Nem akarja. A kurva életbe. Látom rajta, még nem mond semmit, de látom, érzem. Ismerem eléggé, hogy tudjam. Meg sem várom, hogy mit reagál. De, de mégis. Meg akarom várni. Muszáj tudnom. Tudnom kell.
Kijelenti, hogy ő nem tervezte ezt, és szeretné, ha ezt átgondolnám, és csak reméli, hogy nem lesz... gyerekünk. De már van. Igaz, hogy körülbelül akkora, mint egy borsószem, de ott van. Láttam, és hallottam a szívverését. És Carlisle most azt mondja nekem, hogy hagyjam a picsába - még, ha nem is így fogalmazott. Nem akarja. Óvatosan próbálta a tudtomra adni, de értem én...
- Baszódj meg - sziszegem, arcom lágy vonásai megkeményednek, hangom érzéketlen. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyerek, egy alig élő gyerek miatt készülök ki ennyire, és beszélnék így a férfivel, akit szeretek. Már egy ideje együtt vagyunk, de egyikünk sem tervezete ezt, sőt... egyenesen elleneztük ezt. Nem, nem vagyok gyerekellenes, de nem szeretem őket. És, amikor múltkor voltam ellenőrzésen, rá sem mertem nézni a lépernyőre, mert úgy is tudtam, hogy mi lesz a sorsa: kikaparják. És én is néztem oda. Csak meghallottam. Az orvosnak nem kellett semmit mondania, csak mosolygott. Szívverés volt. Gyors és halk, de valami élőé. Jóleső érzéssel töltött el ez a hang.
Aztán eljöttem. A doki még a lelkemre kötötte, hogy egyek többet, mert szörnyen le vagyok fogyva, és ez nem fog jót tenni, senkinek sem. És igyak két liter vizet naponta, akkor minden rendben lesz.
Most itt szorongatom a kezemben a felvételt. Ideges vagyok, ujjaim enyhén reszketnek.
- El kell mennem. Kiszellőztetni a fejem, vagy ilyesmi - utánam nyúl, ahogy elhagyni készülök a szobát, de kitérek előle - Ne, ne érj hozzám! Elegem van - vallom be. - Elegem van, hogy eldobom az életemet miattad, a közös életünkért, hogy boldogok lehessünk, és te most azt kéred tőlem, hogy hagyjam az egészet a picsába, és vetessem el ezt a... gyereket?! Soha, soha nem akartam gyereket, most láttam és hallottam, és a miénk. Ezt te is tudod - higgadt próbálok maradni, de alig veszem észre, hogy kiabálok. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Akarok még mondani valamit, de inkább egy heves és éles mozdulattal feltépem az ajtót, majd bevágva magam mögött, kirohanok a bejárati ajtón, le a lépcsőn, ki a szakadó esőbe, be az autóba. Ott egy pillanatra elgondolkodom. Most hova? Mindegy, csak el innen.
Alig pár perce, hogy beletapostam a gázba, csörög a telefonom. Carlisle az. Kinyomom, kikapcsolom a telefont, az anyósülésre dobom. Nem érdekel.
Ordít a zene, legszívesebben én is sikítanék, kikelve magamból. Könny marja a szememet, de ahogy ki akarna buggyanni egy-egy csepp, letörlöm. Már egy ideje kiértem a belvárosból, lassan elhagyom a külvárost. Szürkület van, fogalmam sincs, hova megyek. El.
Hamarosan felhős éjszaka borul a tájra. Ónos eső kopog a tetőn, és a szélvédőn, köd ül a területen, a Hold kékes fénye még csak nem is dereng a nehéz, ólomszín felhők mögül. Olyan, mintha egy alagútban vezetnék.
'Crying for me was never worth a tear / My lonely soul is only filled with fear...'
A BMW durván megfarol, és egy pillanattal később egy szarvas sodródik fel a motorháztetőre. Az üveg megreped, és azonnal ezerfelé robban, pókhálóvá változtatva a szélvédőt. Nem tudok reagálni. Semmit. Eszembe jut, amit apám mondott, kormányozd az árokba, és ezt teszem, de már késő.
Csonttörés szerű hang kúszik a fülembe, a légzsák működésbe lép, az öv mélyen a mellkasomba és a hasamba váj, a szarvas az útra esett az autóról. Mindenhol üvegcserepek, egy fának csapódtam, vér a kézfejemen, a hulló eső csípi az arcomat. Bizonyára ott is lehorzsolódott a bőr. Jeges levegő szivárog be a szélvédőn keletkezett lyukon. Hideg van, fázok, vér.
Nem tudom, hogy egyáltalán eszméletemnél voltam-e, avagy sem, de sötét volt, és egy pillanatra minden csöndes volt, és nyugodt. Nem éreztem a hideget, és nem éreztem az esőt, ahogy a bőrömet áztatja. Azt gondoltam, hogy meg fogok halni.
Amikor magamhoz térek, mintegy reflex-szerűen nyúlok a slusszkulcsért. Megpróbálom újraindítani a motort, ami válaszra sem méltat, amikor elfordítom a kulcsot. Bedöglött. Sötét van. Keresem a telefont az anyósülésen, de nincs meg. Az egész bal karom sajog, de azt hiszem - legalábbis remélem -, hogy nem tört el semmim. Kicsatolom magam, átmászok az ülésen. A földre nyúlok, ujjaim kutatón keresik a telefont.
Megtalálom. Bekapcsolom. Az erős fény bántja a szememet. Hol vagyok? Kurvára nem tudom...
- Azt hiszem, Londontól északnak indultam a főúton. Igen, igen a külvároson kívül. Erdő, fák, mezők... a távolban apró fények. Talán egy kisváros, vagy falu - próbálom összeszedni a gondolataimat, és azt mondani, amit látok magam körül. Jönnek. Keresnek. Carlisle nyolcszor hívott. Vagy kilencszer. Hívjam vissza? Nem akarom, hogy aggódjon.
Gondolataimból saját ordításom rángat vissza a valóságba. Éles fájdalom hasít a testembe. Bassza meg! Rosszul vagyok. Összekuporodok az ülésen. Fázok, vérzek, fáj minden tagom, a testem görcsbe rándul... mi lehet?
Lehajtva a fejemet meglátom a vérfoltot az ülésen. Nagy, és sok, és pontosan tudom, hogy mit jelent.

