Úgy taposok a gázpedálra, mint egy őrült. Úgy viselkedek, mint egy eszelős. Mindennek az ura vagyok. Dudálnak nekem jobbról, balról, hátulról, én pedig padlógázzal megyek. Jól vezetek, mindig is jól vezettem, soha sem részegen, betartva a szabályokat, figyelve mindenre és mindenkire. Soha nem haladok lassan, de a sebességhatárt sem gyakran lépem át. Csak néha, ha emberek élete van a kezemben. Márpedig most az van. És, sajnos, vagy nem, gyerek élet van a kezemben. És egyszerűen nem hagyhatom, hogy megtörténjen az, ami megtörténhet.
Évek óta küzdök, rendíthetetlenül, megállíthatatlanul és makacsul. Harcolok a sors ellen. Sokszor olyan gyerekek életéért küzdök, akik félig holtak. És ez megvisel, persze, hogy megvisel, még akkor is, ha nem mutatom ki. Gondoljanak bele, milyen lehet egy olyan szörnyen kicsi, sovány, holt fehér test fölött állni, és a vért nézni, amit élesen kirajzolódik a fehér bőrön. Vér mindenhol. Vér a hordágyon, a földön, a ruhámon, az arcomon. Könyékig egy gyerek mellkasában, keresve a rögöket nem szívderítő és nem boldog dolog. Nem a nap fénypontja. Mindez szörnyű. De, amikor a hamuszín arc visszanyeri eredeti színét, és a szív visszaáll a rendes tempójába, az megnyugtató. Az, amikor az a keveset látott, csodákban őszintén hívő szempár újra a világra néz, és még látja a csodást, az Andersenit, az mindenért kárpótol. Minden egyes szörnyűségért.
Persze, az élet nem habos torta, így lehetséges az, hogy úgy robogok végig a városon, mint egy elmeháborodott. Anyáznak, és fuck-olnak, és egyéb, hasonlóan kedves szavakkal és gesztusokkal dobálóznak. De nem érdekel. Nem, mert jól vezetek, hideg fejjel, a legnagyobb krízis közepette is; senkinek, semmi baja nem lesz.
A kórházba érve át sem öltözök, rögtön az adott beteg kórtermébe rohanok, ahol próbálják szolidabb eszközökkel visszahozni a beteget. A fiú vért hányt, most pedig hevesen kalapál a szíve, és valószínűleg hamarosan leáll.
- Mi történt? Mondja el pontosan! - nézek egy pillanatra villogó tekintettel az ápolóra.
- Nem tudom, én csak... csak... – hebeg. Módfelett idegesít, de nem hagyhatom, hogy kihozzon a sodromból.
- Csak nyugodjon meg, és gondolja végig. De gyorsan! - sziszegem, miközben a hasfalat ellenőrzöm, ami felpuffadt és megkeményedett.
Végül a műtőbe vittük. Én szikét ragadtam, felvágtam és egy rákos bél fogadott. Olyan, amit már késő kezelni, olyan, ami halálos. Gyilkos. És én csak álltam a hordágy mellett, a lámpa éles, kissé kékes fényében, és néztem a fiú gyomrát. Haldoklik. Lassan, de biztosan. Bezárom. Mit tehetnék? Késő... annyira, rohadtul késő.
Ez a másik véglet. Amikor nem segíthetek, amikor el kell mondanom, hogy hamarosan vége egy ilyen fiatal életnek, amikor a szülők sírnak, és amikor a gyerek azt hiszi, csak mert pillanatnyilag nem érez semmit, minden rendben lesz. De nem lesz. Meg fog halni.
Néha eszembe jut a fiam. A fiam, akiről itt nem tud senki semmit. És ez így is marad. Nincs szükségem azokra a pillantásokra, amiket Baltimore-ban kaptam. Ugyanis ott kezdődött minden - ott születtem és ott jöttem össze James-el, és ott született a fiam is  -, és ott lett vége mindennek - váltak el útjaink és a fiamat is otthagytam. Nem akarom, hogy Las Vegas legyen a második Baltimore az életemben.
