Helyszín:


- Oké, Mrs Jones, akkor holnapután ugyanitt! – mosolyogtam rá szelíden a kedves öreg hölgyre, aki David kísérőjeként megfordult itt minden másnap reggel. Alig két hónapja dolgozom itt. Vegasban. Egyeseknek ez az álom födje, nekem teljesen más. Ha valaki megkérdezi nem is tudom megmondani miért kötöttem ki éppen itt. Friss diploma, friss papírok, új név, új kezdet, talán pont ezért mert itt nap mint nap szemtől szemben látom a bűnöket, azokat a bűnöket amiket egykor én is elkövettem, és talán abban bízom, ezek majd emlékeztetnek. Emlékeztetnek mindenre... Hogy ki voltam.. és ki lettem. És ki az aki nem akarok lenni többé sohasem!

David egy kedves kisfiú volt… alig 5 éves, mégsem szólt egy szót sem. Nem, nem néma. Minden vizsgálat kimutatta, hogy képes lenne a beszédre, ha nem… ha nem akadályozná valami benne. Talán az édesanyja képe. Ahogy ott fekszik.. holtan, vérbe fagyva előtte, igaz, még csak 3 és fél éves volt, azóta mégsem szól egyetlen szót sem. Rablótámadás.. Így szóltak a hivatalos hírek, de ki lehet az a szemét... mocsok ember, aki feltör egy házat és amikor nem találja üresen, simán lepuffant egy mosolygós, alig 30 éves anyát a fia mellett…? Isten hozott a világban! Ez a való élet...- sóhajtottam nagyot amikor csukódott az ajtó a hátuk mögött, és belekapaszkodtam abba a fél percnyi csendbe. Az.. ott... kellett. Ott és akkor… sokszor ezen a rövid csenden múlott sok minden, talán pont az életem, hogy ne dühöngjek… cselekedjek egyes esetekben, hanem ott és akkor nyeljem le a keserűséget rátérve egy újabb életre.
Amint letelt a néma percem, felállva a székből visszatettem az asztalra a papírköteget, azt a hatalmas medvét ott mellettem, meg beültettem a sarokba. Most nem lesz rá szükség. Két napig biztosan nem, hisz ez a medve az egyetlen, akihez a kis David biztonságban érezve magát, rendre hozzábújik.

Felcsapva a határidőnaplót a papírhalom mellett, rájöttem szabad vagyok. Egészen délután 5-ig nincs új betegem, akkor is csak egyeztetésre jönnek. Hát akkor…: KÁVÉ! – villant meg az első dolog a fejemben, amiért akármi is történt vagy történhet, én azt hiszem egy életen át is odaleszek, épp ezért kutatva fel a táskámat benne a tárcám, hogy némi aprópénzt is kivegyek és nyomva le a kilincset megcélozzam a folyosó téri automatát. Nem a legjobb, deee… Aztán valamin mégis megakad a szemem. Egy ajtó, nem is olyan messze tőlem, és már csak a gondolatra is elmosolyodok. Egyetlen fordulat balra, Ester most is ott ücsörög mint minden esetben és a körmét reszelgette.

- Mondd csak meg nekem kedves, Dr.Webb–nél van most beteg? – kérdeztem az igencsak megmagasított pultnál letenyerelve, hogy a teljes felső testalkatom beterítse a képet. Meglepődött. El is hiszem, ha már csak így rátörtem, ezért azonnal nevetni kezdtem. – Neee haragudj.. nem akaratlak megijeszteni. – mosolyogtam még mindig mire ő is tüneményes mosollyal tért rá a lényegre.

- Épp most ment el a.. – pillantott ki a váróteremben várakozó igen kíváncsiskodó szemeket meresztő nőre és inkább másképp fejezte be – hármaska. – bólintott csak egész aprót. Csak úgy nőiesen, és ezt imádtam benne. Olyan kis… kecses nő!

- Köszönöm a tájékoztatást Miss! – löktem is el magam a pulttól egy újabb felé tett mosoly kíséretében és meg is céloztam a korábbi, szemmel már előre lekövetett helyemet.
Bekopogtam. Aztán fülelek. Semmi válasz. Először. Lopva Esterre sandítottam talán meg is emeltem kérdőn az egyik szemöldökömet, de ő csak egy "fogalmam sincs" vállemeléssel - mi ez a csend - válaszolt nekem. Én meg... inkább újra próbálkozom, és másodszorra már meg is érkezett az a számomra oly kedves, beinvitáló hang, amit mindig is úgy szerettem.

- Szééép jó napot, kedves Dr. Webb… – mosolyogtam rá szélesen ahogy az ajtó megnyílt és ő jó – vagy éppen rossz – szokásához híven szemüveggel az orrán valamiféle papírokba temetkezve feszített az asztal mögött – Mondd, hogy megmentesz attól hogy ezt a folyosótéri löttyöt kelljen megigyam, és lejössz velem a szemközti kávézóba egy feketére, többek között megmentve engem a magánytól is! – néztem szikrázó mosollyal a szemeibe, két kezem az ajtó két oldalának félfáját kapaszkodta, mégsem léptem be. – Ééés ha esetleg kifogásokat keresel, el kell keserítselek! Ester elmondta, hogy az elkövetkező egy órára nincs beteged! – kacsintottam rá lopva Esterre, aki persze nem mondott ilyet. De én azért reménykedtem benne...

- Holnap este akkor vacsorázunk? – hallottam meg Derek hangját a telefonban mindenféle előzetes köszönés nélkül. Felsóhajtottam halkan, zavartan rámosolyogtam Mrs. Higginsre, nem igazán volt megfelelő az időzítés.
- Visszahívlak majd pár perc múlva – ezzel le is tettem a telefont, hogy be tudjam fejezni a nő kezelését, elmondtam neki, hogy a fiával is szeretnék időpontot egyeztetni, amennyiben belemegy a srác, hiszen a válás kemény dió volt, és nem egy esetben romlott az átlaguk az iskolában, nyúltak drogokhoz vagy éppen az alkoholhoz. Bár még csak tizenhárom volt Mikey, szerettem volna ezeket megelőzni. Na meg hogy az új nő lehetősége ne borítsa ki annyira a fiút. Mindig is úgy gondoltam, hogy az őszinteség ilyen esetekben segít, legalább felhívtam a nő figyelmét is arra, hogy figyeljen oda a fiára, ha nem akarja, hogy rossz bandába keveredjen bele esetleg. Még nagyjából tíz percnyi lelkizés után végre mosolyogva tudtam elköszönni tőle megnyugtatva, hogy nálam jó kezekben lesz Michael. Az ajtó becsukása után a székemben elhelyezkedve fáradtan hunytam le a szemeimet. Már negyedik napja majd’ szét akart robbanni a fejem, hideg ujjaimmal masszíroztam meg a halántékomat kicsit.
A papírmunka része mindig is az enyém volt, Estert soha nem engedtem az akták közelébe a bohókássága miatt. Néha mindent össze tudott kutyulni, de soha nem váltam volna meg tőle. Kedveltem és igen nagy segítségemre volt odakint, az ő részlegében. A szemüveget felvéve írtam le mindent, ami a beszélgetés során elhangzott, miközben azon járt az agyam, mennyire szerencsés voltam, hogy mindkét szülőmet együtt láthatom, a mai napig kéz a kézben járják a várost. Elmosolyodtam, de ugyanabban a pillanatban ráncoltam is a homlokom. Derek.. Már vagy fél órája várt rám. Gyorsan felhívtam, belementem a vacsorába, de csak azzal a feltétellel, ha annak felét én fizethettem. Az én részemről ez nem randi volt, csupán.. két ember összejövetele egy szusi bárban. Semmi elkötelezettség, egyszerűen csak találkozunk, nem készülök fel jobban, mint kellene. Mert nem randi. Csak segített nekem szinten tartani az elégedettségemet. A gond az volt, hogy ő sokszor hitte úgy, mintha járnánk. Hallottam a kopogást, viszont akkor még ott tartottunk, hogy mikor és hol vegyen fel. Kisebb gondolkodás után megadtam a választ, hogy végre megszabaduljak tőle.
- Szabad! – szóltam ki visszatérve egy másik páciens anyagához a gépen, amikor nyílt az ajtó, ahol Nick jelent meg. – Üdv, Dr Lane  – azonnal mosolyogni kezdtem, annak ellenére is, hogy a fejem még mindig fájt. Felnevettem az automata gondolatára, amitől nekem is hidegrázásom volt. Ahogy Nick a betegeimet említette, felvontam egyik szemöldökömet és kinéztem a háttérben édesen somolygó asszisztensemre. – Valóban ezt mondta volna? – határozottan emlékeztem, hogy nagyjából tíz perccel később egy újabb betegemmel lett volna konzultációm, de ha ennyire összeesküvés elméletet akarnak, hát akkor… nosza. Ester hősiesen bólogatott a kisebbfajta hazugságra, amitől elnevettem magam. Letettem a szemüveget az asztalra.
- Nem ellenkezem. Már rám fér egy kávé – felkaptam a táskámat is, egészen a férfiig sétáltam, felmosolyogtam rá – Ha nem jössz, lehet, hogy én rontok rád ezzel a kéréssel tíz perc múlva. Gondold el, milyen reakciója lett volna a betegednek – még szélesebben mosolyogtam, hogy aztán a karja alatt kibújjak. Esterhez léptem, suttogva megkértem, hogy a következő páciensnél valahogy mentsen ki, és ha ez nem lett volna neki elég, még fel is ajánlottam neki egy sütit a kávézóból, amire aztán már boldogan mondott igent. A lifthez sétáltam, megnyomva a gombot is, nekitámaszkodva addig a falnak néztem vissza Nickre.
- Mi történt, hogy szájon át akarod lélegeztetni magad kávéval? – kíváncsiskodtam beszállva a megérkező liftbe, és mielőtt még Ester ott marasztalta volna a dokit, megfogva a kezét finoman behúztam magam után, ha már alibire volt szükségem, ténylegesen is vele legyek. Oké, tényleg szerettem Nick-kel tölteni az időmet, mert nem olyan befásult öreg, csak a szabályok szerint élő pszichológus volt, mint a többiek, amire rá lehet unni, mellette nem éreztem úgy magam, mintha bakfis lennék, aki semmihez sem ért. Persze.. mindezek ellenére sem tudott rólam mindent, ahogy én sem róla, és ez így tökéletes volt. – Holnap estére van programod? – hirtelen fordultam felé, mert valahogy nem volt kedvem Derekhez, és végre akkor le tudtam volna mondani a vacsit vele. Ürügy nélkül mindig rosszul éreztem, ha vissza kellett valakit utasítanom, de így, megmenekültem volna attól, hogy ismét a vacsora után az ágyban kössek ki olyasvalakivel, akivel tényleg csak ott tudtam jól érezni magam.

- Na jó, lehet hogy én értettem félre valamit, deee... - toldottam meg egy olyan szokásos mosollyal, ami egyáltalán nem azért volt, hogy bármivel is kérkedjek, sokkal inkább valahogy automatikusan jött. Pláne feléje.

Hogy miért szerettem Dr. Webb-et? Oké, maradjunk a hivatalos megszólításnál, egyébként túl személyessé válna a dolog. Nos... ő volt az egyetlen aki valahogy már az első pillanatban megragadt bennem. Talán az a szikrázó mosoly a szája sarkában amikor zavarban van vagy éppen nevet.. vagy lehet a kedvessége, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a kisugárzása fogott meg mégis valahogy felemelő volt vele tölteni néha a napokat, vagy inkább a szabad perceket. Kávé... Na igen, ez volt a Szent Grál mindkettőnk életében, vagy egyféle Isten.., akihez ha csak lehetett, szívesen zengtünk imákat mindketten, és közben... nos én is elárultam egy-két dolgot magamról és őt is egyre inkább megismertem.(Persze csakis jelentéktelen dolgokat.)
Mindenesetre tünemény egy nő volt. Ezt már leszögezhetem, és habár eddig soha nem gondoltam úgy rá mint egy nő... nőre a közelemben, mégis kellemes volt amikor csak tehettem rendre vele tölteni a szabadidőmet.

- Helyes! - vágtam rá egy újabb mosoly kíséretében, konstatálva, hogy sikerült meggyőznöm, hisz ahogy azokkal az éles karikákkal a szeme alatt kinézett, úgy gondoltam egyikünknek sem fog megártani ez a rövid kis szünet.

- Ne aggódj, Mrs. Jones nem az a fajta aki megbotránkozna ezen, bár ha még 10 perccel később jössz, lehet csak engem találtál volna ott, teljesen kiterülve. - nevettem el a dolgot ahogy kilépett mellettem és én már csukva is a háta mögött az ajtót, szorgalmasan követtem.

