nem is vártam tőle, hogy majd kezet emel rám. Nem volt időm megtanulni, hogy a világban valaki nem szóval ver és saját hibámmal.
Ahogy Edward kezelni tudta zabolázatlan viselkedésemet, úgy senki más nem tolerálta. Hiszen nem is adtam rá másnak okot, hogy úgy szerethessen, mint a férfi. Gyengéden, szenvedélyesen, meggyőzőn, mindent elsöprőn és humorosan.

Ugyan túlestem a tűzkereszten, s megtanultam, hogy egyetlen első alkalom sem tesz jó benyomást, de azt kívántam, bár soha ne tapasztaltam volna meg, hogy milyen rettegni egy embertől. Marlow arca szüntelenül visszaférkőzött lelki szemeim elé. Elhitettem magammal, hogy a téglafalak védelmet nyújtanak, hogy Edward karjai közt minden olyan lesz, mint régen. De ahogy a férfi is tudomást szerzett a történtekről – legalábbis a múltban lezajlott dolgok egy részéről, úgy nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ügy nem fog addig feledésbe merülni, míg Eddie nem vesz elégtételt azon az állat Marlowon.
Kétségkívül megérdemelte volna, ha az ő arcához is szikét emelnek, lökdösik, vagy akár még több, élve eltemetik. De nem akartam, hogy ezt Edward tegye meg. Bármennyire is bíztam a férfi testi erejében, s ismertem teherbírását, a boncasztalon fekvő halottból tudtam, hogy a kegyelmet és az emberi empátiát nem ismeri. Számára a tisztesség csak egy szó.
– Nem fáj, Eddie… csak hirtelen ért, amit tett.
Próbáltam az egész beszélgetés alatt őszinte maradni, de mégis úgy manipulálni a helyzetet, hogy a hasznot ebből a saját malmomra hajtsam. Nem volt kenyerem a hazugság, most mégis ráfanyalodtam.
– Feltehetőleg bejövök neki. Mint nő… azt hajtogatta nekem, hogy te mennyire semmire kellő vagy a szakmában. Mikor az egyik este beültem meginni egy sört a közeli kocsmába, leült mellém, és ugyancsak azt hangoztatta, mennyire nem tud elviselni. Egy igazi nyomorék, aki azt hitte partnerre talál bennem… de minden, amit gondolok róla, hogy egy beteg, nem normális tulok.
Nem is kellett azt kérnie Eddie-nek, hogy odabújjak hozzá, hiszen kimerülten hajtottam rá fejemet mellkasára és fogtam át felsőtestét óvatos kezekkel.
– Ne csinálj őrültséget Eddie. Rohadtul félek, hogy csak felhergelnéd Marlowot, ha most bosszút állnál értem. Ki tudja, mit tenne velem holnap vagy holnap után? Mikor megint egyedül leszek? Ne menj most el, Eddie… maradj itt velem. Kérlek. A kedvemért… a kedvemért ne hagyj itt. Nem akarok egyedül lenni. Gyere velem.
Hogy ott tartsam a férfit, a nyakába kapaszkodtam, s így közelebb került ajkaira forró csókot leheltem. Nem engedhettem el. Hiszen nem védhettem meg máshogy, nem nyugodhattam meg mástól, kizárólag jelenlététől.
Míg egyre jobban elmélyültem csókunkban, elhátráltam a puha, érintetlen ágyig, s miután leültem rá, magamra húztam a férfit is.
– Jól vagyok. Kiszöktem előle a kórházból. És a legközelebbi műszakban nem egyszerre leszünk beosztva. Nem történhet semmi… most már nem történhet semmi. Csak maradj itt – nem engedtem el, belemarkoltam pizsamanadrágjának anyagába, s csók közben együtt vontam magammal a párnák közé.
Észre sem vettem, hogy a két napja tartó fáradtság azonnal elnyomott, ahogy Eddie ajkai nem hívták táncra enyémeket.

Az óra elütötte a délelőtt kilencet. Ütemesen vánszorogtak a mutatók a falon. Magamban számoltam a perceket. Pontosan hétszer hatvan másodperc telt el azóta, hogy a lefőtt feketével felugrottam a pult szélére és törökülésbe magam alá húztam amúgyis elgémberedett lábaimat.
Éppen négy órája hagyott itt Edward. Mikor elaludtam, a férfi ott feküdt oldalamon, s őszintén reméltem, hogy ébredéskor sem az üres fehér falat látom majd meg először. Ha a jó illatú férfi mellkashoz fordulhatok, nem Edward hűlt helyéhez, akkor szívesen visszaalszok még a délutáni munkaidő előtt néhány órára. Három óra nem elégítette ki szükségleteimet, és ezt a rohadt fejfájás is tanúsította. Kialvatlanságtól hasogatott a fő.
Az éltető, üres fekete fintort csalt arcomra. A cukor hiányzott az italból. Az én reggelemből pedig Edward. Kértem, s könyörögtem neki elalvás előtt, hogy ne hagyjon magamra. Megtévesztett és átvert, mikor ígéretet tett nekem. Jogosan bántott az üres ház érzete.

