- A vádlott nem bűnös - jelentem ki higgadtan. Szinte sziszegve, ám minden szavam tökéletesen érthető, még ebben a tágas, visszhangos helyiségben is. Már hozzászoktam, hogy hallatom a hangomat, amit nem is olyan régen találtam meg újra. Egészen furcsa lehetett egy olyan nő, kinek a családja hírneve megelőzi őt, magát. Pedig az én családom pont ilyen. Eléggé sokan ismerik apámat, aki egy híres cég vezérigazgatója és alapítója. Ezért is lehetett kissé természetellenes a volt munkatársaimnak, és a barátaimnak, amikor a nagyhangú, magabiztos, akaratos, akadályokat nem ismerő nő egyszer csak elhalkult, és csak mosolygott. Olyan tökéletes voltam, mégis olyan... törékeny. Ezt persze nem hagytam, hogy észrevegyék. Kifelé próbáltam egy boldog arcot mutatni, egy olyan nő álarcát vettem fel, aki boldog házasságban él, végzi a munkáját és tervezi a jövőjét. Persze, akkoriban minden kilátástalan volt, és instabil.
- Ezt mégis mivel magyarázza?! Ms. Steel... - csattan fel az ügyész, a másik asztaltól. - Nézzen arra az emberre  - int a férfire éles, erőszakos mozdulattal. A régi önmagam erre már összerezzent volna. Ez? Csak az ügyész képébe mosolyog.
- Ezt a bőrszínére érti? - emelkedek fel könnyedén a székről, és indulok a vád asztala felé. A védencem fekete, erre értettem az iméntit. - Ugye nem rasszista? - suttogom, hogy szinte csak a számról lehessen leolvasni a mondottakat. A bíró felé fordulok, mielőtt még megszólalhatna a férfi, aki láthatóan nem bírja elviselni, ha egy nő fölötte áll. - Bíró úr, a vádlott nem bűnös - mondom, egyenes gerinccel állva, a terem közepe felé indulva, hogy a fekete taláros férfire nézhessek. - Ahogy láthatja, a vádlót testileg bántalmazták - mutatok a férfire, akit valóban alaposan helyben hagytak -, ez látszik is a röntgenfelvételeken. Ezzel ellentétben a vádlotton nem lehet semmilyen fizikai sérülést felfedezni. Se támadó-, se védekező jellegűeket. Mr. Williams röntgenfelvételei ezt az állításomat alá is támasztják. Elvégre... egy törött csont sem volt látható a képeken a kezén, mégis hogy okozhatott volna ilyen sérüléseket - vonom kecses ívbe a szemöldökömet. - Másfelől pedig egy bizonyos lopás is felmerült, de a vád nem akarta elmondani, hogy pontosan mi volt az a nagy értékű tárgy, aminek lába kélt. Talán nem valami tiltott dologról van szó? Esetleg drog, fegyverek? - fordulok most az ügyész és védence felé, felválta pillantva rájuk.
- Nem! Nem tudom, miről beszél ügyvédnő! - dől hátra ültében, és fonja össze karjait mellkasa előtt. Nos, valóban drogok voltak nála, de azt nem Williams lopta el, hanem az egyik embere. Valószínűleg annak az árából fog kifizetni, ha eladta, és, ha lezárult a per... de végül is mindegy, pénz, pénz, nem igaz?
- Valóban? Tudja, észrevettem, hogy milyen gyakran törli meg az orrát, és a vérben forgó szemei is eléggé sok mindenről árulkodnak... Mr. Aston - fordulok felé teljes alakommal és közelítem meg. Rám emeli pillantását, szeme fehérjében ezer apró, vörös ér fut végig.
- Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt - mondja, mire képtelen vagyok elfojtani egy halk kacajt.
- Bíró úr, ez az ember kemény drogos - fordulok a fekete taláros felé, a pódiumon -, ha nem látja uram, tisztelettel, akkor vak - tárom szét karjaimat, mire az öreg összevonja szemöldökét, és kiürítteti a termet. Eléggé nagy zűrzavart keltettem, de ez volt a tervem, hogy utolsó mentsvárként felhozzam a drogos ügyet.
És végül ez adta meg Williams-nek a szabadságot, az ügyész és a vád nagy bánatára.
- Meg ne sértődjön, de remélem, nem találkozunk mostanában - mosolygok a fekete férfire -, legalábbis nem ilyen körülmények között. A névjegyem, vagy a telefonszámom megvan, ugye? Csak a biztonság kedvéért - mosolyodok el, az órámra pillantva. Érdekes érzés fut át rajtam, mintha késnék valahonnan. Pedig nem, a következő tárgyalásom egy óra múlva esedékes. Mindegy - hessegetem el a gondolatot.
- Igen, megvan, és nagyon köszönöm, Victoria! Hamarosan utalom a pénzt. Ha egy hónapon belül nem érkezik meg, pereljen be! - kacag. Nevetésének hangjai betöltik az egész előcsarnokot.
Az épület előtt elválnak útjaink. Ő jobbra megy - ki tudja, hova, milyen bűnös ügyletbe keveredik megint -, én pedig le a lépcsőn, miközben a telefonom képernyőjét figyelem. E-mail-ek, sms-ek, nem fogadott hívások... többnyire ügyfelektől.
Az ismerős hangra kapom fel a fejemet. Ezer közül is felismerném. Pontosan oda nézek, ahol a testvérem áll, és mintha csak tükörbe néznék.
- Vivianne - közeledve hozzá lelassítok. Istenem - nézek végig rajta -, mint mindig most is gyönyörű. Persze, én sem panaszkodhatok. Szinte ugyanúgy nézünk ki, itt-ott apró eltérésekkel, amiket csak régi ismerősök látnak, idegenek nem. - Jól nézel ki - állapítom meg, mielőtt meghívna ebédelni.
- Figyelj, rengeteg dolgom van, a munkanapom közepén vagyok éppen, még legalább két tárgyalásom lesz, és konzultációk, ügyfelekkel és csak egy kávéra ugrottam ki, és... - elhallgatok, és egy pillanatra belegondolok, hogy már eléggé régen töltöttünk együtt pár órát, vagy éppen egy étkezést. Mintha ezer éve nem beszéltünk volna, és most, hogy itt áll velem szemben Viv, jöttem csak rá, hogy iszonyatosan hiányzott.
Komoly vonásaim meglágyulnak, és elmosolyodok.
- De csak egy testvérem van, akit imádok. Vagyok olyan nagykutya, hogy késsek egy tárgyalásról - nevetek halkan. - Hova megyünk? - kérdezem, mielőtt bármerre is elindulnék.