- David...- mondtam csak ennyit automatikusan karba fonva a kezeimet a lifthez érve, de úgy hiszem nem kellet semmi többet mondanom. Az arcomról mindent leolvashatott. Persze Cordeliának sosem kotyogtam ki a részleteket, hisz létezik egy olyan is, hogy orvosi titoktartás, de a fiúval szemben támasztott félelmeimről mind tudott. Mondjuk úgy, hogy.. szakmai konzultáció. - Még mindig hallgat... - tettem hozzá csak ennyit, valószínűleg társulva egy az arcomon megjelenő kifejezéssel, ami biztosra veszem tökéletesen tükrözte  a tanácstalanságot a fejemben. Mindenesetre.. nem adtam fel. Sohasem lettem volna rá képes!

- De tudod mit? Hagyjuk most a munkát! - mosolyogtam újra fel, kezemmel könnyedén intve amikor a lift csilingelő hangja felhangzott a fülemben. - Azt hiszem mindketten megérdemlünk egy kis pihenőt. - mosolyogtam rá, amikor a szemeibe pillantva fürkészőn összehúztam a szemeimet.

- Mi... mi az.. (?) - kérdeztem értetlenül óvatosan a hátam mögé pillantva amerre Ester felé nézett, de azután megérezve a puhán a kezemre fonódó kezeket, ellenvetés nélkül követtem belépve mögötte.
A lift.. csendes volt mint mindig. Nem üvöltött benne az a szállodákban szokásos, sokszor émelyítő zene, amitől az ember úgy érzi, csak érne már fel hamarabb a megfelelő emeletre csak szabadulhasson innen. Mégis a hangja volt az, ami megtörte a csendet.

- Ööö... tudtommal én meg a macskám Dosztolevszkij-t olvasunk majd egy bögre forró tea kíséretében és valószínűsítem valami könnyed muzsikával a háttérben, deee.. - húztam újra össze a tekintetem - Miért kérded? - fürkésztem tovább, akár csak annak előtte, hisz szokatlan volt tőle ez az igyekezet. Persze, mint mondtam sokat töltöttük már korábban is együtt az időnket, de, este? Nos erre még nem igazán volt példa. Már ha egyáltalán erről van szó, és nem valami teljesen másra fog kilyukadni belőle...

David neve hallatán a mosolyom azonnal eltűnt az arcomról. Bár nem az én betegem volt, mégis, ha csak megláttam Dr. Lane-nél azt a macit, mint a kisfiú jutott eszembe. Valószínűleg engem jobban megviselt volna az esete, és bár nem mondtam Nicknek még, de nagyon is sokra tartottam őt emiatt. Felmosolyogtam rá halványabban, ahogy a munkával kapcsolatos kérdéseket oszlattatta el.
- Csak kedvel téged, nagyon is. És ha én nem rabollak el, a végén még Ester fogja megtenni - a liftben már akkor válaszoltam, amint becsukódott az ajtó, de végül.. muszáj volt megtörnöm a csendet egy olyan kérdéssel, ameddig még sosem mentem el ezelőtt. Persze, nem volt szokatlan, ha elmentünk valahova, de mind nappali program volt. Fogalmam sem volt, igazából mit vártam volna. Elutasítást, vagy totális beleegyezést, de a cica említésére már mosolyogtam, az orosz író említésére pedig elégedetté is váltam. Viszont a miért-es kérdésnél a lift ajtaját figyeltem mereven egy ideig, miközben ujjaimmal a táskámmal babráltam. Figyelemelterelésre szükségem volt, nagyon is. Végül felsóhajtottam, felkarommal nekitámaszkodtam a liftnek is.
- Nem igazán szeretek visszamondani programokat. Általában ezért érek haza későn esténként, mert képes vagyok elmenni akár kávézni három órás alvás és egész napos munka után is, ha hívnak.. - kezdtem bele a magyarázkodásba - miért is ne?!, amikor a lift megállt a földszinten, én pedig annak ellenére, hogy egy általam nagyon is kedvelt személlyel voltam odabent, szinte úgy menekültem ki a zárt térből megnézve, hogy mennyien kószálnak odakint. Szerencsére messze volt tőlünk pár ember, de mégis bevárva Nicket folytattam a kis beszámolóm.
- Holnap estére meghívtak vacsorázni. Nem igazán akarok elmenni rá, mert... hogy őszinte legyek a férfi túlságosan is úgy érzi, mintha a barátnője lennék. És jól érzem vele magam meg minden, de.. ennyi nagyjából. És.. tudom, hogy most úgy éreznéd, mintha alibi lennél, vagy második lehetőség, és hogy csak kihasználnálak, de nem így van... Ah, mindegy - morcossá váltam az újabb magyarázkodást követően, lemondóan megráztam a fejemet is. - Felejtsd el. Meg kéne neki mondanom, hogy nem járna jól velem - hirtelen felnevettem halkan mellette, ahogy az épület bejárata felé lépdeltünk azon gondolkodva, hogy mégis egy pasinak hogy lehetne azt megmondani, hogy bocs, szívi, de csak a tested kell? Mert.. vele ez volt az igazság. Bármennyire is jól nézett ki, bármennyire is visszatérőek voltunk egymás ágyában, mégsem éreztem úgy, hogy akarnék tőle mást. Vagy hogy egyáltalán akarnám-e őt többet. Ha érzelmekre került a sor, mindig behúztam a kéziféket, mert.. az érzelmekkel hogy versenyezhetne a szenvedélybetegségem? Halott ügy.. És nem mellesleg.. elég rossz érzés is.
- Mennyi időnk van a következő betegedig? Csak.. mert akkor lehet, hogy látástól vakulásig csak kávézni fogok - rámosolyogtam elterelve a gondolatait. - És Esternek ígértem sütit is. Házsártos lesz, ha nem kapja meg - felkuncogtam, elképzelve, hogy bosszúból telemorzsázza következő alkalommal a billentyűzetem. Szokásunk volt néha egymást húzni, ezért is szerettem őt asszisztensemnek.

Felnevettem a szavaira amikor a liftbe rángatott. Hogy Ester? Mi a fene!? - villant meg a fejemben, holott nagyon is tisztában voltam vele, ahogy az a kedves kis nő a szemeimbe néz. De Ester... nos Ester tabu. Házinyúlra nem lövünk, így szólja a fáma, és még ha bármi istenes is beütne, képes lennék én egyáltalán valakit folyamatosan megtűrni magam mellett? Vagy éppen más talán engem. A rémálmok.. az éjszakai kakaózások egy kemény este után, vagy esetleg a beszámoló... ki is vagyok.. Valóban felkészültem volna erre? Kötve hiszem. Ezért is mikor magával rántott a liftbe csakis ezzel a nevetéssel száműztem minden további kérdést ami jönni fog. Ester... Most felejtsük el Estert...

Azután viszont újabb kérdés ami meglepett. Ezek szerint a mai nap csupa meglepetéssel telve én mégis nyíltan válaszoltam. Egyrészt mivel fogalmam sem volt merre is haladunk éppen, másrészt viszont.. Cordeliának sohasem ferdítek. Már ahogy.
Persze azért visszakérdeztem, mire feltűnt, hogy valami baj van. Zavarban van? Igen, valami ilyesmit jeleztek a gyakorlott szemek, mégsem támadtam le. Hagytam, hogy ő maga nyíljon meg.. és rövid idő után ez be is következett.

Hallgattam. Egyrészt mert nem tehettem mást, másrészt mert erre volt szüksége. Csak figyeltem. Minden egyes reakciót, és éreztem, hogy ez a dolog fontos neki. Túl... fontos! A bensője. Mégis kitárja nekem.
Megérkeztünk, a liftajtó csilingelésénél úgy viharzott ki mellőlem, mintha a fogát tépnék, én mégis csak lassú léptekkel közeledtem, egész óvatosan, mikor megállt, én mögötte, és a kezem lassú, nyugtató mozdulattal csúszott a felkarjára előttem. Ekkor folytatta csak tovább. Nos... nem úgy amit vártam tőle, rövid ismeretségünk alatt még soha nem láttam ennyire... zaklatottnak. Ő haladt, és ahogy elindult előttem én is elengedve a karját haladtam mellette és arra vártam... Igazából jórészt fogalmam sincs róla mire vártam. Talán csak rendeztem a dolgot a fejemben. Ez esetben nem úgy kéne kezelnem a helyzetet, mint egy... orvos. Sokkal inkább barátként kéne funkcionálnom, de lehet egyáltalán elválasztani ezt a két dolgot szervesen?

- Hé..! Cordie! - szólítottam meg az általam, nem annyira szokásos módon, talán pont miután viharos sebességgel átléptük a bejáratot, megint a karjára kaptam, nem agresszíven, csak úgy megállásra késztetve, és magam felé fordítva néztem a szemeibe. Beszéd helyett viszont ekkor belekezdett valami elterelő hadműveletbe, de én sem most jöttem le a falvédőről, hogy ilyen egyszerűen átverhessen.

- Benne vagyok! - mondtam ki az első varázsszót egy könnyed biccentéssel is megtűzve, holott már rég nem itt tartottunk a kérdések rengetegében. Één viszont... mégis úgy éreztem, hogy itt, csakis ez az egyetlen mélyreható és fontos kérdés... - Abban az esetben, ha tényleg beszélsz vele. - tértem ki végül a feltételekre, mert való igaz, ha ez a dolog ennyi fejtörést okoz a számára nem telik sok időbe, hogy tönkre tegye. Azt pedig mindennél kevésbé szerettem volna a világon. - Benne vagyok... - ismételtem meg a korábbi szavaimat - Ha megteszed, nem most... hanem majd ha felkészültél. - bólintottam ismét a szemeibe, rövid szünetet hagyva a szavaim között- De muszáj. Saját magad érdekében. - tartottam még mindig a szemeit, és jól tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van. - És ezt te is tudod...
Miért van az, hogy orvos létünkre, pont a saját életünket nem tudjuk rendben tartani..??

Éreztem magamon érintését, ám mégis túlságosan is beleéltem magam a problémám ecsetelésébe így elmaradt az, hogy rámosolyogjak, amiért megpróbált megnyugtatni. Ahogy az ajtónál ismét megérintett, megálltam, furcsa tekintettel nézve Nickre, amint a becenevemen szólított. Ez olyan új volt.. annyira furcsa, hogy már csak ezért is megálltam. Felpislogtam rá megszeppenten, mert biztos voltam abban, hogy elküld engem a fenébe a "csapjunk-bele-a-közepébe" gondommal na meg hogy szinte kényszerítettem rá, és ahogy meghallottam, megint csak egy ideig érlelgettem magamban a választ. Ó, nem szakítottam én félbe. Hagytam, hogy beszéljen, hagytam, hogy felfogjam, amit mondott. Lassan elmosolyodtam, ahogy magamban megismételtem, hogy benne van, annak ellenére is, hogy már a kávéfajtákat kellett volna magamban sorolgatnom. De kit érdekelt, amikor éppen BENNE VAN? Mégis leküzdöttem a késztetést, hogy a nyakába ugorjak, amiért igent mondott nekem, és még csak a puszimmal sem nyálaztam össze arcát, amit azért.. megérdemelt volna, de csak elmosolyodtam hálásan, végül pedig bólintottam is bizonytalanul.
- Igen, egyszer majd kellene vele beszélnem. Előbb, mint utóbb - félrepislantottam, mert ebben a pillanatban képtelen voltam nézni azokat a kék szemeket. Túlságosan is átláttak rajtam. A fenébe, hogy úgy éreztem, pár hét ismertség után néha többet tudott rólam, mint amit én magam huszonnyolc év alatt is csak összekuporgatni tudtam. Oké, mégsem tudtam ellenállni, gyorsan megöleltem őt, de nem túllépve a munkatársi viszonyt, és még csak a vállát sem lapogattam meg. Az már tényleg túl bizarr lett volna.
- Oké, akkor.. előbb a kávé, mert most tényleg le kell innunk magunkat - felnevettem halkan utalva a holnap estével kapcsolatos közös programra. Mondanám, hogy tökéletesen tudtam, mit csinálok, de halvány lila gőzöm sem volt, mihez lett volna kedve Nicknek. Főleg velem és ráadásul este.

