A hatalmas bárányfelhőkből lemálló, ecsetvonás vastagságú felhőfoszlányok  beleolvadnak a horizont alján megjelenő narancsos csíkba; füstös lesz tőle a távolság, mintha egy vékony anyagú drapériát lógattak volna az égre, átüt rajta egy kevés rózsaszínbe hajló villanás, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy a nyáron végre először szeles időnk lesz a sivatagi forróság helyett. Mutatóujjam a gallérgombhoz vándorol, könnyedén csúsztatom át a könnyű, sötétkék anyagon, és máris szabadabbnak, gondtalanabbnak érzem magam. Ma nem fogadhattam pácienseket, egészen addig nem, amíg a belső ügyek kivizsgálására szakosodott aktatologató meg nem hozta a bézsszínű borítékba süllyesztett elbírálást. Képtelen voltam kibontani, érintetlenül pihen a félig megevett pulykahúsos szendvics mellett, egy pszichológiai szaklap dőlt betűs címén. Félig eltakarja az alján megkezdett, alkoholisták lelki delirálásáról szóló cikkbeharangozót, de már tudom, miről szól. Az egész délutánt kint töltöttem, délben behozták a borítékot, a délutánt üresen hagytam, félretolva ezzel négy beteg kétségbeesett kérését.
A zakóm zsebébe rejtett szemüveget futólag megérintem, muszáj felvennem, hogy el tudjam olvasni, de nem tudom, el akarom-e olvasni egyáltalán. Lehet, örökre kicsúszik a kezeim közül. Szétmorzsolódik az emléke, mint ahogyan minden szétmorzsolódik az életben, az egész életem, az egzisztenciám, a házasságom, a barátságom. Ha elvették tőlem, sosem bocsátom meg… magamnak, hogy ilyen messzire merészkedtem. A tó felől érkező langyos szellőbe bizonytalanság illata vegyül, valahol a távolban néhány madár felröppen, egy kisgyerek nevetve-tapsolva kergeti őket végig a part mentén. Pillantásom végignyal a karóra számlapján, vaktában odanyúlok, megigazítom. Pontosan fog érkezni. Sosem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne pontosan érkezzen. Nem előbb, nem később, pontosan, precízen, mint a felhúzott svájci órák. Egy szociopata legszebb és legrémisztőbb tulajdonsága. De a szociopatákból hiányzik az empátia. Nem tudom, melyik a rosszabb: ha az, és pusztán szakmai szemmel találta kétségbeejtőnek a munkámat, vagy ha nem az, és érzelmi alapon döntött. Megesküdtünk, hogy soha nem analizáljuk egymást. Talán nem is lehet, és talán nincs is értelme.
A szendvicshez kapott szalvétával még egyszer megtörlöm a számat, visszahajtom a hányatott sorsú műanyagdobozt. Ha elveszítettem, ha… Ki kellett volna bontanom, hogy lássam, már hat órája ki kellett volna bontanom, végigböngészni minden pontot, hogy ne előtte üvöltsek kínomban vagy örömömben. Ha szétesek, igazán, elemi darabjaimra, mi marad belőlünk? Maradt egyáltalán bármi, amit meg lehetne menteni? Gyomrom görcsbe rándul a könyvtárban töltött emlékképek homályos, távoli ködökbe lengő emlékképeitől. Transzparens a lelkem. Átláthatatlan. Én sem látom át. Még egyszer futólag az órára pillantok. Egy perc múlva hat óra. Mindig pontosan érkezik.

Késve érkezni arcba dobott kesztyű, kihívás. Minden nő legalább egyszer eljátssza és sikkesnek nevezik. Elegánsnak. Az emberi öntudat megmutatkozása, miközben felmagasztalja az értéktelen.
Előbb érkezni egyszerűen csak pazarlás. Abból is dőre fajta. Aki előbb érkezik, korábban kezd el egy olyan folyamatot, aminek még nem jött el az ideje. A gondolatai már az elkövetkezők körül forognak, szavakat, mondatokat fogalmaz, párbeszédet ír odabent, amit nem alapozott meg a még jelen nem levő partner állapota. Elpazarolt idő és gondolatok, hiszen felhasználhatatlanok, ha egy-egy tényező más. Például nyugodt társra számít, tudatlanra, olyanra, aki kíváncsisággal tekint az elkövezőkre, és helyette egy ingerült alakkal szembesül.
Mint amilyen én vagyok, nem tudom Edward mire számít, de ingerülten kattan a taxi ajtaja mögöttem, és a cipőkopogás ritmusa is frusztráló dallam a forró betonon, akárha belepasszírozhatnám mindazt...