Nem vagyok éhes, sőt, egyenesen forog a gyomrom.
Azt mondják, szar nap? Szar évtized.
Kezet- és arcot mosok a női mosdóban, mielőtt a kantinba mennék. Vehettem volna automatából is kávét, de az nem ér semmit.
A forróság átüt a papírpoháron, és hideg ujjbegyeimet égeti a gőzölgő, isteni illatú fekete. Benyitok egy pihenőbe. Kopogás nélkül.
- Oh... - torpanok meg, de mivel látom, hogy a férfi egyedül pihen, mégis bemegyek. Nem fogom zavarni, képes vagyok befogni a számat, nem fecsegek fölöslegesen. Jake az. Párszor már beszéltünk, felszínes társalgások voltak, lényegtelen információkkal, semmitmondó témákról. - Helló - biccentek felé röviden, majd leülök az ablak melletti asztalhoz, háttal Jake-nek.
- Ne haragudj, hogy rád törtem - halkan beszélek, de határozottan, azonban nem nézek rá, csak a papírpoharat fürkészem magam előtt, majd ajkamhoz emelem, és belekortyolok. - Csak kell fél óra béke és nyugalom - vonok vállat, miközben az asztalon forgatom a poharat. Most úgy sincs semmi dolgom, és a kórház ezen szárnya aránylag csöndes. Amíg nem hívnak, és amíg nincs egyéb dolgom, itt húzom meg magam. Arra persze nem számítottam, hogy itt találom a férfit...

Nem zavartatom magam. Miért tenném? Egyelőre nem úgy tűnik, mint akit zavarok, szóval nyugodt szívvel, könnyed, elnyújtott lépésekkel megyek az asztalhoz, hogy leülhessek. Nem fogom zavarni, és nem fogok beszélni, hacsak nem kérdez, vagy a későbbiekben nem látom azt az arcán, hogy beszélgetni akar. Nem olyan típusú ember vagyok, aki csak úgy, ostoba bájcsevejbe kezd az emberekkel. Nem azért, mert nem szeretek beszélgetni, hanem azért, mert nem szeretek alkalmatlankodni. És fölöslegesnek tartom, hogy életem minden egyes apró részletéről beszámolót tartsak valakinek.
Miközben elhaladok mellette, szemem sarkából azért figyelem, és próbálok olvasni a fáradt vonásokból. Zavarom, és inkább hagyjam el a pihenőt valami ürüggyel? Maradjak még egy kis ideig? Maradjak társalogni? Nem vagyok egy szószátyár típus. Vagyis, csak akkor, ha valakivel nagyon jól érzem magam, de a múltamból fakadóan így is eléggé távolságtartó vagyok. Nem szeretek közel kerülni az emberekhez, mert félek, hogy megint elhagynak, hogy eldobnak, hogy lecserélnek. Így kevés barátom van. Kevés olyan ember, akinek igazán megnyílnék. Mások közeledését persze nem utasítom el, mert emberi lény lévén valamilyen szinten nekem is szükségem van a társaságra.
Arra, hogy nem jelent gondot a jelenlétem, és, hogy nem aludt, csak röviden bólintok.
- Fogjuk rá - húzom el a számat -, volt már nehezebb is - vonok vállat.
Amikor orvos lettem, tökéletesen tudatában voltam annak, hogy nem lesz könnyű. Az egyetem sem volt az, de visszatekintve az csak az élet apró állomása volt, egy játszótér, ehhez képest, ami itt várt rám, élesben. Amikor az ember már nem hullákon gyakorol, hanem élő emberek megmentése közben, nyomás alatt kamatoztatja a megszerzett tudást, az félelmetes. És nem játék. Komoly és hatalmas felelősséggel jár.
Miközben agyam fogaskerekei megállás nélkül kattognak, hallgatom, ahogy a férfi feláll az ágyról, halkan ellép az ajtó felé. Talán elmegy? Nem, pénz csörren. Kávé. Pár másodperc múlva már érzem is az illatát. Felém tart, közelebb jön, megáll mellettem. Először nem nézek rá, csak hallgatom, hogy mit mond.