Azon a negyven méteren, amíg oda nem értünk a kávézóhoz hagytam, hogy csend telepedjen közénk, mert meg akartam neki adni a lehetőséget, hogy visszakozzon, de amikor nem történt meg, megkönnyebbülten léptem be a kávézóba, ahol szerencsére nem volt kilométeres sor. Valószínűleg a többség dolgozott velünk ellentétben vagy suliban volt, így mienk volt a pálya.
- Két csokis fánkot kérnék elvitelre, és... hmm - végignéztem gyorsan az árlistán, de már tudtam, mit akartam magamnak kérni. Az volt a kedvencem olyan estéken, amikor egy meleg takaró alá bújva nem zavart meg senki, miközben olvastam. - ... egy fehér forró csokit - rámosolyogtam a fiatal eladó lányra, aki bólintva ütötte be a kasszába az árakat, de felpillantott a remélhetőleg mellettem/mögöttem ácsorgó Nickre.
- Önnek mit adhatok?- mosolyogni kezdett, amitől csak még fiatalabbnak tűnt Michelle, ahogy a névtábláján látni lehetett. Picit arrébb soroltam, hogy Nicknek is teljes rálátása legyen a kávéfajtákra, még akkor is, ha az enyémnek köze nem volt hozzá, de.. úgysem fekszem le még egy ideig, lesz még lehetőségem inni máskor is. Ameddig a férfivel foglalkozott a nő, szemezni kezdtem a pultnál a sütikkel, de csak a szemem kívánta meg.
- Mihez lenne kedved holnap? - pillantottam rá hirtelen elszakítva a tekintetem a kis csoda (gonosz) sütiktől, mire ránk pillantott a nő, kitéve a rendelésünket a pultra. - Film, vacsi, séta, olvasókör.. cicasétáltatás.. - itt viszont félbehagytam a gondolatmenetemet, mert egy éppen betérő vendég is megcélozta a nőt, hogy kérjen valamit magának. A pici dobozt elvettem, ahogy a ténylegesen is forró italomat, hogy egy üres asztalhoz kormányozhassam magam. - De felajánlhatom a fantasztikus kártyatudásomat is - felnevettem halkan, persze csak a standard játékokra voltam képes, vetkőzni pedig póker nélkül is tökéletesen tudtam. Nem mintha azt terveztem volna valaha is.. Elhelyezkedtem kényelmesen a széken, miközben a férfit figyeltem mosolyogva, hogy mennyire sokkoltam, ha egyáltalán megtörtént.

- Igen. Én is úgy hiszem. - helyeseltem a döntésre, de az, hogy félrenézett, engedett némi következtetést arra nézve, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni. Hogy kiismertem? Nem mondanám. Persze volt már némi gyakorlatom benne, hogy egyes testbeszédeket felismerjek, arcmimikát, ilyeneket, de igyekeztem ezt nem a barátaimon alkalmazni. Barátaimon.. - véstem újra az eszembe. Mintha nekem lenne is valaki Madame Pompadouron kívül, aki szintén azért tűrt csak meg maga mellett, mert én vagyok az, aki esténként hazaérkezve feltálalom neki az ételt. Sokkal inkább a szolgája vagyok! - lepődtem meg a saját gondolataimon. De legalábbis rég láttam ilyen hisztériás macskát a közelben.
Azután viszont Cordelia lepett meg. Most vagy ennyire elragadtam a gondolatok sűrűjében, vagy csak nem figyeltem fel az apró jelekre, mégis jól esett, amikor közelebb lépett és megölelt. Szerettem örömöt okozni az embereknek. Talán azért mert azt hittem ezzel vezekelhetek, de talán az is lehet, hogy egyszerűen csak jól esett. Mégse hittem, hogy ez, ekkora nagy szó neki, de ha egyszer így esett...

A történet többi részében minden csendes volt. Mondhatom, hogy még mindig a dolog hatása alatt álltam, vagyis sokkal inkább a meglepetés, de a kávézó vastag üvegein túl, a sorban állva már igyekeztem kiverni a fejemből az előbbi képeket. A pultot figyeltem. Vagyis sokkal inkább mindent ami mögötte volt, mégis valahogy megakadt rajta a tekintetem. Csak egy pillanatra és el is kaptam róla, de nem bírtam ki, hogy csak az orrom alatt, de ne mosolyodjak el.
Azután viszont a pult mögött álló lány követelte magának a figyelmemet.

- Öööö.. azt hiszem legyen egy szimpla fekete. Jó erősen. - mosolyogtam most az eladónőre, majd Cordelia kérdése ütötte meg balról a fülemet.

- Na az én macskám egy bandita. - mosolyodtam el szélesen. - Előbb vinnék egy cirkuszi tigrist sétálni pórázon, mint hogy rá akárcsak megkíséreljek ráadni egyet. - nevettem fel már hangosan, útközben belekapaszkodva a saját csészémbe és egy nem is olyan messzi asztal felé intve az állammal, jeleztem Cordeliának, hogy menjen csak, majd én követem.
A két pohár alja alig egymás után koppant az asztal hideg, márványkövén, és kihúzva az orrom előtti faszéket, őt követően én is leültem.

- Hát... ha már kártyatudás, ugyan kárba ne vesszen. - mosolyogtam fel rá a kávémból, lassan megkeverve, mintha lenne is benne valami éppen, talán csak a szokás hatalma, vagy nem is tudom, de csak azután néztem a szemeibe. - Nos... mit szólnál hozzá, ha átjönnél hozzám. Nyolcra. - biccentettem fejjel is nyomatékosítva. - Aztán rendelünk egy pizzát... közben megnézünk valami filmet, éééés... - gondolkodtam el hangosan - azután meglátjuk. - vágtam rá nem is annyira hirtelen mint inkább nem találva differenciát a két oldal között - Vagy teszünk egy hatalmas sétát a ház mögötti parkban, vaaagy.. brillírozhatsz a kártyaasztalon. - mosolyodtam el a számhoz emelve a csészét a kezemben. - Nos... Mit mondasz? - csörrent vissza félhalkan megcsapódva a kisméretű tányéron.

Felnevettem amiatt, ahogy Nick a macskájáról beszélt. Mégis úgy gondoltam, talán egy cseppnyi túlzással élt a cicáját illetően, mégsem ellenkeztem vele. Amint az asztalhoz ültünk, még mindig mosolyogtam, aminek több oka is volt, részben, hogy az az ölelés nekem is jól esett és sikerült elterelnem a gondolataimat is kicsit Derekről és a vele kapcsolatos kényelmetlen következményekről. Legszívesebben bevackoltam volna magam a lakásomba eltorlaszolva az ajtómat is, csak hogy elérhetetlenné váljak a számára. Elterelve a gondolataimat érdeklődtem tőle, mihez volna kedve, s nem kerülte el a figyelmem az az egyszerű dolog, ahogy a tiszta kávét is megkavarja. Elmosolyodtam ezen, egy pillanatig csak figyeltem a körkörös mozdulatot, végül a szemeibe néztem még mindig mosolyogva az előzőek miatt, ahogy beszélni kezdett. Az ötlete nagyon is tetszett, végtére is sikerülne tanulmányoznom azt a vérmes macskát, akiről beszélt. Kurtán bólintottam, amikor lefoglalta magát a kávéval, addig sikerült is döntésre jutnom, de amikor az " azután meglátjuk" rész következett, leheletnyi finoman felvontam a szemöldökömet, mert nem tudtam mire vélni. Mégis mire gondolhatott? Nem fogok végigsikongatva rohangálni a lakásán, és még csak fűrészt sem fogok vinni, eljátszva a Texas-i láncfűrészes dolgot előtte. Egyébként sem voltam olyan. A gondolatmenetemen elmosolyodtam szélesen.
- Benne vagyok - ismételtem meg azt, amit percekkel korábban ő is mondott. - Mindenben - felnevettem halkan, ahogy nagylelkűen szinte mindent csináltam volna vele.. a felsoroltak közül persze, mielőtt még magamat is félreértettem volna ezzel kapcsolatban. - Elég gyatra a tudásom filmeket illetően, érdekelne, mi lenne az ajánlatod. És.. a pizzát is imádom  - vallottam be, miközben művészi pontossággal kergettem a habot a kanalammal, s ahogy megtelt vele élvezettel teli mosollyal nyaltam le azt a kanálról. - Utána pedig ha még nem lesz eleged belőlem, kimászhatunk a hidegbe is akár... - elgondolkodva felnéztem rá: - Örülök, hogy még nincs hó, akkor kényszert éreznék arra, hogy megdobáljalak vele - felkuncogtam a férfi szemeit figyelve, miközben a kanalat a forrócsoki fehérségébe süllyesztettem. Persze fogalmam sem volt arról, Nick mit szólt volna, ha egy rakat havat a nyakába dobok, de.. a fenébe! Nem kellett volna tudnia a tervemről.
Hirtelen kipattintottam a doboz fedelét, önállósítva magamat pedig szalvétára helyeztem puhán az egyik fánkot Nick elé tolva, míg a másikat magamnak vettem ki szemezve a csokiréteggel a tetején.
- Nem szeretek egyedül enni - felpillantottam ismét rá, majd folytattam: - Ez azt jelenti, hogyha azt szeretnéd, hogy egyek, neked is kell. Persze visszautasíthatnád, de mennyei, mintha egy kis paradicsom hullott volna le fánk formájában - rávigyorogtam a hülye metafora után, miközben beletemetkeztem a forrócsokimba hosszan kiélvezve annak finom ízét. Kihívóan néztem rá, hogy vajon hagy-e éhezni, vagy ténylegesen is megkóstolja az isteni péksütit, addig én a sajátomhoz nem is nyúltam hozzá.
Szinte úgy rezzentem össze, amikor a mobilom megszólalt, nagyon nem számítottam rá. Gyorsan bányásztam ki a táskámból, de ahogy észrevettem, ki keresett, az addigi mosolyom kissé meghalványult, amint kinyomtam a telefont, azonnal le is némítva azt. Remélve, hogy Nick nem vett észre túl sokat, kissé előre dőlve két tenyerem közé fogtam a forró itallal majdnem teli üvegpoharat is.
- Majd veszek Esternek utána. Ez ne akadályozzon meg abban, hogy elcsábulj - kacsintottam rá, hogy ismét pár kortyot igyak. Tudtam, hogy az a holnap esti közös program egy lehetőség volt számomra. Még jobban megismerni Őt, anélkül, hogy mint pszichológus közeledtem volna felé. Érdekelt abból a szempontból is mások élete, hogy segíthettem rajtuk, de jól esett volna az, ha mint magánember is lettek volna olyanok, akiket nem kellett volna analizálnom. Akikkel jól éreztem magam anélkül, hogy megfigyeltem volna őket tudatosan. Mint az ölelés.. Spontán megnyilatkozás volt a részemről, ami jól esett, kötelezettségek nélküli tettként.

- Rendben, akkor nyolckor. - biccentettem magamnak is egyöntetűen és egy kóbor mosoly valahogy mégis felcsúszott az arcomon. Hogy minek örültem? Nos, ha úgy nézzük nyilvánvaló, hogy igen kellemes perceknek nézünk elébe, de volt ott valami más is. A titkom. Az a titok, amit csak én tudok, senki más, az otthon körülvevő falak, és az alkalomadtán éberen töltött éjszakák. Hogy mások? Nők... Nos, nemigen akadt időm nőkre, amikor csak tehettem a munkába temettem magam, muszáj voltam lefoglalni a gondolatokat, hogy sose merengjek, és szórakozni is.. a két hónap alatt, talán egyszer ha mehettem el, max kétszer, amikor az egyik sikeresen végződött ügyem, egy már nem páciens meghívott egy sörre. Azt hiszem ennyi... Összesen ennyi a társadalmi életem, én meg a macskám remekül elvoltunk mi ketten, meg a fejemben a képek...

- Háááát.. - vettem viszont egy nagy sóhajt kissé hátradőlve a film említésére - Azt hiszem ehhez a segítséged kellene. - mosolyogtam fel megint - Pontosabban az ízlésed... - húztam össze csak elgondolkodva a szemeimet - Rengeteget beszélgettünk az utóbbi időben, de ha minden igaz erről még nem esett szó.. - nevettem fel, mert való igaz. Sose gondoltam volna hogy mi a későbbiekben kikötünk akár egy este is egy helyen, nemhogy közös filmnézés lesz belőle. Mindenesetre.. örültem. Azt hiszem...

A következő szavain viszont muszáj volt újra elmosolyodjak. Hogy elegem belőle? Egyelőre elképzelhetetlennek vettem, szeretném azt hinni, hogy jól ismerem az embereket ahogy azt is, hogy az utóbbi két hónap alatt, őt is rendre kiismertem. Egyelőre kötve hiszem, hogy varázsütésre hisztérika válna belőle, habááár... már megtanultam... Soha nincs lehetetlen.

- Nem félek tőled! - vágtam rá mégis újra nevetve, és igen egyre jobban kezdte a dolog felmelengetni a szívemet. Már ha nekem még... akad olyan. - köszörültem meg enyhe zavarral a torkomat, de aztán próbáltam visszakoncentrálni az elhangzottakra. - De ki tudja, még milyen meglepetéseket tartogatsz? - mosolyogtam egyenest a szemeibe.
Azután viszont egy fánk landolt az orrom előtt. Ellenkezni akartam, deee.. elég hamar nyilvánvalóvá tette, hogy - pont mint a gyerekek - nélkülem nem eszik belőle, én meg mit tehettem volna!?? Hát beleharaptam.

- Tényleg isteni.. - kezdtem el rágni lassan, mellette azért elgondolkozva, hogy a fenébe is, ide járunk nap mint nap, miért nem vettem még rá magam, hogy egyek belőle!? Mégis valami más volt ami megtörte a csendet. Egy dallam. Egy már jól ismert dallam, amit ha most hallok először, akkor is megragad a fülemben, de most összerázkódott. Ezt biztosan észrevettem, aztán megváltozott az egész.. tekintete, egy gombnyomás és a telefon már csúszott is vissza a helyére.

