Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Tárgy: Avery Montgomery Kedd Május 27, 2014 5:57 pm
Avery Montgomery
Las Vegas, 1988 január 5.
26
FBI ügynök
Cops
Olivia Wilde
Karakter személyisége
Furcsa úgy elgondolkodnom azon, mi lett belőlem, hogy közben a szemem előtt lebeg a tizenéves énem. Néha röhögnékem támad az esetlenségén, viszont vannak pillanatok, mikor fognám magam, visszaugranék az időben, és nemes egyszerűséggel vállon veregetném. De legtöbbször csak hitetlenkedve meredek a felvételekre – amikből akad jó pár -, és a fejem fogva kérdezem, ez ki. Azt hiszem nálam ellentmondásosabb lányt még nem ismertem. Azt is nehéz megemésztenem, hogy ilyen gyorsan pereg az idő, tudniillik tizenkilenc éves korom óta csak stagnálok. Nem igazán fogom fel, mi zajlik körülöttem, hol vagyok épp. Persze meghallom, ha hozzám beszélnek, megteszem, amit kérnek, a csoportomért a tűzbe mennék, olykor majdnem meg is teszem, de… csak vagyok. Az a csillogás, mai a szememben volt, már rég eltűnt, helyette egy merev maszk lett a védjegyem, ami nem engedi, hogy bárki is belásson mögé. Amit viszont nyugodt szívvel állíthatok… erős vagyok. Nem, a törékeny csontozatomnak köszönhetően még mindig lelkes kórházjáró vagyok, viszont lelkiekben megedződtem. Sok mindent megtanultam, csak sajnálom, hogy ilyen áron. Félelemküszöb híján hajlamos vagyok kisebb- nagyobb öngyilkos akciókra, amit az apám nem néz jó szemmel ugyan, de ez is többről szól. Egyszerűen kell az adrenalin, mondhatni csak az segít eljuttatni a tudatomig, hogy élek. Segít elnyomni azt az ürességet, mai még most is ott porosodik, már nem is tudom, hány éve. A férfiakkal szemben különös ridegséget mutatok, ami csupán egy emberre irányul, mégse tudok elvonatkoztatni a ténytől, engem pofára ejtettek. Életemben először, és utoljára. És igen, szerelmes is akkor voltam. Volt idő, mikor bebeszéltem magamnak, hogy csak a kialakult helyzet miatt képzelem azt, de nem… és az a rohadék érzés még mindig itt fojtogat, de legalább azt a szintet elérem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni.
Történet vagy szerepes példa
Leszáll a gép, nekem is rajta kéne lennem, de… ha már volt egy fölös ejtőernyő, csak nem hagyom veszni. Momentán cseppet sem érdekel a fájdalom, ami olykor a vállamba hasít, sem az, hogy Derick kifejezetten megtiltotta, hogy erre vetemedjek. Mit nem tiltanak? A levegőt szelve megint elönt az az érzés, és elfog a sikíthatnék is, de azt csak megállom. A gyomrom viszont görcsben van. Négy év, négy éve nem jártam Vegasnak még csak közelében sem. Hol az akadémián, hol Szíriában stagnáltam, most mégis vissza kellett jönnöm. A tetőre érve, megszabadulok a zubbonytól, hogy aztán aránylag emberi külsővel jelenjek meg apám előtt. Nem, még most se sikerült elfedniük, ki ő. Még most is hatalmas tiszteletnek örvend, én meg egyre csak kezdek rájönni, nem csak kiváltság az, hogy a lánya vagyok. Minimum azt a szintet várják el tőlem is, amit tőle. És én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hozzam. Volt mikor képes lettem volna az egész helyet, meg az életvitelt magam mögött hagyni, sokszor eljátszottam a gondolattal, de mára már mit sem számít. Az itt lévők többsége ügynököt akar látni, nem egy hormontúltengéses tinit, hát tessék. Gyűlölöm, még most is gyűlölöm az összes átkozott napot, de még jobban gyűlölöm azt, hogy a múltam sose hagyja, hogy tiszta lappal vágjak neki valaminek, pedig ennek kéne jönnie. - Huszonhat éves vagy, már igazán leállhatnál az öngyilkos merényletekről – köszön apám, a már tőle megszokott hűvösséggel, és tekintélyt parancsoló kisugárzásával. Régen ezek egyvelege arra késztett, hogy meghunyászkodjak, megijedjek, és csak bólintsak. Most viszont megvonom a vállam, tudom, hogy ezt a cselekvést kifejezetten utálja, bár hozzátenném, nem szándékosan akarok az idegein tornászni. - Otthon édes otthon – a hangomból csöpög a gúny, ahogy a nagy ablakon keresztül a várost figyelem. Nem csoda, önálló lakhelyünk még mindig nincs, felesleges lenne egy házat venni, hogy aztán csak ott álljon, lévén a tulajdonosok a világot járják jobbára. - Mi a helyzet odakint? – tudom, hogy terelni próbál, tudom, hogy tisztában van vele, mennyire nehéz visszajönni ide nekem, és ezért némi hálát is érzek, de nem fogom egy csigaházban leélni az életem, vagyis… nem szándékozom. - Béke… aránylag. Bár tuti, hogy nem sokáig – sóhajtok fel, mert annak ellenére, hogy a háború nehezén már túl vannak, a feszültség még mindig kézzel tapintható. Élmény volt Szíriában lenni, még olyan kaotikus környezetben is, mint ami ott honolt. - Drake felébredt – megnyugszom, ez a két szó tényleg feloldja a gyomromban lévő egyik kisebb görcsöt, mert… mert a csapattársam miattam esett kómába. De annyiszor megmondtam már annak az idiótának, hogy nem kell a seggem védeni. - Ha gondolod…. van itt egy ügy… Prágában.. – ezzel a férfi eléri, hogy villámokat szóró tekintettel forduljak felé, aztán csak lenyugtatom magam, és megrázom a fejem. - Itt van az otthonom, nem fogom kerülni, csak azért, mert elkövettem egy hatalmas ballépést – hűvös közönnyel ejtem ki a szavakat, mindkettőnket meglepve ezzel. Apám hosszas vizslatás után bólint, mintha csak rájött volna, nem csak a korom lett több, az eszem is. Én meg fellélegzek, hogy nem hiába gyakoroltam annyira serényen az érzelmek elnyomását, ha őt át tudom ejteni, akkor tényleg baromi jól megy. - A szobád a legfelső emeleten van… szép onnan a kilátás – kicsit megenyhülve nyújtja át a kártyát, ami a zárat nyitja. Bólintok, és magam mögött hagyva a hallt, megyek fel az új otthonomba, vagyis ideiglenes otthonomba. Nem mondhatni, hogy apuval a kapcsolatunk a fénykorát éli, csupán… ha ő nincs nekem, ki marad? Végezve a csomagolással, megint a kezembe akad a kép. Utoljára virított az a mosoly az arcomon, miközben ő hátulról ölelt át, mögöttünk meg a piramisok rajzolódtak ki. Az két hét volt életem legjobb időszaka, mikor csak ő volt meg én, és minden probléma eltörpült, pedig volt… rengeteg. Sehol nem nézik jó szemmel, ha valaki a „tanárával” kezd, hát még itt, egy ilyen közösségben, egy olyan lánytól, akinek az apja ekkora tiszteletnek örvend. Nem tudom, meddig bámulhattam a képet, pedig szerintem minden egyes kis kocka beleivódott már az elmémbe. A kopogást hallva, fogom és a párnám alá süllyesztem, igen, a gyerekes szokások nem tűntek el.