Szavaira elmosolyodok, és halk nevetést hallatok.
- Te aztán tudod, hogy bókolj egy nőnek - nézek fel rá, és mosolygok. Tudom, hogy nem így értette, hanem... nos, az egész lényemre, és ezt ő is kihallja a hangomból. - Nem várt komplikációk - komolyodok el, és sütöm le tekintetemet, de fejemmel alig észrevehetően intek az asztal túloldalán helyet foglaló szék felé, hogy, ha van kedve, üljön le.

Szavaira legyintek, majd hajamat a fülem mögé tűröm – hiába, olyan sok és vastag szálúak tincseim, hogy szinte azonnal visszakúsznak, hogy aztán a vállamra omolhassanak.
- Semmi gond. Tényleg így nézek ki – vonok vállat. És így is érzem magam. Alig értem haza, tusoltam le otthon, és valósággal zuhantam be az ágyba, pár óra múlva már csörgött a telefonom. És ennél rosszabb nincs a világon... amikor az ember egy kiadós, kellemes alvás reményében dől le, hogy kipihenhesse az elmúlt két nap fáradalmait, erre tessék! Beüt a krach. Ráadásul a helyzet, ami pár hete, vagy hónapja még menthető lett volna, az egyik amatőr orvos hibájából mára visszafordíthatatlan folyamattá nőtte ki magát. És mindezt egy gyerek testében... ez az, ami kiakaszt, és ez az, ami ébren tart, akkor is, amikor nem kellene.
- Igen - bólintok -, ezzel tisztában vagyok, ezt megtanultam. Vannak menthetetlen esetek, de... - időzök el egy röpke másodpercnél hosszabb ideig megfáradt vonásain - Ez nem fair. Egy amatőr, a belgyógyászaton elbaszta - kelek ki magamból, összevont szemöldökkel; s bár szavaim nem hangosak, élük van -, és miatta most meg fog halni egy gyerek. Pedig, ha időben elkapjuk, akkor még... - elhallgatok, és keserű vonásokkal kortyolok bele a kávémba - Menthető lenne a helyzet - fejezem be a mondatot.
Igaza van, eléggé sok életet megmentettem, és mindig meg is teszem a tőlem telhető legtöbbet azért, hogy a betegeim épségben, életben hagyják el a kórház épületét.
- Igazad van - bólintok. Nem fogok vitatkozni, nincs min vitatkozni. De akkor is, egy halál, főleg egy gyerek halála eléggé lesújtó tud lenni... most is ez történt. Nem arról van szó, hogy nem tudok továbblépni, mert de. De most szükségem van arra, hogy emészthessem magam a történtek miatt, és fejben tucatszor küldjem el újra, és újra, és újra a belgyógyászt melegebb éghajlatra.
- Te hogy vagy? - nézek rá, egyenesen az arcába, a tekintetét fürkészem, a pillantását próbálom elkapni. - Te sem festesz túl jól - vonok vállat és húzom szarkasztikus mosolyra a számat egyszerre, majd a kávémba kortyolok.

Szavaira egyetértően, keserű vonásokkal bólintok.
- Nem. Rohadtul nem - iszom ki az utolsó korty, még éppen gőzölgő feketét a papírpohárból, majd az asztalra visszahelyezvén ujjaim között forgatom az immár üres poharat. Belegondolva nem ez életem legrosszabb napja. Volt ennél ezerszer rosszabb is. Nem is egy. De az új tragédiák beköszöntével, a friss sebek tarkította lélekkel valahogy a régiek egy kicsit mindig megfakulnak. Egy kicsit mindig az új fáj a legjobban. Egészen addig, míg abból is régi seb lesz, egy nap. Talán holnap. Adja isten, hogy minél később legyen ez is régi seb... az azt jelentené, hogy az élet stabilitást nyert, ha csak egy rövid időre is, bármennyire is fájna ez.