- Ő volt az? - kérdeztem meg mikor újra másról beszélt, nem is tudom miért, nem akartam volna tolakodó lenni, csak ez az egész jelenet.. meg a testbeszédek... meg a... De mi a fenét kíváncsiskodom én itt?

- Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy megleplek. - bólintottam könnyűen a filmes diskurzus végeztével, és habár nem mondom, hogy éppenséggel már tisztában lettem volna vele mit is nézünk meg, de annyival már biztosan előrébb volt a dolog, hogy mit.. nem. Hát.. ez is haladás valamilyen szempontból... - mosolyogtam fel a gondolataimon, egészen mélyen valami olyasmire jutva az egészben, hogy holnap délután felkutatok valami videó kölcsönzőt, és öt filmmel kiegészülve várom az esti találkozót. Végül is.. csak találunk előbb-utóbb valami megfelelőt...
Azután viszont hogy ezen túljutottam újra a szemeibe kellett, hogy mosolyogjak.

- Ó, hát én speciel biztos vagyok benne, hogy benned sokkal több rejtőzik, mint amit kimutatsz. - emeltem a csészét a számhoz, hogy még egy utolsó, felé dobott mosoly kíséretében egy kellemeset kortyoljak - Tudod... - mutogattam az ujjammal körözve hevesen. - Szakmai ártalom. - nevettem fel, és bár tűnhetett úgy, hogy igen épp arra célzok, hogy mi az amit látok körülötte, de nem. Jelen esetben arra gondoltam, hogy... ismerem magam. És jól tudom azt is, hogy a mi fajtánk, aki tudja az ember mi fán terem, sokkal könnyebben rejt el idegen tekintetek elől olyan dolgokat, amiket mások, szinte észrevétlenül, sokszor már a mozdulataikkal kikotyognak. Hát igen. Ilyen élet a miénk. Rejtőző.. mégis számára mindenki nyitott könyv.

A fánk.. tényleg ízletes volt. Sőt! hajjaj... nem is tudom ettem e már ilyen kiválót az elmúúúlt.. hát néhány évben biztosan, nem, amikor még a falat is megállt a számban a telefondallam hozta megváltozott arckifejezésre.
Elfordult. Ajjajjj.. ez lehet komolyabb, mint hittem? - vonult át a fejemen, mégis kényszeríteni kellett magamat, hogy most ne játsszak kezelő-pácienst. Nehéz volt.. főleg azután, hogy ha úgy vesszük én egy ideje már mindenkit más szemmel méregettem, de ő...

- Cordélia... - nyúlt a kezem még számomra is észrevétlenül a kezéért ami a csésze mellett pihent, és még magamnak is érthetetlen módon szorítottam enyhén meg. Csak ekkor volt hogy felém nézett.. én meg észbe kaptam. Na jó, ezt talán mégse kéne, ezért inkább elengedtem.

- Bocs. - köszörültem meg zavartan a torkomat, a karomat azonnal visszafektetve a helyére, és bár egy részem még mindig kutatott ott benn, hogy most mi a jó fenét csinálok, de egy másik, egy éberebb, már sokkal inkább koncentrált vissza a szavaira. - Rendben. Úgy csináld, ahogy neked jó. - rántottam kissé félre az arcélemet, de inkább volt ez valami még mindig zavart cselekvés az előzőekre, mint a meggyőzés nagymestere. Mégse lennék olyan jó ebben? - köszörültem meg ismét a torkomat, nem kerülve el a figyelmemet, az a tanácstalan fény a szemeiben.

Felnevettem. Újra témát váltott, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt most nem tette helyesen. Nem tudom, tudtam e volna még neki valami újat mondani a dolog tekintetében, olyat amivel ő még nincs tisztában, vagy olyat, amivel ééén ne lennék tisztában, hogy mennyivel könnyebb mondani, mint maga a cselekedet.
Azután viszont a szemem az ujjára tévedt. Nem tudom miért, nem kellett volna, vagyis... én már nem is tudom. - nyeltem nagyot inkább lehajtva a fejem, elszégyellve? Nem, nem hinném. Vagyis... Cordlia a kollégám! Ahogyan ő is mondta. És mindezek mellett jóbarát is. Ezt meg én mondom, mert szeretném azt hinni, hogy az, de... Oké, biztosan én vagyok az oka. - rendeztem el aztán az egészet fejben. Nő közelében nem jártam már.. mióta is? Már nem is emlékszem. - vettek vakvágányt a gondolatok a fejemben, de mielőtt elharapózna a dolog, újabb torokköszörülés kíséretében próbáltam visszatérni a tárgyhoz.

- Rendben. - biccentettem felé csak egy könnyed mosoly kíséretében, mire kezem valahogy újra a félig telt csésze kávé kevergetésébe kezdett. - Legközelebb te leszel a meghívó fél, és hogy főzöl? - mosolyogtam megint a szemeibe - Alig várom! - nevettem el az egészet. - Már emberemlékezet óta nem ettem igazi házi kosztot. - nevettem még mindig, hisz való igaz. Amikor én utoljára... Na de ezt inkább hagyjuk is.

zene ♫ Moves Like Jagger
megjegyzés imádtam a "bocs" részt

Bár a nők többsége aligha, én imádtam a meglepetéseket! A döntés sokkal jobban felvillanyozott, mint amire én is számítottam, és nem is terveztem be semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell. A kérdésemre adott válaszára ismételten felvontam az egyik szemöldököm, és talán most sütöttem le a tekintetem először, mióta csak ismertük egymást. Kérlek, kérlek, add, hogy ne tudjon a dolgaimról - fohászkodtam némán a felsőbb hatalmak egyikének, aki épp rám ért volna. Mindenkiben több lakozott, mint amit kimutatott, és csak azon kevesek életébe nyertem ténylegesen is bepillantást, akik a pácienseim voltak. Vagy a barátaim. Ha jobban belegondoltam, Nicket sem ismertem igazán. Azért bólogattam megkésve, gondolataimba merülve, hogy azért valamiféleképpen lereagáljam.
Az érintése a hívás után viszont egészen váratlanul ért, mégis jól esett, egy pillanatra szinte könyörgően néztem rá, hogy mééég, csak MÉG egy kicsit hadd érezhessem bőrének melegét a kezemen. Megráztam a fejem, hogy tudja, nem történt probléma abból, hogy megérintett. Mintha leprás lettem volna... Persze.. a legtöbb fizikai kontaktus nálam kiváltott némi izgatottságot, érintés utáni vágyat, ami pedig láncreakcióként az addig éppen pihenő vágyaimat szította volna csak fel, ha a helyzet megkívánta. Ismét bólintás. Derek. Már nem téma, legalábbis igyekeztem megfeledkezni róla, ezért is vetettem fel a vacsora ötletét, amit megspékeltem a habbal az ujjaimon. És persze.. Nick tekintetét is elkaptam az egyik pillanatban. Az újabb torok köszörülésre már elmosolyodtam, madárkaként döntöttem oldalra a fejemet, ahogy őt figyeltem. Akkor is, amikor beszélt.. amikor az ujjai a csészét érintették, az pedig az ajkát.. Igen... Hatalmasat nyeltem majd hátradőlve a székemen gyorsan kiutat keresve tekintetem a kávézó plafonjára siklott, mielőtt még túlságosan is elmerültem volna azokban a képekben, amik a fejemben elkezdtek pörögni. Ujjaim megrebbentek az asztal felett, végül elbújtattam őket az asztal alatt, körmeim egy pillanatra a combomba mélyedtek. Megnyaltam megint az alsó ajkam, végül köhintettem egyet.
- Ha gondolod, akkor besegíthetsz. Szerintem kukta is már elég régen lehettél - rámosolyogtam kedvesen, felpillantva rá pedig rendeztem soraimat. Egyik kezem a bögrén, másikat is lefoglalva elmajszolgattam a fánkot serényen őrizgetve pár kortynyi italt, húzva vele az időt is. - Biztosan jól állna neked a kötény. Rózsaszín magnóliás van, amit csak neked tartogatok, nagyon szexi lennél benne - mosolyom nevetésbe váltott át, ahogy elképzeltem benne Nicket nem is gondolva végig, hogyan fejeztem be a mondandómat. Jókedvűen néztem el a pultnál álló lány felé, aki visszamosolygott rám, tekintetem pedig követve az övét az órára pillantottam, végül vissza a férfire.
- Túlzás lenne beteget jelenteni mára, nem? Mármint.. nincs kedvem megmozdulni - mosolyodtam el ismét ha lehet, még jobban belesüppedve a székembe, persze tudtam, hogy várt ránk a kötelesség. Vonakodva, de megittam az utolsó cseppnyi forró csokit is, miközben ismételten feltérképeztem pillantásommal a férfi minden arcizomrezdülését.  - Elfogyott - biggyesztettem le végül ajkaimat, ahogy még Nicknek is megmutattam a bögrém alját, amit már csak a levegő töltött ki lustán terpeszkedve benne, végül letettem az asztalra. Betartva a szavamat, miszerint ha én nem megyek, hát kapjon fel valaki a vállára, az egyik szalvétát nagy koncentrálás közepette elkezdtem hajtogatni. De.. origami tudásom nulla volt, ezért az egész szerencsétlenkedős papírgyűrögetésnek hathatott. - Rád ki vár majd? - pillantottam fel a kék íriszekbe kíváncsian a páciensét illetően. Érdekelt mindig is, hogy kivel foglalkozik.. ahogy David esetén is.

Újabb meglepetés. Bár nem mondom, hogy nem kellemes, mégis a lélegzetem egy pillanatra visszaakadt a medrében. Mi a fenét művelek? - kérdeztem magam újra fejben, remélem nem volt árulkodó a tekintetem, bár kifelé többnyire mindig szilárd képet mutatok. De ő Cordelia! Emlékeztettem újra magam, ahogyan arra is, hogy talááán... talán ideje lenne már, hogy.. hát randevúzni kezdjek. Igen. Biztosan ott lesz a gond.

- Nos.. nem tudom mire mennél velem a konyhában... - szűkült visszafogottá a mosolyom, persze való igaz, már évek óta készételen élek, néha egy-egy vacsora, magányosan, valamelyik kisebb étterem hátsó szegletében, csak hogy boldogságot keressek, hisz látni a boldog embereket... szabályosan gyógyír volt a régi emlékekre. - De ha jól vezényelsz... - emeltem meg kissé a szemöldököm, egy már sokkal jólesőbb mosoly kíséretében, és bár a csészét talán még mindig kissé szorosabban is tartottam a kezemben, mint ahogy az ténylegesen megkövetelte, a következő szavai eltüntették minden ottragadt feszültségemet.

- Na, neeeee... neee... nee... neee...- nevettem már hangosan kézzel-lábbal hárítva, elsőre valahogy meg se hallva a szavakat a sűrűjében. Hogy szexi? Én? Szexi? Pláne rózsaszínben!?? Valami azt súgta mégsem a színek voltak azok, amik felkeltették a figyelmemet. - Nos... hát majd meglátjuk. Nem igaz? - szelídült meg ismét a mosolyom, talááán.. talán engedve a csábításnak, kérdés az övének, vagy az enyémnek.
Néma csönd telepedett közénk. Ami biztos, hogy én a gondolataimat járattam, kerestem aaaaz.. értelmet az egészben, bár nem is tudom mit kerestem igazán. A mai nap miért lenne más, mint a többi? Mégis valahogy túlzottan.. lelkes voltam a gondolatra, hogy főzni.. ketten.. vele... Azt hiszem ez ellen tennem kell. - köszörültem ismét torkot, amikor újra a szavai ütötték meg a fülemet.

- Csak egy időpont egyeztetés. Ötkor. - mosolyogtam fel a szemeibe, már rég a hűlt helyét szorongatva a kávém maradékának a kezemben. - De tudod mit? - virult fel a hirtelen ötlet az arcomon. - Jelents beteget! - szélesedett ki a mosolyom, tenyeremet felé csúsztatva az asztalon, hogy a telefonját kérjem. Nem reagált. Először. Vagyis inkább csak értetlenkedett. - Ugyan már Cordelia, mikor volt utoljára hogy csak úgy.. kikapcsoltál!? - próbálkoztam újra a tenyerembe tekintve majd vissza a szemeibe. Na igen, ha ugyanezt kérdezné tőlem..  - Hidd el nekem, Ester segíteni fog, ha én kérem... - vett talán újra csalafintaságot sejtetve a mosolyom de való igaz volt. Ő mondta. Hát akkor miért nem játsszuk ki rendesen!?

- Más se hiányozna nekem, mint hogy bohócot csinálj belőlem... - nevettem fel újra hangosan, de tisztában voltam vele, hogy ez puszta... szórakozás. Ami új volt. Nem csak vele.. hanem úgy egyáltalán. Régen.. régen még minden más volt. Voltak barátaim. Olyan barátok akik ott csüngtek rajtad, ha kell, ha nem, csak azért, hogy elmarják melletted a csurranó-cseppenőket. Nagy koponya voltam. Eszes, de annál irányíthatóbb. Befolyásolhatóbb... Mindaz, ami többé már nem leszek! Mégis inkább hagytam elfutni az emlékeket és inkább visszakoncentráltam rá, itt az orrom előtt, erre a kedvesre és hagytam, hogy egy rövid sóhaj után lassan megrázzam a fejemet.

