Nagyot sóhajtva áll a szakosztályvezető előtt, ki új páciense életét, vagy legalábbis azt közli Jonathannal, hogy mi lenne a teendője. Az a fizikoterapeuta aki eddig dolgozott vele, hosszabb szabadságra megy, hogy miért azt nem közli vele tekintettel arra, hogy semmi köze hozzá, így kénytelen ő átvenni a betegét. Nem azért, mert a helyettese lenne a másiknak, egyszerűen jelenleg neki van szabad ideje,- amit amúgy a fivérével töltött volna el - hogy átvállalja a melót. Ha tetszik, ha nem. Orvos, még ha nem is sebész vagy traumatológus, mégis arra tette fel az életét, hogy a betegekkel foglalkozzon. Szóval nem csak kötelességből, de már csak azért is megteszi, hogy a saját lelkiismerete jól érezze magát a későbbiekben.
- Rendben van?
- Természetesen. Este majd rám csipog, hogy megkapjam a választ, vagy menjek fel időre?
- Nyolckor találkozzunk az irodámban jó? Addig felhívom és tutira megtudom mondani, hogy mi a helyzet. Most menj - nyom a kezembe egy vaskos kartont. Mielőtt ide került volna hozzánk, két ember is a kezelésébe vette. A traumatológus főorvos segítette át a műtéti időszakon, az ő jóvoltából maradt életben, ezt követően pedig hetekig foglalkozott vele Dr.Gryzminski neurológus. Most pedig nincs más választása, mint hogy ő foglalkozzon más orvos betegével.
Kis híján teljesen belefeledkezik az aktákba, mikor szembetalálja magát az említett beteggel.
- Ó, elnézést. Miss Keith? - tesz egy lépést hátra, mielőtt feldönti szegény lányt, ki így is két jókora mankóval közlekedik. Először arra gyanakodtak, hogy lebénult a műtét során, mivel megvolt a kockázata. Így legnagyobb kétségbeesésükkel a neurológushoz fordultak, ki közölte is a diagnózist.
- Igen, én vagyok... én... a foglalkozásra jöttem, ami elvileg már - összevont szemöldökkel les az órájára - tíz perce elkezdődött, de az orvos még nem jelentkezett.
- Nem, mert én leszek az orvos. Akinél eddig volt Teresa, szabadságra ment, így fogom kezelni önt. Remélem nincs ellenére.
- Nem, dehogy! Nincs ellenemre - az az egy szól Jonathan számára érvként a nő határozottsága mellett, hogy mihamarabb meg akar gyógyulni, hogy aztán ne kelljen ebbe a börtönbe járnia. Volt már rá precedens, hogy kis híján ő is itt kötött ki, de vele kegyesebb volt az élet.
- Remek, akkor szerintem kezdjük is el lassan. Milyen messzire sikerült eljutniuk? Pár lépés ment már a mankók nélkül?
- Nem, még nem - hangja egyre kétségbeesettebbnek tűnik.
- Akkor úgy kérdezem, hogy megtudja tartani magát kellékek nélkül? - kék tekintete lágy kifejezéssel fürkészi Teresa arcát, ki nagyot nyelve ingatja a fejét.
- Húha... akkor szerintem fel kell mérnem a dolgot. Jöjjön - egy két oldalról korláttal körbevett, szivaccsal kibélelt különítményhez kíséri a nőt, kinek rögtön segít kibújni a cipőjéből, majd a mankókat a falnak támasztja - remek.
Nagyot sóhajtva tűri fel vékony, hosszú fekete pulcsijának az ujját a könyökéig, majd ő is lerúgja magáról a két cipőt, hogy a lány háta mögé lépve segíthessen neki. Az izmai kapacitását is kénytelen lesz felmérni, azt, hogy mennyire tudja használni azokat a lábakat. És ez nem lesz könnyű. Ezért nem szereti, ha át kell vennie valaki betegét. Mindent újra kell kezdeni, hisz ő is tudni akarja, hogy mi a helyzet. És jelenleg az ő szabályai szerint fognak játszani.