- Azt látom - húzom el a számat, és már szóra nyitom a számat, hogy megkérdezhessem, mi történt, mikor hirtelen témát akar váltani. Nem egy rossz ötlet, ezt alá kell írnom. - Rendben - bólintok, és azon tűnődöm, mi újat tudna mutatni nekem itt. A kórházban. Abban, amelyiket úgy ismerem, mint a tenyeremet. Minden zugát, minden kórtermét, minden pihenőjét és irodáját. Az egészet.
Szavaira összevonom a szemöldökömet, és kíváncsian fürkészem arca vonásait, hogy vajon mire gondolhat, de nem jövök rá. A gondnok? - teszem fel magamban a kérdést. - Hol ott? - nem értek semmit, mivel Jake rébuszokban beszél, de felkeltette a figyelmemet és az érdeklődésemet.
- Azt, hogy... - egy pillanatra hallgatok csak el, hogy még egy kicsit tovább fürkészhessem arcát, és tekintetét, hátha árulkodnak valamiről. Végül halvány mosolyra húzom ajkaimat, úgy válaszolok. - Oké. Lehet, hogy erre van most szükségem és jót tenne - vallom be. Aztán felállok a székről, hogy a kukába dobhassam a poharat, majd a kilincsre fektetem a kezemet. - Nos... hova megyünk? - nézek Jake-re várakozón. Most már tényleg érdekel, hova akar elvinni engem.

Tényleg jót tenne némi kikapcsolódás. És bár haza is mehetnék, sőt, ezt kellene tennem, maradok. A végén még valaki megöli azt a szegény gyereket, akit már egy idióta így is a halálsorba állított. És azt nem tűrném, és félő, hogy olyat tennék, amit a későbbiekben majd megbánok... szóval maradok, és elérhető leszek, így, ha vészhelyzet állna fent, percek alatt a helyszínen lehetek és próbálom menteni a menthetőt.
- A tetőre - ismétlem, összevont szemöldökkel, kissé jobbra biccentve fejemet. - A tetőre? - kérdezem, s valamiféle megerősítést várok. Mit akarhat a tetőn? - kérdezem magamtól, és mire megtehetném ugyanezt, hangosan is, neki feltéve a kérdést, már maradásra is int. Egy rejtély ez a fickó! Komolyan, azon kezdek el gondolkodni, hogy egyszerűen meg akar szabadulni tőlem, és azt ilyen finoman teszi csak. Legközelebb, ha összefutunk majd a folyosón, vagy a kantinban, és ha - ha! - rákérdezek, majd azt mondja, sürgős esethez hívták. Én pedig majd úgy teszek, mintha elhinném.
- Öhm... rendben - vonok vállat mosolyogva, és próbálom elhessegetni a negatív, pesszimista gondolataimat. Csak azért, mert a szüleim és a nevelőszülők ezt tették, még nem minden embernek ez a cél lebeg a szeme előtt; hogy megváljon tőlem... remélem.
Jake már ki is rohant a helyiségből, én pedig az ajtó melletti falrésznek dőlök. És várok. Nem is kell soká tennem e tétlen cselekvést, ugyanis pár percen belül már nyílik is az ajtó, és lép be rajta a férfi. Jake magával hív, én pedig figyelek a szavaira, és követem.
- Jake, áruld már el... miről van szó? - nevetek halkan, a lift előtt ácsorogva, és a bádogdobozra várakozva, ami majd a tetőre visz minket - állítólag. Pontosabban, a negyedikre, s majd onnan gyalogolunk pár lépcsősort, hogy a tetőre menjünk.
Beszállva én nyomom meg a gombot, hiszen ismerem az úti célt. Nem tart soká, mire a lift, zöttyenve egyet, megáll a negyediken, s mi kilépünk, majd fel két sornyi lépcsőn. Az ajtóhoz engedem Jake-et, ami a tetőre nyílik. Kíváncsian várok, mi vár rám, avagy mi nem.

A falnak dőlök, miközben várok a férfire. Furcsa ennyi nyüzsgés után, egyedül lenni, csöndben és békében. Egész nap körülvettek az emberek, és pörögtek körülöttem az események, de most minden csöndes és békés. Nem ez az első ilyen alkalom. Furcsa érzés. Mindig is az.