- Neee csináld ezt Cordélia. - tartottam a biztonság kedvéért még minidg az asztalon a kezem. - Ember vagy... te is! - óóó, hogy én hányszor hallottam ugyanezt régen.. - Neked is szükséged van pihenésre. - ráncoltam már enyhén a szemöldököm - Nem áldozhatod folyton fel magad... mindenki másért... - halkult el a hangom, hisz számtalanszor én ugyanezt teszem, de... azt hiszem én korábban az ellenkezőjéért már megfizettem.
Lassú mosoly futott szét az arcomon... Valamikor akkor mikor a testbeszéde is engedett és még ki sem mondta a szavakat, én már tudtam, hogy nyertem. És nem.. nem a nyereség érzése volt az ami eltöltött teljesen.. Sokkal inkább az, hogy kicsit...  hm... segíthetem, hogy neki könnyebb legyen. Igen, pont valami ilyesmi keringett a fejemben és erre már tényleg mosolyognom kellett.

- Bízd rám magad.... - tartottam még minidg a tekintetét ugyanazzal a mosollyal, és még ha akarom se vagyok képes elengedni a mosolyomat. De nem is akartam. Ez olyan természetes.. Olyan belülről jövő, egészen, és... már nagyon rég volt utoljára, hogy valaminek olyan igazán.. felhőtlenül örültem.
A telefon végül mégis csak landolt a kezemben, és én rászorítva az ujjaimat indult lassan visszahúzva a kezem, amikor...
Kellemes volt. Még magam sem tudom miért éreztem ennyire kellemesnek a tenyerét a kezemen, de próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Biztosan csak a korábbiak... Az újdonság varázsa, mégis valamivel már kevésbé szilárdan tartottam a mosolyomat.

- Menj csak.. - fűztem hozzá aztán, szinte szemvillanás alatt fellélegezve amikor elengedett, és befejezve a mozdulatot, a telefon már ott volt az asztalon előttem. Fura... - nézegettem egy darabig, de a gondolataim valahol máshol kerestek, mégis nagy levegőt vettem és megnyomva az 1-es gombot, - ami tudtommal a rendelő száma volt - a fülemhez emeltem.

- Ester? Jó napot, itt Nick... Iiigen, ez Cordelia telefonja - mosolyodtam el - de az enyémben nincs meg a számod. Nos.. azért telefonálok, hooogy.. sajnos nekem közbejött valami nagyon fontos dolog amihez Cordelia segítsége kéne, és... igen, úgy néz ki egész nap szükségem lesz rá. - rövid szünet - Iiigen, tudom, hogy 2 beteg is vár rá, de Ester,  tudod  ez nagyon fontos... nekem, és.. a segítsége nélkül tényleg teljesen elveszem. Nem tennéd meg a kedvemért, hogy felhívod a két pácienst, hogy a doktornőnek sajnos valami halaszthatatlan dolog jött közbe? - vártam lélegzetvisszafojtva a válaszokat. Semmi hang. Egyelőre. - Cserébe a két fánk mellé majd viszek valami nagyon finomat. Igen. - mosolyodtam el, ahogy a hangszín már egész megváltozott. - Rendben. Jövök neked eggyel! - szélesedett ki a mosolyom - Legyen szép napod Ester! - tettem még hozzá kedvesen, azzal kinyomva a gombot, a telefon végigfeküdt előttem az asztalon. Csak azt figyeltem. Nem tudom mit láttam benne, de valamit éreztem. Valami olyasmit mint a... boldogság(?) Igen, határozottan valami olyasmi volt. Azt hiszem...

Ekkor hallottam meg a távolból felém közelítő lépteket.

- Az enyém vagy! - mosolyogtam fel a szemeibe, és lassan emelkedve meg, óvatosan toltam hátra magam alól a széket.

zene ♫ Grenade
megjegyzés ♥ ne akard megtudni, mire gondoltam először xDDD


Minél többször hallottam és láttam, annál inkább ácsingóztam az olyan pillanatokért, amikor jó kedvű volt a férfi, vagy legalábbis azokban a percekben, amelyeket velem töltötte és ettől én is jobban éreztem magam. Egyszerűen szerettem másokat boldogabbá tenni, látni rajtuk, hogy egy cseppnyi jókedv mennyire meg tudja változtatni a hozzáállásukat. Nem voltam befolyásolható, de Nicknek mégis ki tudott volna ellenállni? Tudtam, annyira tudtam, hogy elvesztettem a csatát.. de háborúban álltunk volna bármikor is?! Ezen elgondolkodva arra jutottam, hogy soha, így hát megadva magam neki kapta meg a telefont.
- Nem áldozom fel magam másokért - makacskodtam halkan. ami igaz is volt, ugyanakkor nem szerettem, ha körülöttem az emberek szomorúak voltak, mindig megpróbáltam őket felvidítani, és ahogy a pácienseknél is elértem a legtöbbször, hogy megnyíljanak nekem, megvoltak a módszereim. - Többször nem leszek ennyire befolyásolható. Ellenállok neked, tényleg. Hidd csak el - bólogattam is már mosolyogva, bár inkább magamat győzködve, semmint tőle várjam azt el, hogy ne próbálkozzon a továbbiakban. Nem szerettem elgyengülni, de kivételes esetekben szerettem, ha irányítgattak, a helyes mederben tartva engem.
A mosdóban folyton visszavándoroltak a gondolataim egy-egy bizonyos dologhoz, de próbáltam koncentrálni másra, ami képtelenség volt, mert.. Ez nem mehet így tovább! A fenébe is! Nem akartam túlbonyolítani. Nem akartam belőle gondot a jövőben... Mégis képtelenség volt nem bazsalyogni a történteken, így nem is rejtettem véka alá a mosolyom kiérve Nickhez, amikor meghallottam a kijelentését.
- Hogy.. a tied? - hatalmas szemeket meresztettem rá, ahogy felállt, óvatosan körbe is pillantottam. - Most ez azt jelenti, hogy elrabolsz, nekem pedig sikongatnom kellene, mint egy B kategóriás horrorfilmben? - lassan szélesedő mosollyal néztem rá, majd felnevettem. - Áh, nem tudok drámázni, sem pedig színészkedni. Megúsztad, Nick. Most az egyszer - rákacsintottam, mellé lépve pedig felmarkoltam a telefont az asztalról, végül a táskámért nyúltam elsüllyesztve benne a kütyüt.
- Van még közel öt órám, hogy a tied legyek. Használj addig kedvedre- gondolkodóba estem, ahogy felnéztem a szemeibe, végül gyanakvóvá váltam, de csak pár pillanatra. Mégis csak elmosolyodtam szélesen, nem akartam, hogy azt gondolja, valami baltás gyilkosnak nézném, mert nem is. Ha ő is elkészült a kinti időre, akkor kisétáltam a kávézóból, de persze bevárva őt, odakint pedig felpislogtam a szakrendelő intézetére enyhe bűntudattal, még mindig. Felsóhajtottam halkan, felpillogva megint Nick kék szemeibe, talán hosszabb ideig is, mint kellett volna.
- Oké, most, hogy kiszabadultam, mint a gyilkos bálna, mit csináljak? - felnevettem erre, zavartan a fülem mögé tűrve egy tincset, amibe a szellő belekapva az arcom elé lebbentett. Hirtelen annyi szabadidőm akadt, amiben akár fuldokolhattam is volna. Olyan furcsa volt, szokatlan.. de mégis izgatottá váltam a rengeteg lehetőség miatt. Találomra elindultam az egyik irányba, de pár lépés után megtorpantam, visszanéztem a férfire elveszetten. - Ha régen torpedóztál, akkor most talált, vagy süllyedt? - kuncogni kezdtem a szerencsétlenkedésemen, picit billegni is kezdtem a talpaimon, és mielőtt még egy gyalogos nekem jött volna a járda közepén, picit arrébb léptem, hogy ne legyek útban.

Egy darabig morgolódott... de aztán csak beadta a derekát. Hogy örültem volna?? Nem, nem teljesen így fogalmaznék. Sokkal inkább annak örültem, hogy végre enged némi szabadságot az életébe, néhány szabad percet... talán fellélegezhet, és én minden energiámmal azon leszek, hogy ha rábólint, a nem elvesztegetett idő kellemesen és teljes kikapcsolással teli teljen. Hogy mennyire ismertem? Reméltem már eléggé. Bár.. soha nem mondhatom, hogy valaki ép és egész, teljes emberként él a fejemben, de reméltem, hogy tudok neki szolgálni olyan élményekkel, amik mellett az ember... aki nem értékeli az életet, nap mint nap megy el, természetesnek érezve teljesen, és ezzel átlagosnak is. Hisz az életet... minden egyes percben élvezni kell...
Végül mégis örömmel töltött el amikor rábólintott az ötletre, és igen, még a vele járó enyhe.. kényelmetlenséget is örömmel vállaltam, miszerint egy számomra kedves, de csak... kedves lányt, talán valamiféle többel hitegessek, de úgy éreztem, ő megéri... Minden további nélkül meg.

A telefont az asztalon bűvölve ismét a gondolataim közé temetkeztem. Nem is tudom min gondolkoztam igazán, az egész csak úgy.. száguldozott. Talán csak a tervek.. talán sokkal több annál, mégis a cipőinek kopogása ébresztett.
Kellemes mosoly virítva fel az arcomon álltam fel, közölve az eredményeket, mire én is megtorpantam a megtorpanásán. Oké, én nem így gondoltam. - ráncoltam talán szemet, de nem vagyok rá megesküdve, amikor folytatta és már nem bírtam ki, hogy egy olyan vicces szemforgatással egy kellemeset ne sóhajtsak.

- Nem pont erre gondoltam, de ha neked ez jelent kikapcsolódást és élvezetet, szólhattál volna, akkor előre mindent megszervezek. - kacsintottam rá játékosan, miközben összeszedett mindent amit magával hozott, és én is összeszedve.. többnyire magamat, előre engedve az ajtó felé, követtem.

- Meglesz... - tettem még hozzá, de már csak egész halkan az orrom alatt, talán meg se hallotta, de fejemben már forgattam az első terveket.

Alighogy a kávézó ajtaja záródott mögöttünk, hallottam azt a hatalmas sóhajtást amit a rendelő látványa övezett, és muszáj voltam egy újabb könnyed mosollyal a háta mögé csúsztatni a kezemet.

- Azt mondtad nem tudsz drámázni... - hajoltam közel félig a háta mögül óvatosan, csak, hogy a fülébe suttogjam - hát akkor ne tedd. - mosolyodtam el könnyedén, azzal elengedve ellépkedtem, de csak alig pár lépést előre, hogy onnan nézzek újra a szemeibe.
Mosolyogtam. Még mindig. Pont olyan volt ez a helyzet, mint amikor egy Agorafóbiást kell kivezetni az életbe... Csak ő éppen a munka rabja volt. A kötöttségeké... Már amennyit én ismertem belőle...

Az újabb szavak után muszáj voltam megint elmosolyodni. Olyan kis... elveszett képet vágott, a zavart nevetése, ahogy a gyenge szél enyhén összeborzolta a haját a feje körül, és amilyen óvatosan a helyére igazított egy tincset... önkéntelenül futott végig még szélesebb mosoly a képemen, és előre hajtva kezdtem el hitetlenül rázni a fejem egy újabb, tüdőmet eltöltő élénk és friss lélegzetvétel kíséretében.

- Tiéd a világ, Cordelia.. Csak válassz egy irányt! - mosolyogtam újra rá szelíden, két karomat is széttárva, szerettem volna ha most ő dönt. Egyedül.. csak mert épp kedve van valamihez. Ha nem korlátok között cselekszik, azért mert ezt.. kell, vagy éppen azt, hanem végre szabadon dönt és képes élvezni is a döntésének következményeit.
Meg is indult és én újabb mosollyal néztem utána, egészen addig míg vissza nem fordult, hogy újra a szemeimbe nézzen.

- Tökéletes... - nevettem vissza gyengén rá, és utána lépkedve, amolyan imitált lovagiasan, felé nyújtottam a karom, hogy karoljon bele, és kitűztem magunknak a nem is olyan távoli Parknak vezető utat. Első pont: Érezd az életet...

zene ♫ All Good Things
megjegyzés miért volt a hitetlen fejrázás?