Megérkeznek a mentők. Félig álomba merültem már. Összegömbölyödve reszketek.
- Hölgyem, jól van?
Nem felelek, csak az ölembe ejtem a kezemet, nézem a véres könnyeket az ujjamon.
- Hölgyem, egyedül van?
Bólintok.

A kórházban én... istenem, olyan sok vér van. A hordágyon, a ruhámon, a fehér járólapokon. Fölöttem a mennyezet rohan, egy-egy lámpa fénycsíkként húzódik végig a plafonon, majd eltűnik, és jön a következő. Mint az elválasztó sáv az autópályán. Vonal, vonal, vonal... minden összemosódik. Minden fehér. A fülemben zúg a vérem, hallom a szívemet, ahogy dobog, ahogy pulzál.
Minden gyors. Túl gyors. Rosszul vagyok, reszketek, elfog a rosszullét, az izmaim megfeszülnek, a testem ívbe feszül.
Fáj. Mindenem.
Hol van? Carlisle...?

Mikor kinyitom a szememet, nem látok mást, csak a homokos tengerpartot. Még a hullámok ritmikus moraját is hallani vélem. Erről rögtön az jut eszembe, hogy mennyire imádom a görög tengerpartot. Vagy három éve voltam ott, pihenni. Munka közben nincs szabadidőm. Amikor Görögországot látogattam meg, Kalithéában voltam, amely azt jelenti,  'legjobb látvány', nem véletlenül. Csodálatos kép tárul az ember szeme elé: keskeny, macskaköves utcácskák hálózzák be a várost, melyeket itt-ott eltorlaszolnak az árusok. A házak hagyományos stílusban épültek. A Nap rendíthetetlenül sütött, égetve fehér bőrömet. Imádtam ott lenni. Vissza akarok menni.
Az ébrenlét első pár másodpercében rá kell döbbennem, hogy a homokos tengerpart nem más, mint a plafon, a tenger moraja pedig az ágyam mellett álló gép, melynek csápjai testemre vannak tapasztva, hogy ellenőrizzék az életfunkcióimat.
Kába vagyok, a takaróba markolok. Pontosan tudom, hogy mi történt.
Carlisle itt van. Beszél. Először nem értem tisztán, hogy mit mondd, zúg a fejem, és csak szűrten, visszhangosan jutnak el hozzám a szavai.
- Sajnálom - mondom halkan. Felülök az ágyban, nem bírom így tovább, fekve, beleőrülök, már most. Ép jobbommal hajamba túrok, a balomat úgy tűnik, visszarántották. Nem nézett ki túl jól. Most ujjaimat hajlítgatom, és nézem, hogy a funkciók hogyan működnek. Jónak tűnik, de valószínűleg még fájni fog pár napig.
Újra Carlisle-ra nézek.
- Hiszel a sorsszerűségben? - kérdezem, mindenféle felvezetés nélkül. Nem várom meg a választ. - Tudod, én nem vagyok vallásos, nem hiszek sem Jézusban, sem Buddhában, sem Allahban, sem másmilyen, 'felsőbb hatalomban' - lesütöm a szemem egy pillanatra, kipillantok az ablakon, majd újra a férfire emelem kék íriszeimet. - Én a sorsban hiszek. Abban, hogy vannak dolgok, amiknek meg kell történniük, mert úgy vannak jól. Még, ha rossznak is tűnnek, még, ha fájnak is, akkor is; ezek azok a dolgok, amiknek meg kell történniük - lélegzetvételnyi szünetet tartok. Mély levegőt veszek, akadozva fújom ki. Megingatom a fejem. - Carlisle, én hiszek abban, hogy a dolgok okkal történnek. Annak a gyereknek rossz lett volna. Ha együtt is maradunk, mindennek ellenére, nem lett volna az igazi. Ha szétmegyünk? Csonka családban nő fel. Én ezt nem akartam volna neki, de... már mindegy - nézek egy gyűrődést a takarón. - Nincs többé, nem kell miatta aggódnod. És nem is lesz - vonok vállat. Nem akarok még egyszer ilyesmit átélni. Elveszíteni Carlisle-t valamiért? Vagy a valamit Carlisle-ért? Nem éri meg. Bízok benne, hogy e nélkül a valami nélkül is boldogok lehetünk. Hiszem én. És vajon ő?
- És most mi lesz? - kérdezem, sűrűn pislogva, hogy felszárítsam a könnyeimet. - Úgy értem, velünk. Mi lesz velünk? - egyértelmű, hogy vele akarok lenni, egyértelmű, hogy megbántam, hogy üvöltöztem vele, és az is egyértelmű, hogy ilyen gyerekvállalási mizéria nem kap el újra. Elég volt. Csak boldog szeretnék lenni. De ez nehezebb, mint amilyennek tűnik.
Várakozón nézek Carlisle-ra. Meg szeretném ölelni. Úgy nézek rá, tudja, hogy szeretnék a közelében lenni, hogy nem vágyok másra, csak rá.