Akárhová siklott a tekintetem mindenhol csak embereket láttam. Rengetegen gyűltek össze itt ma… Vagy talán csak én emlékeztem rosszul, hogy milyen is volt egy ilyen remekbe szabott kiállítás? Tekintetemet már nem először vezettem korba a hatalmas helyiségben, ahol az emberek egymással társalogva próbálták meg eldönteni, hogy tetszenek-e nekik a képek vagy hogy számukra miről árulkodik a kép… Már olyan régen voltam utoljára ilyen remek rendezvényen, hogy tulajdonképpen arról is megfeledkeztem, hogy mennyire is imádtam olyan emberek között lenni, akik közül néhányan hasonlóan gondolkoztak, mint ahogyan én, akikkel valóban egyszerre tudtam gondolkozni.

– Nem szívesen, de magadra hagyhatunk egy kis időre? – Kérdezte az egyik kedves barátnőm, aki egyik kezét a vállamra simítva lépett hozzám ismét közelebb, miközben az egyik szobor előt ácsorogva próbáltam meg a lehető legrészletesebben kifundálni, hogy mire gondolhatott az alkotó, miközben az ujjai a bronzot munkálták. Felpillantottam rá, majd félszegen bólintva rámosolyogtam. Nem akartam magam mellett tartani, különös tekintettel arra, hogy a férjével minden bizonnyal mást is szerettek volna megnézni, meg feltételeztem, hgoy nélkülem sokkal jobban szórakoztak volna egymás társaságában, elvégre… Én sem szívesen jártam volna egy kolomppal a nyakamban, s bármennyire is tagadta volna, én így éreztem magamat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy rábólintottam, noha nem szívesen tettem, de úgy véltem, hogy nem lehetek ennél önzőbb, s nem tulajdoníthattam ki egy a férfi által valóban szeretett nő figyelmét, aki ráadásul mindössze csak a kedvese maitt volt itt…

Akárhányszor csak kitettem a lábamat a lakásból, akaratlanul is, de mindenhol Julian-t kezdtem el keresni, akinek az arcát egyáltalán nem akartam látni ebben az életben, azonban nem voltam meggyőződve arról, hogy ez így is lesz. Egy napon meg kell történnie. Kizártnak tartottam, hogy egyszer csak valami, ami ilyen sokáig szenvedést és gyötrelmet okozott egyszer csak eltűnjön az életemből és soha többé ne halljak felőle. Nem. Ez egyszerűen lehetetlen volt. Szerettem volna elhinni, hogy teljes mértékben rám unt, de tudtam, hogy Julian egyáltalán nem ilyen, amit egyszer megszerzett azt nem akarta többé elengedni. Nem akartam szép álmokba ringatni magamat, mert Julian nem volt itt. Itt volt ő, szellem képében. Akárhol voltam, akármit tettem, mindig körülöttem kísértett, s minden alkalommal arra emlékeztetett, hogy mennyi mindent gyűlölt, amit együtt kellett csinálnunk.

– Jól van, nemsokára visszajövünk – kedvesen mosolyogva nézett le a férjére, az pedig vissza rá. Szerettem volna azt hinni, hogy egyáltalán nem bánja, hogy a társaságukban töltöttem az időt, azonban nem így éreztem. Láttam a tekintetében, hogy nem érti pontosan mit is keresek itt velük. – Addig is, nemsokára elkezdődik a licitálás, ha gondolod csatlakozz vagy pedig csak nézd, ahogyan elviszik  a képeidet. – Barátian rám mosolygott, ezt követően pedig elindultak az ellenkező irányba a férjével, s ahogyan utánuk néztem, rájöttem; irigylem őket. Kate-nek szinte minden összejött, amit valaha is szeretett volna elérni az életében, hiszen volt egy férje, aki nyilvánvalóan mindennél jobban szerette, valamint anyagi helyzetük is meginoghatatlannak tűnt, de ami a legfontosabb volt, hogy végre – sok próbálkozás után –, de drága barátnőm gyermeket hordott a szíve alatt.

Míg egy darabig ugyan járkáltam az alkotások között, majd pedig úgy döntöttem, hogy inkább megnézem a licitet, így nem sokkal később már helyet is foglaltam, s bár egy kis ideig még kelletlenül fészkelődtem egy helyben, amint elkezdődött az aukció végre kényelmesen elhelyezkedtem, onnantól kezdve pedig szinte le sem vettem a tekintetemet az alkotásokról noha egyik sem keltette fel különösebb az érdeklődésemet, de láttam egyet-kettőt, amely noha kezdő művész kezeire utalt még is ígéretesnek ígérkezett… De egyetlen egyszer sem emeltem fel a kezemben tartott fehér táblácskát, azonban amikor az én képemre került a sor, kis híján múlt, hogy le nem fordulok a helyemről. Szinte pánikrohamot kaptam. Nem véletlenül nem vettem részt egyetlen alaklommal sem, amikor az én képeim is árverésre kerültek, mert felettébb megdöbbentőnek tűnt, hogy mi pénzeket képesek elszórni egyesek egy olyan képre, amelyben szerintem nem volt semmi jelentős. Még is az összeg, amiért elkelt… Elképesztő volt, de leginkább félelmetes.
– Nem érzi úgy, hogy… túlságosan sokat adott ki a festményért? – Összevontam a szemöldökömet, miközben közelebb hajoltam a nőhöz, hogy jobban hallja a mondanivalómat.
Életemben nem fizettek még ennyit egyetlen művemért sem… S most túlzásnak éreztem.

TAG :: fleur OUTFIT:: [You must be registered and logged in to see this link.], WORDS:: 669 NOTES:: elnézést a késésért