Aztán hamarosan visszatér Jake és magával vis. Én pedig hagyom neki. A liftig csöndben haladunk, de aztán, míg a bádogra várunk, muszáj megszólalnom. Kíváncsi vagyok, és ezt nem is hagyom szó nélkül. Ő pedig válaszol. Azt hittem, hogy nem fog, és azt mondja majd, hogy várjam ki a végét. Bár, így sem mond túl sokat, de ez is több mint a semmi.
A férfit, akiről beszél, látásból ismerem csak – legalábbis, azt hiszem. Soha nem váltottam vele egyetlen szót sem. Miért? Nincs rám szüksége, és nekem sincs rá. Rendesen végzi a munkáját, szóval még csak nem is panaszkodhatok neki, vagy rá. Így elkerültük egymást, vagy csak elmentünk egymás mellett. Azt hiszem, még csak soha nem is köszöntünk a másiknak...
- Rendben - értem ezt arra, hogy nem mondom el senkinek -, de ez miért fontos nekünk? - vonom össze szemöldökömet. Már tényleg semmit sem értek. Vagyis, de...
- Úgy érted kertészkedik itt, valahol a...? - nem fejezem be a gondolatot, mert nyílik az ajtó.
Sejtésem bebizonyosodni látszik, amikor kitárul előttem az ajtó, és az orromba szökik az édes, kellemes illat, melyet a szél magában hordoz. És ez a fenséges szín kavalkád! Nem is tudom, hogy láttam-e valaha ilyesmit... ha igen, nagyon régen lehetett, mert, ahogy kutatok az emlékeimben, nem találok semmi ehhez hasonlót.
- Ez... - nézek körbe újra, és újra, és újra; egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, az illatokkal, a csodával, amit idevarázsolt ez a Juanito nevű férfi. Nem is tudom, melyik virágot, melyik növényt nézzem meg jobban, melyik tetszik igazán, hova nézzek, és melyik illatot élvezzek ki különösképpen. Végül Jake arcánál állapodok meg, széles mosollyal az arcomon. - Csodaszép - mondom ki végül azt, amire gondolok.
A szépséges virágok látványától örömittasan támaszkodok a terasz peremérem, hogy az illatokat élvezve a távolba nézhessek egy röpke pillanatra. A Nap már lemenőben van. Aztán visszanézek Jake-re.
- Örülök, hogy elhoztál ide - mondom, őszintén gondolva a szavaimat, s mosolyra görbítve ajkaimat.

Mély levegőt veszek. Beszívom az orromba az édes illatok töménytelen mennyiségének édes vegyületét, melyek nem piszkálják orrjárataimat, hanem egyenesen jó érzéssel töltenek el. Az ember, egy ilyen hatalmas betondzsungel kellős közepén nem igazán talál zöld területet, pláne nem a sivatag kellős közepén. Szóval mind a látvány, mind az illatok felüdülést jelentenek.
Nem is tudtam, hogy ekkora szükségem van egy kisebb zöld, buja környezetre, mint amilyen ez. Baltimore-ban és a helyeken, ahol korábban megfordultam, mindig voltak parkok és erdők a közelben. Itt még nem sokat találtam. Nem, mintha olyan gyakran járnám a várost, nekem ilyesmire nincs időm.
Jake szavai hallatán a férfire sandítok.
- Jók a megérzéseid - nevetek halkan, kissé talán szarkasztikusan. A távolba nézek. Itt csönd van. A terasz a kórház tetején van, és nem a zsúfolt utcára néz, hanem éppen az ellenkező irányba, ahol egy kis zsákutca van. Zavartalan béke – ez jut eszembe újra, és újra, és újra, míg élvezem a nyugalmat, amit e hely nyújt nekem. Nekünk. - Tényleg jól jött ez most - ismétlem önmagamat, titkon bevallva, hogy a mai nap sok volt. A francba is, miket beszélek? Az egész életem sok... és ezt Jake is látja. Nem vak. Nem úgy, mint a többiek, akiket megtévesztek. Egyszerűen távolságtartónak és zárkózottnak látnak. De sokkal többet érzek ennél. Keserűséget; mély, a szívbe markoló keserű érzés ez, mely hatalmába kerített, már évekkel ezelőtt.