Csak egy széles mosoly volt a válaszom a szervezésre. Sokkal jobban szerettem a spontán eseményeket és a meglepetéseket. És persze nem is várhattam el Nicktől, hogy ezért, értem törje magát. Különben sem szerettem más idejét rabolni a kis hülyeségeimmel, elég volt, ha én szöszöltem bizonyos dolgokkal. Odakint az épületet nézve megéreztem magamon az érintését, de nem fordultam meg, csak picit fordítottam oldalra a fejem, s ahogy a suttogni kezdett, rámosolyogtam féloldalasan.
- Ez nem.. Én nem is.. Jajj már, Nick, nem drámáztam - néztem én is mosolyogva a szemeit, egy cseppet sem tudtam rá haragudni. A jelenetek mindig is távol álltak tőlem és pszichológusként nem engedhettem meg magamnak, hogy zakkanttá váljak. Különben is, ha magamat nem tudtam volna kordában tartani, mások hogy bízhattak volna bennem? Mind-mind olyan összefüggés volt, amiről nem feledkezhettem meg akkor sem, amikor szabadjára engedtem önmagam. Mégis könnyebb volt végiggondolni a hirtelen szabadságérzetet, mint meg is valósítani, ám a férfi szavaira még jobban elbizonytalanodtam. Nem akartam magamnak világot. Egyszerűen csak olyan helyet, ahol szerethetek, ahol elmondhatom, hogy otthon vagyok. Persze szabadon éltem és a gondolkodásmódom is XXI. századi volt, de.. mégsem voltam féktelen, s habár a vágyaim vezéreltek a legtöbb esetben, mindig tudtam, hol a határ. Szerettem volna, ha picit besegít nekem Nick, nem azért, mert egyedül nem bírtam volna megtenni semmit sem, sokkal inkább az öröm, hogy valakivel megoszthattam, valaki a részesévé válhatott a döntéseimnek.
- Szóval nem is talált és nem is süllyedt - kukacoskodtam nevetve, s ahogy mellém ért a karját nyújtva, elfogadtam azt, sőt, a parkhoz közeledvén talán még közelebb is húzódtam hozzá.. nem csak a kényelem szempontjából.


- Egyébként vehetjük úgy is, hogy én raboltalak el - vetettem fel az ötletet a park egyik sétányán lassan kopogva a magas sarkúimmal még mindig Nickbe kapaszkodva, miközben fellestem rá. - Csak egy kávéra szerettél volna lelépni, és nézdd meg! Már a természet lágy ölén túrázunk.. Vagy legalábbis olyasmi. Az ember ne a város közepén járkáljon ilyen topánkákban - nevetve néztem le a lábaimra, majd ismételten fel a férfire. Nem is enyhe késztetést éreztem, hogy a másik kezemmel is belekaroljak, de akkor úgy tűnhetett volna, mintha magamhoz öleltem volna a karját, az.. pedig túlságosan is intimnek hatott volna kollégák közt. Mégis.. a kölnije illata és a közelsége annyira jól esett, hogy nem csak hogy az idő nagy részében mosolyogtam, de egyfajta melegség is átjárt mellette.
A gondolatmenetre hirtelen megtorpantam, s ezzel valamennyire a férfit is kibillentve a nyugodt tempóból figyeltem arcát egy ideig, picit hátrébb húzódtam tőle, de a karjába még mindig kapaszkodtam, végül pillantásom a park őszi szépségét térképezte fel, a színpompában úszó faleveleket, a megfáradt-zöld avart és a ritkán szállingózó embereket, akik kihasználták még a nem túl hideg időjárást.
- Köszönöm - szemeimet ismét Rá függesztettem elmosolyodva, s odahajolva hozzá egy puszit is adtam az arcára. - Már nagyon régen.. Pontosabban még soha sehonnan nem lógtam el - lesütöttem a tekintetem, bevallva, hogy mindig is maximalista voltam, nem igazán törődve azzal, hogy esetleg egyszer kikészülhetek a rengeteg munkától vagy kötelességtől. Az ölelés már túlzás lett volna még akkor is, ha ténylegesen is nagyon hálás voltam, amiért a nyakába vette az én kimenekítésem, amiről eszembe jutott valami, hirtelen felnevettem, majd megköszörültem a torkom.
- Nem vagy dilis, csak eszembe jutott, hogy megszöktettél. Szóval akár lehetnék a rabod. Vagy.. hmm - picit hátrébb léptem tőle, feltűnően végigstíröltem, hogy még csak kétsége se legyen afelől, épp mit teszek - .. ha én hősömnek neveznélek, vajon kinek a bőrébe bújnál? - persze, hülyeség volt és nem is nagyon professzionális, de kit érdekelt? Szélesen rámosolyogva ténylegesen is elszakadtam tőle, pár lépést hátráltam gyorsan, végül megállva körbefordultam a karjaimat kitárva, miközben fejemet az ég felé fordítottam, de egy fordulat után nevetve megálltam.
- Te mit csinálnál szívesen, amit.. "felnőttként", vagy.. most  nem tehetsz meg? - kíváncsiskodtam, de nem mentem közelebb hozzá, csak megint a hajamat piszkálgattam, ami a forgásom és a szél együttes hatásának következtében kócosan pókhálóssá vált.

Az út a parkba? Kellemes volt. Kérve sem kaphattunk volna jobb időt, mint ez az enyhén szellős, mégis szikrázó szeptemberi napsütés. Bőven benne jártunk már az őszben.. vagy legalábbis egyes naptárak szerint, de jó szokásához híven az időjárás most sem a naptároknak engedelmeskedett.
Kellemes volt az út... Igen, igazán kellemes, ahogy a nyüzsgő város ezernyi zaja  csendesen körülölelt, majd közeledve a zöld felé, lassan.. de csak fokozatosan csendesedett. És hogy ott a parkban? Már minden annyira más volt. Annyival jobb! Mintha az ember minden problémát maga mögött hagyhatna, a bajt, a múltat, mindazt ami összenyomja egészen kicsire.. apróra, egyetlen görcsös ponttá zsugorítva össze, hogy aztán eltapossa és maga alá temesse.
Nem. Ezt itt egyáltalán nem éreztem, pláne vele a karomon. A nevetése... végre úgy éreztem nem vagyok egyedül. Nem csak itt... úgy az egész világban. Van itt valaki mellettem, aki nem csak egy lélek akin segíthetek.. ő annál sokkal több... A barátom. Egy igazi barát... - mosolyodtam el a gondolatra ahogy még mindig csendesen lépkedtem, élvezve az eltompuló csendet, a nyugalmat, amit az ő, a semmiből feltörő szavai törtek meg.

- Igen... úgy is mondhatjuk. - nevettem fel megint, mire a lábára pillantó szemeit követve hagytam hátra a nevetésemet. - Háááát... - kezdtem bele enyhe tanácstalansággal - majd ha nem bírod, az ölembe kaplak. - nevettem fel a feltételezésre de ettől sokkal eltérőbb terveim voltak. Mégsem kötöttem az orrára. Még... nem.
Azután viszont hirtelen torpant meg. Nem tudtam én mondtam e valami rosszat, vagy valami teljesen más, hisz én csak... vicceltem. - meresztettem rá kérdő, értetlenkedő szemeket, mégis kedves melegség vonult át az arcán szemei felhőjeként, amikor is... "Köszönöm"... - visszhangzott a fülemben, de nem is ez volt az igazán meglepő, hanem az ami azután következett...
Erre nem számítottam. Tényleg nem. Sőt, talán egy darabig nem is hittem el, csak álltam ott, lemerevedve teljesen, amikor is eltartott néhány hosszú pillanatig amíg észbe kaptam és hirtelen rávágva szólaltam meg.

- Szívesen! - hirtelen volt, túl hirtelen! - Illetveeee... - húztam el valahogy önkéntelenül a szó oldalát - Nem tesz semmit Cordelia, láttam rajtad, hogy szükséged van most erre. Jobban, mint a világon bármire. - mosolyogtam már kedvesen - És én... - rántottam enyhén vállat, persze cseppet sem nemtörődöm módon csak éppen... - ráértem. - mosolyodtam el megint. - De azt hiszem ha nem lettem volna szabad, akkor is megoldom. - fűztem hozzá talán magam sem tudom miért, csak úgy az előzőek mellé kívánkozott, és én.. nem álltam ellen. Miért is tenném? Nem tettem semmi törvénybe ütközőt...

Azután viszont légből kapott hirtelenséggel nevetett fel, és én nem értettem, de valahogy vele együtt automatikusan mosolyodtam el, mindenesetre mindvégig a szemeit figyelve, hátha talán magyarázatot kapok, amivel nem is váratott sokáig.
Ráncoltam a szemöldököm. Most egész biztosan. Hogy hogy került ez ide? De mindez már nem érdekelt, amikor elszakadva tőlem kissé ügyetlenkedve hátrálni kezdett és úgy indult pörgésnek előttem, mint a kislányok az iskola kövén, amikor megkapják az első pörgős szoknyájukat és az égnek emelve az arcukat pörögve és forogva adják át magukat az érzésnek. Boldogok... Igen, boldogok, és most belőle is ezt a sugallatot éreztem. Muszáj volt megállnom.. és csak néztem, még ha egyetlen fordulat után abba is hagyta az egészet és rám nézett, én csak mosolyogni tudtam. De igen, azt hiszem mélyen ott benn, a lelkem engem is túlcsordulva mosolygott helyettem.

Újabb kérdés hangzott, el, de azt hiszem én még mindig csak őt néztem. Nem tudom hogy felejtettem ott a tekintetem, de... azt hiszem az összes boldogság közül, amit valaha is figyeltem, ez volt a legszebb...
Hirtelen tértem észre, vagy legalábbis emlékeztettem magam, hogy a kérdés nekem szólt és ideje, hogy a fejemben kutakodni kezdjek, ekkor indultak csak meg a lépteim újra felé amíg a közelébe nem érek.

- Nem is tudom... - gondolkodtam el félrenézve, messze, a távoli semmiségbe, az arcomra simuló melegítő napsugár tüzébe, mikor hirtelen gondolat kapta el a fejemet.

- Gyere! Megmutatom! - nyújtottam ki felé a kezem, széles mosoly kúszva fel az arcomon, és ahogy végül megadva magát az enyémbe helyezte, ugyanazzal a játékossággal szorítottam meg és indultam meg afelé a nem is olyan távoli hely felé, ahol a gyerekzsivaj közepette, kissé távolabb esett a kutyasétáltatók és mobiltelefonba hevesen gesztikuláló öltönyös üzletemberek zajától, a kora őszi időjárás ellenére mégis zöldellő fűbe és amikor odaértünk, elengedve a kezét, lassan álltam neki levetni a cipőimet... majd a zokni... mind a kettő a cipőbe gyűrve és talpam rálapulva az enyhén hűvös, mégis csiklandozó fűre, néztem széles mosollyal a hitetlenkedő szemeibe.

- Ne félj... nem hideg. Egész nap sütötte a nap. - fűztem a szemeimet a szemeibe - Gyere, próbáld ki! - nyújtottam felé a kezem, a szemeit egyetlen pillanatra sem eresztve és cseppet sem torzítva a mosolyomon, kellemesen nevettem fel.

- Cordelia, hidd el.. ezt érezned kell! Ki kell próbálnod milyen, ha egyszerűen csak becsukod a szemed... - sóhajtottam nagyot magamba szívva az édesen tiszta levegő mámorító illatát, és lehunyva a szemeimet az arcomat az égen virító napsütés felé emeltem.

- Felemelő... - mosolyodtam el megint, de úgy hiszem nem teljes szívvel, csak átadva magam az ezernyi érzésnek, csupán a szám szegletében játszadozott...

