Szegényes ruhadarabok, kopottas padló, omladozó vakolat. Mi ez? Mi ez az életnek nem nevezhető valami? És ez a hely? Nem, nem az otthonom. Sosem volt az.
Ott az ablak, közeli, hívogató. Elszökhetnék. Igen, azt kéne tennem. El kellene szöknöm innen olyan messzire, amennyire csak lehet. Eltűnni a világ színéről is, hogy szabadulhassak végre már ebből a földi pokolból. Földi pokol és földi mennyország. Nem tudok szabadulni a saját démonaimtól. Fogva tartanak, béklyókba vernek, nem engednek. Nincs már számomra megváltás, hiszen az a magamfajta lányoknak nem jár.
Néhány csótány sietősen távozik mellőlem, úgy fest, hogy már nekik sem vagyok elég jó társaság. Pedig már csak ezek a kis gusztustalan lények maradtak nekem. Sőt, néha azon kapom magam, hogy velük társalgok. Némelyiket még el is neveztem, bár azt nem tudnám megállapítani, hogy pontosan melyiküket. Nem is lényeges.
Ólomnyi súlyként nehezednek rám a percek és soha véget nem érő lassúsággal telik az idő. Nem akar véget érni ez a véget érhetetlennek tűnő pillanat. Másodpercek telnek el vagy órák? Ki tudja már. Annyira nem tudom már érzékelni az időt, hiszen mikor is volt már az, hogy odakint járhattam friss levegőt szívni? Idejét sem tudom már annak.


És ott az ablak, olyan nagyon hívogat még mindig. Nincs rajta rács, talán kimászhatnék, de… nem, nem lehet. Nem hagyhatom itt őt, nem lehetek hálátlan, szüksége van rám. Mint ahogyan nekem is szükségem van ő rá. Ez már csak ilyen hálátlan szerep mindkettőnk részéről.
Éhes vagyok, éhezem és szomjazom. De ami még ennél is szörnyűbb, hogy nem ételre és/vagy italra. Nem, valami egészen másra, valami veszedelmesre. Mikor kaptam meg az utolsó adagomat? Szükségem van rá! Nem bírom tovább…
Itt gubbasztok ebben a sarokban, már ki tudja mióta és várok. Várok, várok, és csak várok. Ez talán a legrosszabb az egészben; a várakozás. Hogy állandóan várni kell valamire vagy valakire, nem vagyok önálló. Szalad a lakás, én mégis képtelen vagyok megmozdulni, mint ahogyan képtelen vagyok arra is, hogy kijöjjek ebből a végzetes állapotból, amibe csaknem két éve már, hogy belecsöppentem. Nem tudok kijönni belőle, de már nem is akarok, mert mint ahogyan azt már mondtam; nincs remény az olyan lányoknak, mint amilyen én vagyok.