Azt javasolnám magamnak, hogy ne fertőzzem meg a barátomhoz kapcsolható pozitív és tiszta érzéseket, a találkozás mindennapi, mégis ünnepi emelkedett hangulatállapotát ilyen negatív érzelemmel, mint a harag. Engedjem el az indulatot, relaxáljak, kondicionáljam magam. Megtehetném. Nem fogom megtenni, egy vágy az ID mélységeiből meg akarja ijeszteni őt. Nyers önnönmagával. Milyen bohókás és gyerekes gondolat, mintha nem is múltunk volna már el harmincévesek, visszasüllyedünk a gyereklétbe, és egyszerű eszközökkel próbáljuk megzsarolni egymást öntudatlanul, mint a gyermekek, amik a barátságuk biztonságát helyezik függővé a társuk egy-egy döntésétől.
Felfokozott feszültség éget a bőröm alatt, aminek nem adhatok testet, csak ott lapít, nyugtalanul, és nem omlik el csendes elégedettséggel, ahogy meglátom, mint rendesen.
Egy lépés, és realizálok mindent, félig eltakart cikkcímet, hát olvasgatott olvasgatott, még egy lépés, és a félig takaró félig megevett szendvics befejezetlensége szúr szemet. Ezt sem lehet rendesen csinálni? Ettél egyáltalán bármi mást ma? Sovány falatnak tűnik.
És aztán a boríték, fehéren és érintetlenül, szűz, mely vérezni fog, ha feltépik, de az én igazságom vérével. Hatra billen a mutatója, már nem nézi, engem néz, melléülök a padon, közöttünk az akadály lap, levél és szendvics, előttünk a tó, a lábaim keresztbe vetem és a fehér ellenséget felmarkolom némán, és nyitom, ha már ő nem.
- "Testületi határozat értelmében etcetera, etcetera a lefolytatott belső vizsgálat megfelelőnek ítéli a..." - olvasom, majd az ölembe ejtem fásult, nehéz papír, magába szívja a tó páráját, amivel megtöltöm a tüdőm. Tudtam, persze, hogy tudtam, mégis csalódott vagyok. Hátrakönyöklök a padon, és nem nézek rá, csak a szemem sarkából figyelem ezer részletében ismerős arcát.
- Vagy a testület nem ért a munkájához, vagy én - és mivel ez utóbbi kizárt, így ennek szellemében kell folytatnom. - Ne várd, hogy gratuláljak, nem tehetem meg.
Két ujjal felcsippentem az undok iratot és beborítom vele a harapásnyomait őrző szendvicset. Ez az egyetlen vonzó abban a csócsált fél-ételben.
- A fiút nem vizsgálta meg objektív orvos, igaz? Mi lesz most Edward? - kérdezem szuggesztíven. Beszéddel készültem, de csak a töredékeit tudom a fejéhez vágni, pedig egészében elsöpörne talán minden ellenállást. - Elhiszed-e nekik, hogy minden rendbe van, miközben tudod, nem csak tőlem, de magadtól is, hogy közel sem?

Koponyám belső falán végigkaristol a félelem, hogy talán soha többé nem láthatom, nem fogom ismerni, nem tudom majd, mi történik vele, hogy bántják-e, fél-e még a sötétben, nem csörren majd meg a telefon éjszaka, nem hallom bágyadt, füstös hangját a fürdőbe zárkózva. Hogy talán többé én sem leszek az az ember, aki most vagyok. Az ég aljába belekapó fehér szárnyak villogásától lüktet mindkét szemem. Lassan pergő másodpercek foglya vagyok, pillantásom végigsiklik a tó finom hullámain, végig a megcsillanó napfény foltokon, végig a zöld fűvel borított parton, a fehér ruhába öltöztetett gyerekek távoli alakjain, végig mindenen, míg végül megakadok a horizont alján, ezernyi tű vájja elmémbe magát, apró kampókká olvadnak, és többé nem tudom elszakítani pillantásomat a narancsba málló égaljtól.
Bűnös gondolatok ütnek át megkövült tudatomon, a tenyerem ég, elrejtem mindkettő zakóm zsebeibe, nehogy bárki más is lássa a tegnap éjjel lopott ölelések stigmáit. Belém égett minden. És már nem tudom, ki vagyok. Egy boríték tartalmára bízom öndefiníciómat, néhány szóra, egy testületi döntésre, mintha nem lenne elég megalázó, hogy valaki, akire legbensőségesebb csendemet bíztam, megingott a létezésében. De nem tudom, ki vagyok. Jobb lábam néhány ütemet ver a forró betonon, fáradt, őszbarna cipőm sarka koppan néhányat, madárvijjogás keveredik belé, combomon végighasít az ütemtelen ütem, finoman rezegve mozdul fel egészen a gerincemig, hogy aztán utat törjön magának mindenfelé, és beleremegjek.