zene ♫ Black And Gold
megjegyzés ♥ "I wanna be next to you" xDD


Imádtam sétálni, mosolyogva biztosítottam róla, hogy nem kell cipelgetnie, nem szerettem volna, ha miattam sérvet kapna vagy valami.. A puszi és a köszönöm megtette a hatását, csak még szélesebb mosollyal figyeltem a lelkesedését, eszembe sem jutott volna Őt letörni, tulajdonképpen tetszett, hogy a jelenlétemtől - remélve persze ezt - ilyen jókedvűvé vált. Na persze ő valahogy mindig ilyen volt.. egy kis nyugodt, boldog kút, amiből mindenkinek csurrant-cseppent, aki vevő volt arra a kisugárzásra, ami Nickből áradt, én pedig gyűjtögettem egy óceánra valót abból, amit adni tudott. De mindezek ellenére tudtam, hogy ő sem csak a jót képes magába fogadni, mégsem törődtem ezzel a feltevéssel jelenleg, amikor ennyire jól éreztem magam mellette.
- Nagyon akarhattad te azt a kávét - nevettem fel halkan, amikor megemlítette a szabadulását. Amiről eszembe jutott, hogy túlságosan is otthonosnak hatott a közelsége, az illata, vagy az, ahogy hozzá érhettem, ezért is kellett szabadulnom, és mint egy ovis próbáltam kiszellőztetni a fejemet közben, de mégsem hagyott nyugodni egy gondolat. Igen, tulajdonképpen a kérdést magamra is érthettem volna, mert... Mégis inkább Nickre fókuszáltam, aki még mindig nézett. Elkönyveltem némán legbelül, hogy hülyét csináltam magamból előtte, amit követően a lelkesedésem is alább hagyott picit. Mégis felém nyújtotta a kezét, mire gyengéden kezemet a kezébe csúsztattam, hogy csendben, ám annál kíváncsibban kövessem őt.
- Nick?! - pislogtam rá, amint megálltunk a füves területnél, döbbenten néztem egy ideig, ahogy nekikezdett a kisebbfajta vetkőzésnek, nem tudtam visszatartani a nevetésemet. - Mit csinálsz? - kérdésem sokkal inkább volt érdeklődő, ajkam laza mosolyra húzódott közben. Mosolya és a felém nyújtott keze megint meggyőzött. Ugyanúgy felfelé kunkorodó ajkakkal sóhajtottam fel, végül lenéztem a lábaimra, amik harisnyába voltak bújtatva.  - Nem félek, nem arról van szó - jelentettem ki neki magabiztosan. - Csak ez olyan, mintha nyáron kijöttem volna ide egy szál semmiben napozni. Bűnösnek és nudistának fogom magam érezni csupasz lábbal.. a park közepén - felnevettem halkan, amit követően egyetlen pillanatra egy buja mosoly villant fel arcomon a hirtelen ötletre, ami eszembe jutott, de remélve, hogy Nick nem vette észre rajtam a változást, gyorsan kiléptem a cipőmből talpaimat a puha fűre helyeztem, és mielőtt még megfogtam volna a kezét, picit grasszálni kezdtem a zöld selymes föld-takarón. Végül mégis csak mellé sorolva újra megfogtam a kezét, egy ideig figyeltem, ahogy a Napba "nézett" lehunyt szemekkel, arcán az a nyugodt, elégedett mosoly, amit bármikor elnéztem volna.
- Hogy te mikre rá nem veszel!? - mosolyogva követtem a példáját, remélve, hogy ameddig önkéntes vakokat játszottunk, nem fosztanak meg a lábbelijeinktől. Mégis... pár pillanatnyi csend után éreztem, ahogy a halk madárcsicsergés, a távoli gyermeki zajok és a szél lágy susogása mind arra késztetett, hogy nyugodt legyek, és.. talán elégedett is azzal, ami.. és aki voltam. Azon kaptam magam, hogy percekig némán ácsorogtam hallgatva, magamba szívva az ingereket, mégis idegenül szemlélve mindazt, hagyni, hogy kiléphessek kicsit abból a világból, ami az enyém volt, s átlépni ebbe a kis csodába. Végül nem bírtam tovább, kinyitva a szemeimet Nicket kezdtem el nézni mosolyogva, miközben ő még remélhetőleg lehunyt szemekkel ácsorgott.
- Régen voltam már ennyire ovis. Az előbb pörögtem, most pedig mezítláb állok a fűben. Tudod mit?! - eszembe jutott valami, ami őrültségnek hathatott, de nem érdekelt. Ha már ezt csináljuk, csináljuk rendesen. Még közelebb lépve hozzá most én voltam az, aki a fülébe suttogott: - Ha van kedved.. hintáznál velem?  - mosolyogva húzódtam el, de nem sürgettem, volt még időnk, és később is ráértünk volna. Amikor már nem néztek minket hülyének, ha egy csoportnyi gyereket üldöztünk volna el a játékoktól. Helyette újra a Nap felé fordítottam tekintetem, miközben a kabátomat még szorosabban fogtam össze egy kezemmel, hogy kizárjam a hűvös levegőt, ami betámadni készült. Még mindig nem engedtem el Nick kezét, helyette szórakozottan hüvelykujjam végigsiklott a csuklóján az erek felett, miközben újra felé néztem mosolyogva.
- Szeretek veled lenni. Boldoggá tesz - mondtam ki gondolkodás nélkül azt, ami először eszembe jutott. És ha meg is döbbentettem vele a férfit, igaz volt. Minden egyes szavam.

Nem tudom mikor jelent meg mellettem. Pontosabban, de.. éreztem az őt kísérő szellő megcsapó leheletét, ahogy ugyancsak éreztem a kezembe fonódó meleg kezet. Fura volt. Vagyis... annak kellett volna lennie mégse éreztem semmit ilyesmit. Csak ujjaim önkéntelenül szorítottak rá az övéire a kezemben, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megint megtöltöttem a nap sugaraival a tüdőmet.
Szerettem ezt érezni. Ezt a békét.. A nyugalmat... És míg rendszerint eddig mindig egyedül jöttem el ide, most egyáltalán nem zavart a jelenléte. Sőt... Hallottam a hangját a fülemben, és az egész valahogy.. még békésebb elégedettséggel csúsztatta mélyre a mosolyomat. Talán ugyanaz, mint az előbb, kinn a téren... a magány érzésének vesztesége, vagy teljesen más, de ez most nem is számított. Én csak tartottam.. szorosan a kezét a kezemben, és szinte éreztem ahogy a jóleső nap melege teljesen ellazítja a testemet.

Csend volt. Néma csend, vagyis csak az elmém legmélye vetítette ki ezt a csendet mert a háttérből éreztem, ahogy a város élt, szinte pezsgett körülöttem, de itt.. ezen az egész kicsike kis helyen, minden nyugalmas volt. Teljesen. Mintegy afféle... menedék. Ahová bármikor, ha akarok, elmenekülhetek...

A hangja volt ami felvert, vagy inkább kihúzott a saját magam építette falak közül. A fejem lassan ereszkedett le, hogy a hang felé feleljek, de eltartott néhány röpke pillanatig amíg képes voltam kinyitni a szemeimet.

- Nincs olyan dolog amit ne tehetnénk meg, Cordélia… - halkult el a hangom egészen, talán csak automatikusan alkalmazkodva a környezethez, talán csak a mondandó miatt, de csendes mosollyal néztem a szemeibe. – Csak akarnod kell. - mosolyogtam tovább. – Nincs elérhetetlen cél… ha küzdesz érte. Mindent meg kell tegyél, amíg még megteheted. – feleltem valahogy több, mint sok késéssel az egész.. legelején feltett kérdésre, de valahogy az egész csak most nyert... összetett értelmet a fejemben. Mosolyogtam. Még mindig a szemeibe, a kezemben szorítva a kezét, de ekkor kaptam csak észbe miket is beszélek. Zavartan köszörültem meg a torkomat, amikor elengedtem.

- De ne is hallgass rám… - sütöttem le a tekintetem – Csak butaságokat beszélek.. – motyogtam csak az orrom alatt egy enyhe fordulattal el, tőle, ahogy muszáj voltam, hogy erőt gyűjtsek, nem engedhettem be az emlékeket. Nem! Erős vagyok! Elég… erős! Igen! És nem is tartott sok időbe mire újra a szemeibe fordulva megint erőt vett az a korábban lehervadt mosolyom.

- És most akkor... hol is az a hinta? – léptem vissza egyenesen elé, kicsit talán szenzáció-hajhász módon is csapva össze a kezeimet, és egymáshoz dörzsölve, mint aki jól végezte dolgát titulussal néztem játékosan a szemeibe. Akármi is... akárhogyan is van, az előző szavak mind igaz. És most az mellékes miért is jöttek elő pont most ezek, most csak rá akartam koncentrálni. Egyszerűen feladatomnak éreztem, hogy boldoggá tegyem... És talán... talán pont azért, mert én is élveztem...

zene ♫ Call Me Maybe
megjegyzés ♥ xDDD

- Nem hiszem, hogy egyáltalán tudnál butaságokról beszélni, Nick - rámosolyogtam, amikor valószínűleg ismételten csak zavarba jött, amit nem tudtam mire vélni. Már sokadjára köszörülte meg a torkát a jelenlétemben, és igazából nem is értettem. Abszolút nem kellett volna így érezni, hiszen kollégák voltunk és talán már barátok is. egy ideig még töprengtem a hallottakon, mégsem hozva fel ismételten a témát, de.. igaza volt, teljes mértékben, amit úgy gondoltam, nagyon is tisztában volt vele. Hiszen akarta, hogy Ester elrendezze a szabadon engedésem kihasználva azt, hogy a nővel madarat lehetett volna fogatni, ha éppen Nickről volt szó a szakrendelőben.
Felnevettem halkan a hintázással kapcsolatban, pontosabban azon, ahogy a férfi az eddigiekről látszólag megfeledkezve nagyon is érdeklődően kérdezett. Felemeltem a cipőimet a járdáról, nem volt kedvem visszavenni, vagy egyáltalán összekoszolni azt, és különben is igaza volt Nicknek, a fű puhán, édesen melegen simult a talpaimhoz, amit ki akartam használni még egy kis ideig, ha már felnőttként kellett viselkednem amúgy az idő nagy részében. Különben sem tudta senki, hogy néha a kakaómra még mindig fújtam tejszínhabot, ha egyedül voltam.
- Nem messze innen. Szerencsére nem kell beszabadulnunk kicsi gyerekek közé- felnevettem halkan, miközben felmosolyogtam a férfire. Cipők nélkül nagyjából tíz centivel lettem alacsonyabb, így már egészen összemenve mellette, de abszolút nem volt rossz érzés, sőt. Megvártam, míg Nick is elfoglalja magát a cipőivel, aztán elindultam a fűben lépkedve a hinták felé. - Ha gondolkodni akarok, vagy csak egyedül lenni, akkor szoktam hintázni. Emlékszem, kicsiként is nagyiméknál folyton azon előre-hátra löködtem magam - elmosolyodtam az emléken, miközben picit dörzsölgetni kezdtem a cipőm anyagát. - Vagy futok, de gyanítom nem lenne jó, ha most nekiállnék vetkőzni, meg nyújtani - felkacagtam vidáman egy kis mellébeszélést követően, miért is szerettem volna vele is megismertetni azt a helyet. Amint megláttuk percekkel később a hintákat, rámosolyogtam, de nem gyorsítottam fel lépteim, helyette ha ő is közelebb ment, a ritmusát továbbra is tartva elfoglaltam az egyik üreset, miután felmosolyogva rá. Mégis egészen meglepő kérdéssel álltam elő:
- Van olyan, aki igazán ismer Téged? Ne érts félre, nem foglak faggatni, nem vagyok titkos ügynök, meg semmi, de érdekel, hogy mint pszichológus te mennyire avatsz be másokat a dolgaidba. Csak iszonyatosan nehéz félretenni sokszor a dilidokis ént, és néha azon kapom magam, hogy analizálgatok mindent és mindenkit beleértve magamat is - vallottam be neki, mialatt ujjaim a hinta láncaira fonódtak, szórakozottan azt fel-le simogatva. Újra felnéztem rá, s némi gondolkodást követően csak kiböktem még azt, ami érdekelt.
- Vegyünk például téged. Szóval ez a folytonos torokköszörülés.. az egyik jele annak, hogy nem érzed jól magad, vagy hogy zavarban vagy és mivel ennyit mosolyogsz rám, sőt, már jó párszor megfoghattam ma a kezed - ami egyébként nagyon jó érzés - nem hiszem, hogy utálnál velem lenni - reméltem, hogy így volt, de azért mindig bennem volt a félsz a szenvedélybetegségem miatt. - De Nick!? Nincs okod zavarban lenni mellettem, igazán - rámosolyogtam melegen, kicsit meglódítva a hintát, hogy ne egy helyben üljek rajta. - Hidd el, hogy nekem több okom lenne rá - fejeztem be halkan, a mosolyom pedig csak egy pillanatra fakult meg. - Szóval miért teszed mégis?

Hallottam a hangját a fülemben, de épp el voltam foglalva.. hát magammal. Még mindig nem értettem ezeket a.. "bevillanásokat" néha. Ritkán.. de voltak. Még ennyi idő után is volt, hogy olykor eluralták a fejemet. Persze volt amikor csak észrevétlenül lehunytam a szememet, és csak lekényszerítve a torkomon minden ment tovább a saját maga medrében, de volt amikor ez nehezebb. Önvád.. vagy hogy szóltak a szavak a könyvekben, vagy valami olyasmiféle... önmarcangolás, mélyen, ott benn, amit csakis kitartó munkával lehet legyőzni. Hát én kitartottam. Minden téren, és bár azóta hosszúnak tűnő évek teltek el, de igyekeztem mindig meglátni a jót és a szépet. És többnyire ez sikerült is.

Most is hamar a helyzet magaslatára kerültem, a korábbi elcsúszott mosolyom hamar visszakerült a képemre, de abban ugyanúgy biztos voltam, hogy neki, hatalmas része van ebben. Hol is az a hinta... - csaptam össze valami ilyenformán a kezeimet afféle "minden tökéletesen rendben van, miért is ne lenne" - mosolyt mellékelve hozzá, és ahogy az arcán megint megjelent az a korábbi boldog mosolya, az már velem is minden mást elfeledtetett.
Talán pont ezért is volt, hogy a cipőimet, már egy hozzá hasonló mosollyal szedtem össze, és amint láttam neki se, nekem sem volt eszemben se újra visszabújni a cipőkbe. Kellemes volt.. olyan igazi felpezsdítő érzés az embernek, és én csak követtem, amerre csak ment, most talán bárhova követem....