- Meglehet - felelek kurtán, miközben szemöldököm felszalad a homlokomon, keserédes mosolyra görbítve ajkaimat. Futó pillantást vetek csak rá, aztán visszanézek a távolba, és úgy hallgatom. És milyen igaza van...
Már pár másodperce csöndben van, mikor ránézek.
- Vannak dolgok - veszek nagy levegőt -, amik alakítanak és formálnak minket az évek során, de ezekről a változásokról nem mindig szeretünk beszélni, és nincs miért mosolyogni - sütöm le a tekintetemet, és gondolok vissza a gyerekkoromra. Arra, amikor három éves koromban bekerültem a rendszerbe - végleg. Előtte olyan emberekkel voltam, akikre nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy szerettem őket. Aztán lett egy saját gyerekük, tőlem pedig megszabadultak. Azóta intézetből-intézetbe, vagy családból-családba jártam. Soha nem volt megállás, soha nem maradtam sokáig egy helyen. És az piszkosul szar volt. Nem beszélve a saját gyerekeimről, akik szintén nevelőszülőhöz kerültek... ezeket mind törésekként éltem meg, mind egy-egy repedés az életemen. És a kérdés az, hogy mikor hullik az egész darabokra?
- Nem akarok erről beszélni, Jake, ne haragudj - vonok vállat.

Szavaira felkapom a fejem, és felé fordítom arcomat.
- Igen, az... az jó lenne - bólintok - Ígérem, nem árulom el a titkotokat - ami igazából innentől már a mi titkunk - senkinek sem - nézek Jake szemébe, amiből tudhatja, hogy nem hazudom. Ha kapnék kulcsot, ha nem, semmiképpen sem mondanám el. Senkinek. Ez a nyugalom szigete. Az, ahol Jake és mától én elvonulhatunk a kórház zajától, bűzéstől és a vöröslő vértől.
- Tényleg? - nézek a férfire. Természetesen erről sem fog tudni senki sem. Nem vagyok olyan jóban a főnökséggel, sőt, igazából mással sem. Nem keresem a társaságot, annak ellenére sem, hogy sokan keresik az enyémet. Értem én, hogy miért... a mosolyom, a pozitív kisugárzásom, a gondolkodásmódom. Sokan, sok mindenben egyetértenek velem. Jó beszélgetőpartner vagyok, és még jobb hallgatóság. Felszínes beszélgetések, semmi több. Semmi személyes - legalábbis az én részemről nem.
A távolba nézek, amikor felteszi a kérdését. Nem nézek rá rögtön, csak pár pillanat múlva, megingatom a fejemet, és a korlátba kapaszkodok, a vasra fonom vékony ujjaimat. Nem tudom, mit mondjak. Nem mondhatok semmit, mert... nem. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy kiöntsem a lelkemet neki, vagy bárki másnak. És ez nem az ő hibája. Hanem az enyém, meg a zűrös múltamé, és a teljesen elcseszett jelenemé.
- Én... - próbálok mondani valami értelmeset, de alig jön ki hang a torkomon. Közben Jake is megszólalt.
- Én nem hiszem, hogy többet érdemlek bárki másnál - mosolyodok el keserűen. - Mióta orvos vagyok, tudom, hogy az életben nem mindenre van gyógyír - vonok vállat, megingatva fejemet. - Különben is - nézek most megint rá -, azt hiszem, neked is nagy súly nyomja a vállaidat. Hidd el, tudom. Egyformák vagyunk - vonom fel egyik szemöldökömet. És azt is tudom - bár ezt nem mondom ki -, hogy ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy az élet nehéz, és a Föld senkiért nem áll meg. Munkamániások vagyunk. Kissé zárkózottak - már, ami az igazi, legbensőbb valónkat illeti.