Oldalra se kell pillantanom, hogy lássam, megérkezett. A levegő felkavarodik körülötte, lüktető forróság ömlik szét a bőröm alatt, tarkóm nyirkossá válik. Hát ilyen az, amikor az ember nem tudja többé, hogy köszönjön valakinek, akire a teste felel, akinek az illata ismerős, a mozdulatai otthonosak szinte. Mégis elszakítom tekintetemet a horizonttól, és egyenesen rá emelem fáradtan, fásultan, cseppnyi önváddal, cseppnyi Ő-váddal. Leül mellém. Szemem sarkából figyelem minden mozdulatát, idegességtől zsibbadt ujjaimat megpróbálom összekulcsolni, aztán inkább kinyújtóztatom őket a térdemen, végül mégis sután, elvétve egy-két helyen, egymásba fűzöm őket az ölemben. Nem így kellene ülnöm. Tudom, hogy nem így kellene ülnöm, de mozdulataim már rég nem a józanész bemagolt szabályaira hallgatnak, hanem valami egészen másra. Valami elemi öntudatlanságra.
Még a hangja is hideg. Nem, nem hideg, inkább csak hűvös, kellemes, borzongató, de nagyon idegen, valahányszor beszélni hallom, mindig nagyon idegen, mintha csak felolvasna egy gondolatsort. Feszült idegszálaim rögtön elernyednek, a testemet gúzsba rántó rettegés szétfoszlik, és nyugodtan, hatalmas sóhajjal dőlök hátra. Már az sem érdekel, amit hozzátesz. Nem érdekel, hogy helytelennek tartja. Nem érdekel, hogy helytelennek tartom. Nyelvem végigszalad alsó ajkamon, fogaimmal lágyan beharapom, és csak sóhajtani, sóhajtani tudok, mint akinek több tonnás kő gördült le a mellkasáról, és minden sejtje most töltődne fel oxigénnel. Megkönnyebbülés.
Percekbe telik, mire rendezni tudom vonásaimat, vászonzsebkendőmmel letörlök néhány izzadságcseppet a homlokomról, és oldalra nyúlok a félig megevett szendvicsért. Szomjas vagyok, éhes vagyok, most üvölt a testem, most rezeg bele minden atom, most szól, a fél napos vegetálás lejárta végén.
- Legalább elismered, hogy te magad sem voltál objektív – szúrom közbe játékosan. Már semmi sem számít, akár a föld is megnyílhatna alattam. Eufória száguld az ereimben, színek ömlene a tájra. Kék, narancssárga, zöld, istenem, milyen végtelenül zöld a fű! – Nem tisztem megkérdőjelezni a döntésüket, Noland. – Kicsomagolom a szendvicset, beleharapok egyet. – Ami azt illeti, neked sem tiszted. – Lesöprök egy kevés morzsát a nadrágomról. Az egész világot képes lennék most lenyelni, az egész világ elfér a tenyeremben. – Elhiszem, hogy jól végzem a munkámat. És sosem kérdőjeleztél meg. Soha… egészen mostanáig. Ha továbbra is ezt gondolod, kirúgathatsz - …de Rhys úgyis velem jön, bújik meg a mondat második fele a komor elharapásban.  

Mintha az este minden pillanata önfeledten rohanna a saját vesztébe, amit a hanyatlás útjára lépett Nap égővörös koronájának vére fest meg. Mintha minden megromolna, a libbenő játék acsargó versennyé, az önfeledt kacaj hisztérikus vihogássá, a forróságban tűzmeleggé edzett szellő simogatása pengeként karcol, a hajamba borzol, a torkomat vágja, a mellkasomnak feszül, kővé olvad, a lélegzetem akarja, a magabiztosságom kisajtolni. Mindenki az arcomba nevet, a távoli hangok rajtam röhögnek, a sétálók arca gonosz mosollyal fordul felénk, és a gyerekek fekete torkából kaján démonok kacsintanak.
Persze, Edward ezt biztos nem látja, sárga, élvezhető fényt lát, meg vöröset, simogatót, számára a szavaktól szebb lesz a világ, az egyetlen zavaró létezés a közelében én lehetek, az arcára vetett pillantásom, már ha egyáltalán érzi a súlyát.