Az útközben elejtett szavak mosolyt csaltak az arcomra... ahogy elképzeltem, először kislányként játszani a háttérben, aztán most, felnőtt nőként, ahogy ül, magányosan, benn egy ilyen hinta rejtekében és... Ekkor folytatta viszont és az új ötlet kitörölte a fejemből az előbbi képeket.

- Aaaazt hiszem azért lennének itt akik értékelnék... - nevettem el valahogy automatikusan körbefuttatva a szememet, na de hogy nekem tetszene e? Hm.. azt hiszem azért ideje lenne ezen már továbblépnem...

A hinták.. nos, végül meglettek, és ahogy ő elsőre oda is lépkedett és beleült az egyikbe, én egyelőre gyanúsan méregetve a másikat, inkább megálltam őelőtte. Hogy miért? Először is mert nem hittem, hogy bele fogok én abba férni. Másodszor pedig... másodszor pedig nem tudtam volna megmondani, hogy ott miért kényelmesebb, egyszerűen csak így éreztem. Ő újra kérdezett.. én meg mielőtt válaszoltam volna, lehajolva tettem le a cipőimet, és kellő távolságban tőle, leültem a zöldellő fűbe. Így öleltem át félig, a felhúzott lábaimat, míg végiggondoltam a válaszom.

- Tudod Cordelia... - kezdtem végül bele egy kiadós sóhaj után, de amiben biztos voltam, hogy a szemeit kerültem. Hogy gondolkodtam e? Vagy csak éppen nem akartam, hogy megfejtsen? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem akartam, hogy a titkom napvilágra kerüljön. Hisz eddig mindent remekül őriztem mindenki szeme elől, teljesen, az elmúlt... mennyi is? Alig több, mint két évben. Most sem állt szándékomban egy szót se mondani. Azt hiszem... - ez az egész.. nem rólad szól. - vett valami hihetetlen kimért reakciót közben az arcom  - Ez... - szívtam be számomra is ismeretlen módon a fogaim közt a levegőt, de nem esküdnék meg hogy a szemem közben nem cikázott. Aztán... döntöttem. Felhagytam mindennel, és egy újabb nyelést követően néztem egyenesen a szemeibe. Nem futamodtam meg. Többé már nem! Tőle..  nem! Mert már nem akartam futni többé...

- Cordelia tudod a múltban... történtek olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. - tartottam mindvégig a szemeit - Régen. - biccentettem hozzá egyet, holott nem is volt annyira régen az. - Olyan dolgok, amik a mai napig itt vannak benn. - emeltem a kezem a mellkasomra, és ha most épp ésszel belegondolok elcsodálkozom miért is mondom el neki ezeket. Valamiért mégis úgy éreztem. Neki.. már lehet. Talán mert az utóbbi hetek meggyőztek. Vagy talán pont én voltam az, akiben valami változott... - Azért lettem az aki vagyok... aki ma... aki itt.. és aki veled. - mosolyodtam el csak egy rövidet a szemeibe - De ezért is vannak ezek a kellemetlen érzések.. - ráztam meg csak lassan a fejemet letekintve, a távolba, magam elé a fűbe - néha... - vettem egy újabb nyelést követően. - Néha meg nem. Például amikor veled vagyok... - mosolyogtam megint fel a szemeibe. Egy darabig talán tartottam is, miféle reakciót hoz ki belőle az a zagyvaság amit kívülről nézve most összehordok, de aztán... mielőtt bármit is reagálhatott, lesütöttem a szemem és újabb lassú mosoly kúszott szét az arcomon. - Hosszú idő után te vagy az egyetlen aki ilyen közel került hozzám... Akit beengedtem, és ez még mindig... egy kissé furcsa nekem... - beszéltem teljesen őszintén ugyan miért is köntörfalazzak... - Megértesz? - pillantottam fel, kérlelőn? Nemmm... nem egészen annak mondanám. Inkább valami olyasminek amikor valaki megnyílik valaki előtt, akiben... szóval bízik benne, és most várja, hogy valóban rászolgált e az a bizalom. Remény... Igen, pont valami ilyesfélét éreztem. Mint akkor... benn, a kórházban. Stephanie virágával a kezemben. Az érzéssel a mellkasomban, hogy ez nem lesz mindig így... Hogy egyszer minden változni fog...

zene ♫ Girl On Fire
megjegyzés egyre jobban imádom éééés kisebb novella sikeredett xDD muszáj lesz visszafognom magam


Akaratlanul is körbevezettem a tekintetem Nick szavaira a környéken a tekintetem, mire csak még jobban összehúztam magamon a kabátom. Nem, most nem akartam vetkőzni, még csak kicsit sem, a hintába ülve pedig elrendeztem a kabátom, figyelve, ahogy Nick leült a fűbe a kérdésemet követően. Mindig is rosszul éreztem magam, ha valaki alaptalanul változik meg egy kicsit velem szemben, és sokszor kikészített az, ha nem tudtam, a másiknak volt velem baja. Nem siettettem, csak hagytam, hogy végiggondolja a válaszát, már ha meg akart tisztelni vele. Csendben, a láncot taperolva ücsörögtem néha-néha meglökve magam, ameddig a férfi kellőképpen összeszedte magát. Vagyis amint láttam arcán, hogy gondolkodik, már egy kicsit reménykedni kezdtem benne, hogy ténylegesen is megszólal. Nem is kellett sokat várnom rá, kíváncsian, s egy kissé talán feszülten is néztem a férfi karakteres arcvonásait. ...ez az egész.. nem rólad szól - ujjaim ezekre a szavakra picit görcsösebben fonódtak a hinta fém alkatrészére, sürgetően megnyaltam alsó ajkamat is.
- Akkor? - halkan kérdeztem csak rá, nem akartam megzavarni őt, de érdekelt minden, ami őt jellemezte, ami vele volt kapcsolatos. Amint ismét beszélni kezdett, talán még inkább csendben maradtam figyelve őt végig, hogy egyetlen pillanatot se veszítsek el abból, amit adni tudott. Az őszinteségét. A szavait és legfőképpen a bizalmát. Talán most volt az a pont, amikor.. ténylegesen is önmagát mutatta meg nekem. Amikor engem említett felmosolyogva rám, egyszerűen képtelen voltam nem viszonozni azt. Mégis megértettem Őt, és bár fogalmam sem volt a részletekről, ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, csak még nehezebbnek éreztem a szívem annak ellenére is, hogy Tőle ez volt az egyik ajándék, amit csak kaphattam. Épp, hogy csak szólásra nyitottam volna a szám, Nick ismételten elkapta rólam a tekintetét, így bennrekedt minden egyes szó, amit kigondoltam, s hagytam, hogy tovább vigye a gondolatait.
Fogalmam sem volt, meddig hallgattam azután, hogy bólintásommal jeleztem, megértettem őt. Ujjaimat lefejtettem a hinta láncairól, s összekulcsoltam őket az ölemben, ahogy leállítottam a hinta mozgását is.
- Nem szeretnék kutakodni a múltadban ameddig te nem akarod, pontosan amiatt, mert kedvellek, és mert beengedsz engem is egy kicsit - bizonytalanul rámosolyogtam, nem akartam, hogy visszakozzon a szavaim nyomán. Ezt akartam volna a legkevésbé. - Mindenkinek vannak titkai, amikről nem szívesen beszél, de tudod mit?! Ha már azzal segítek neked, hogy itt vagyok, akkor elégedetten fogok ma és máskor is aludni menni - rámosolyogtam őszinte melegséggel, végül felkeltem a hintából, s a kabátomat levéve egy kicsit távolabb leterítve tőle azt a fűre ráültem, annak ujjait úgy rendezgetve az ölemben, hogy a szoknyám alól még csak véletlenül se kandikáljon ki a fehérneműm. Pszichológus voltam, nem modell, nem kellett, hogy mindenki gyönyörködjön benne. Letéptem egy, a gyenge szellőben hajlongó fűszálat, s az ujjamra tekertem azt, addig is a tekintetemet elvonva Nickről, miközben elgondolkodtam újfent a hallottakról. Másik tenyeremet végigsimítottam a fűszálakon csak érintve azokat, mire egy kisebb mosollyal felnéztem megint a férfire.
- Attól, hogy másokon segítesz, mint Daviden.. még neked is szükséged van arra, hogy meghallgassanak téged abban az ütemben, ahogy te szeretnéd - a mosolyom továbbra is arcomon hagyott nyomot, ahogy folytattam. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad - aztán egy kis idő után megvontam a vállaimat is. - És ha éppen engem szemeltél ki erre, teljesebbé tesz, mert a... barátodként lehetek melletted - rápillantottam, végül egy hirtelen ötlettől vezérelve pár fűszálat letépve pedig Nickre dobtam azokat gyengéden, miközben kiöltöttem a nyelvemet, hogy aztán felnevethessek. Mosolyogva pillantottam el a távolba, nézve, hogy a szél hogyan hajlítja meg a fűszálakat, s a hátam mögött megtámaszkodva néztem fel az égi kéket megtörő sárga fényességben fürdő Napra, végül Nickre pillantottam elgondolkodva, hogy aztán egy mosoly kíséretében lesütve a szemeimet ismételten a füvet nézhessem pár pillanatig. Azon agyaltam, hogy ténylegesen is szerencsés voltam, amiért ennyire megbíztak bennem, s csak remélni tudtam, hogy megfelel majd Nicknek is az, amit adni tudtam neki. Boldog voltam és elégedett. Igen.
- Szeretnék segíteni neked - halkan szólaltam meg utalva azokra a pillanatokra, amikor a férfinek nehéz volt.

Kedves mosoly terült szét az arcomon, egyenesen a szemeibe.

- Meglátjuk... - mondtam csak ennyit, nem többet, eszemben sem volt megbántani, de az, hogy én valakinek valaha beszélni kezdjek, most.. végeláthatatlan harcnak tűnt. De harcnak. És jól tudtam egyszer majd... valamikor ezen túl kell esnem, muszáj lesz hogy előtárjam azt a másik arcomat, azt ami rejtett.. ami volt, és ami többé soha nem lesz, de mégis csak én vagyok. Voltam. Egy másik ember, de mégsem...
A mozgolódása, rántott ki a gondolataim közül, és ahogy felállt, és megközelített, azt hittem mellém fog leülni. Mégsem így tett. És én nem is tudom, hogy most örültem e ennek. Tekintettel a kávézóban történtekre.

- És köszönöm.. - fordultam oda mégis felé, és habár talán most jobban szerettem volna ott tudni a közelemben, mégsem mentem közelebb. Talán.. valami nem engedte. Büszkeség? Áh, nekem már rég nem volt olyan. Talán a nyitás ígérete. Azt hiszem nyitottam.. végre. Valaki olyan felé, aki úgy érzem megérdemelte, és ez boldogsággal töltött el. Kérdés, ő hogy viseli majd a következőkben...
Azután viszont csak csendben figyeltem. Ahogy játszadozni kezdett. Nem tudom mit szerettem benne, felnőtt nő, mégis néha mintha egy bájos kislány lenne a szememben. Észre sem vettem, hogy ahogy az állam támaszkodik a vállamon, kicsit felé fordulva kényelmesen, hogy már mosolygok. A kép magával ragadott.. teljesen...

Csak akkor pillantottam ismét fel a szemeibe amikor megint megszólalt. Hogy feszültség? Lehet hogy az is átsuhant a tekintetemen, de ahogy folytatta, az egész a semmibe távozott. Barát... - de rég hallottam ezt a szót, és igazi mivoltában azt hiszem még nem is éreztem.
Ami azután történt viszont... teljesen meglepett! Újra az a kislány ült ott előttem, aki nem is olyan régen, a képzeletemben, a hintán, és ahogy nyelvet öltött rám, már nem számított a múlt, nevetnem kellett.

- Cordelia, nem lehetsz ilyen...! - hahotáztam talán már teljesen, ahogy már nagyon rég óta nem, de valahogy én is belekaptam abba fűbe, és nagy adagot letépve visszadobtam rá. Miiint, a gyerekek... Igen, pont így éreztem magam, felnőtt létemre, de egy cseppet sem érdekelt! Ha most engedelmeskedem, odarohanok, felkapom, és csak pörgetem, körbe és körbe, amíg... de aztán megváltoztak a fejemben a képek, és újabb, immáron jóval halkabb torokköszörüléssel végeztem ki végleg őket. Nem tudtam mihez kezdjek. Pontosabban... féltem. Tartottam? Képes lennék én normális emberi kapcsolatra? Nem, erre még nem állnék készen. Arra még biztosan nem... Azt hiszem... Ő pedig a barátjának tart...
Hát akkor... barát....
Ezért csak egyetlen mosoly volt a válaszom, és ahogy újra beszélni kezdett, fellöktem magam, és leporolva a nadrágomat léptem elé közelebb, hogy felé nyújtsam a kezem.

- Akkor most segíts valami ételt találnom, mert itt helyben éhen halok! - mosolyogtam a szemeibe, és lenéztem a felé nyúló kezemre. Igen, az lesz a legjobb. Majd ő segít nekem...