Nem sok idő telt el, és a várt férfi meg is érkezett. Nagy hévvel törte át az ajtót, a kulcs hangosan zörrent a tükör előtti tálba érkezve. Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy Edward cipője az előszoba két legtávolabbi pontjában ért földet, a lábtörlő szőnyeget pedig sietségében összebarmolta.
Dühödt arckifejezésével másodpercek alatt szembetaláltam magam. Ott állt a konyhaajtóban és engem rossz érzés fogott el. A kézfejére száradt vér rosszat sejtetett. Minden kérésem ellenére is elment a patológiára, előhúzta férges lyukából Marlowot és megverte. Nem érdekelt, hogy milyen fájdalmat élt át a nyomorult, vagy hogy túlélte-e a találkozást. Mind hidegen hagyott.
– Megkértelek valamire Edward.
Erősebben markoltam meg a csésze fülét. Ujjaim elfehéredtek és nyomokban zsibbadni kezdett kezem. Nem akartam veszekedni a férfivel, főleg azért nem mert láttam, hogy mennyire feszült és nyelvén ülnek az indulatos kérdések.
Féltem, hogy Marlowval való találkozása során többet tudott meg, mint amennyit én elmondtam neki. S hogy a teljes igazsághoz mit tudtam volna hozzá tenni? Hogy őrült voltam? Hogy meggondolatlan és hülye? Edward szemeiből sütött, hogy ezt magától is tudja.
– Nyugodj már meg. Honnan tudjam, hogy mit hordott össze az a közveszélyes állat? Megkértelek, hogy ne menj oda. Nyomatékosan kértem, hogy maradj itt velem, mert nem akarok egyedül lenni. Erre mire kelek? Hogy sehol nem vagy. Ennyit jelent neked az, ha mondok valamit? Miért kellett hősködnöd Edward? Odamentél és még jobban felkavartál mindent. Azt hittem egy olyan férfinek mondom el a problémáimat, aki segít majd feldolgozni azokat, nem nehezít a dolgon.
Kikerült kezemből a megüresedett csésze és már én sem ültem a legnagyobb kényelemben a put tetején. Odasétáltam Edward elé, hogy anélkül is jól értsen, nyomatékosan, hogy felemelném hangomat.
– Az egész egy fogadás volt. Bejött a kocsmába. Soha nem láttam azelőtt ott. Rossz hírű kocsma volt hozzá, hogy az az idióta csak betévedjen oda. De múlt pénteken beült mellém és ahogy elmondtam, miután megelégelte szidalmazásodat, azt mondta, nem hiszi el, hogy minden esetet meg tudnék oldani. Kérdőre vonta azt a rengeteg évet, amit végigtanultam, tudod? Hajnali háromig gubbasztottam a kórházban, vártam, hogy mit talált ki, mi az, amivel össze akarta mérni tudásunkat. Addig nem volt semmi probléma, míg meg nem tudtam, hogy a boncasztalon fekvő hulla nem legális. Ő maga végzett az áldozattal. Beteges és kicsinyes volt, ahogy viseltetett az áldozattal szemben. Nem vagyok emberkedvelő, de az a férfi a mai napig élne, ha én nem fogadom el Marlow ajánlatát. Először nem akartam részt venni a játékában… akkor szorított meg és bántalmazott. Utána még lökdösött és mintha pórázon lógó kutya lennék, úgy beszélt velem. Fel kellett volna jelentenem őt. Hívni a rendőrséget feladni, hogy egy gyilkos. De már elkéstem. Hamarabb kellett volna jelentést tennem. Tényleg a bűnös társa lettem annak a baromnak…

Ugyan ez mind színtiszta igazság volt, de volt egy része, amit homály fedett. Edward nem tudhatta meg, hogy a zsarolás odáig fajult, hogyha nem leszek képes én magam is embert ölni, ő kerül az asztalra. Rettegtem tőle, hogy istent játszva életek felett ítéljek, de attól még jobban féltem, hogy őt elveszítsem.
– Megsérültél?
Lehiggadva közelebb léptem hozzá és kezembe vettem kezét. Reméltem, hogy túl nagy őrültséget nem csinált.
– Nem tehetem meg, hogy elárulom Marlowot. Magával ránthat. Nem vehetik el a papírjaimat. Ha ez kiderülne, talán soha többé nem boncolhatnék, érted? Nem jelenthetem fel már nem…
Míg én a férfi kezét forgattam, sérülést keresve rajta, nem tűnt fel, hogy mobilomra nem az első hangüzenet érkezik.