Nem úgy néz ki, mint aki élvezné, ha korábban feszültté is tették az aggályok, elolvad benne minden attól, hogy az én felépítményem megsemmisül. Milyen ironikus, néha egy belső hang szörnyetegnek nevez, de vajon Benned szólnak ilyenek, barátom? Szól egy józan hangocska, hogy egy rémületes valamivé válsz, ha őszinte örömmel engeded magad át az érzésnek, ami nekem keserűséget okoz? Vagy talán már nem is számít, mi vagyok én, az árnyékod árnyéka, elfolyósodtam az észlelésed peremén egy másik alak szentségtelen ragyogása mellett, ami undok hagymázzal borítja be a lényed.
Gyászom és haragom szótlanná tesz miután elmondtam mindent, amit hirtelen megengedett az egységesség látszata. Akarom, hogy feleljen valamit, mondjon szavakat, ami ellensúlyozza azt, amit látok rajta. A beharapott száj buja feszülését, az izom tónustalan beleomlását a biztonságba. Abba a biztonságba, ami egy beteges, torz kapcsolat fenntartását jelenti. Félre gondolat, nem merülhetek el a habzó keserűségbe, amit evégett érzek, csak nézem, látom, és befogadom azt, amit beszél a test, és noha a lélek, az elme és az agy az én ismereteimnek fókusza, nem egyszer a testen keresztül vezet az út hozzájuk, és ez a test, ez az áruló hús a csontokon ordít velem, a képembe vág kajánul olyan dolgokat, amiket hallani sem akarok.
Az a kurva is ilyen mélységben lát téged?
- Ne mondj ilyen nevetséges dolgokat. Egyrészt, én meg sem vizsgáltam őt orvosilag, egyszer beszéltem vele, az édeskevés a mélyreható vizsgálathoz, csak a felszínen ordító dolgokra elég. Továbbá én ajánlottam őt neked anno, így a jelen állapotokban majdnem annyira hibás vagyok én is, mint te, így sajnos semmiképpen sem számíthatok objektívnek a bűntudatosság és az érintettség miatt. Legalább annyira, ahogy te sem - tétova próbálkozás, hogy kihúzzam magamból a vidámság méregfogát. Helyetted sír a lelkem, hogy képes vagy így örülni a bukásomnak. Megvetlek érte, de tudom, hogy csak részben a te hibád befolyásolható barátom, és nagyobb részben terheli a dédelgetett kedvenced.
Nem vagyok hajlandó arra, hogy a betegedként gondoljak rá, hiszen ő a fertő, aki téged is beteggé tett.
- Akkor mi volna a tisztünk, hm? Engedni tovább? A beteg érdekében is fel kéne hagynod ezzel a munkával, nem azért, mert én, vagy bárki más kirúg, megkérdőjelezi a munkádat. Hanem éppen azért, mert jól végzed a munkád, és tudod, hogy mikor vagy képtelen elvégezni azt - fuldoklom a lenyelt zöngéktől, az élektől, a félmondatoktól, amikkel megkeseríthetném ezeket a mondatokat, amikkel belé vághatnék, érzékenységét még jobban felbolygathatnám.
Objektívnek kell maradnom, még ha az én étvágyam talán mindörökre belé költözik, ahogy élvezőn őrli a falatot a fogai között szájon akarom vágni. Milyen erőszakos, hozzá nem illő vágy. Ha tudnád, hogy ezt teszi velem ez a helyzet, érdekelne?
- Nagy kár, hogy nincs itt kamera, megmutatnálak magadnak. Érzed még a fogad nyomát a szádon? Tudod kik harapják ilyen boldogan a saját ajkukat? A pulzusod megemelkedett, az arcod kipirult, az étvágyad visszatért. A kezeid görcsöltek, amíg nem nyitottam ki a levelet, izzadtál. Sóhajtozol. Ha magad látnád diagnosztizálnál egy padon üldögélő szerelmes ifjút, aki levelet kapott a kedvesétől, aki mégsem hagyja el őt, miként hitte. Egyáltalán nem az orvost látnád magadban, aki a beteg érdekében cselekszik, és nekem elhiheted, hiszen ismerlek rég, nagyon szomorú látvány. Pont azért, mert soha nem adtál rá okot, hogy megkérdőjelezzelek, és most, amikor reszkető kamaszlányként ülsz mellettem, elutasítod a puszta létjogosultságát a megkérdőjelezésnek - már nem akarom, hogy megnyugtatót válaszolj, mert nem fogsz megnyugtatni. Csak látni akarom, hogy neked is fáj. Miért teszem ezt magunkkal? Mennyi évünk lehet még vissza, míg ebből a megrázkódtatásból visszaépítjük magunkat, és újra jó lesz, mint rég, sőt, jobb?
Ám ahhoz előbb le kell metszeni egy rohadó szárdarabot.
- Nem rúglak ki. Én gondolok a többi betegedre, akiknek szükségük van rád, bár... nekik egyszer sem akartál ajándékot adni.