BENNET ROBERT CLAY

Történet vagy szerepes példa

Belőled még bármi lehet.
Csak az elhasznált tornacipőd nem illik az élére vasalt nadrághoz, sem a gondosan felhajtott ingujjhoz, és legkevésbé a nyakadat tökéletesen körbeölelő gallérhoz, melyen apró gallyak vékony árnyai nyúlnak végig minden lépésednél. Bármi. Tengerész, bankár, csillagász, asztronauta, történész vagy vadakat terelő juhász. Finoman beleharapsz az ajkadba, pillantásod rátapad minden egyes macskakövön elcsúszó fénynyalábon, tarkódat enyhe szél borzolja. Borzasztó ez a hőség. Lehetne belőled mérnök, tőzsdézhetnél, jetlag-ekből szőtt egzisztencia-hálód foglya akár. Ujjaid izzadtad tapadnak a jegyzeteidet rejtő mappára, homlokod gyöngyözik, az ajkaid sósak, a nyelved forrón feszül szájpadlásodnak. Lehetne belőled farmer, bróker, ügyvezető igazgató, aktatologató, bármi.
Szánalmas fehér cigi papírba tekert valóság vagy, hazudhatod, hogy a szüleid diplomaták, hogy otthon királyi sarjakkal mártóztál meg a medencédben, hazudhatsz bugyikat, felhúzhatod magad egy képzeletbeli életre, tökéletesre rendezett színdarab, de a vége mindig pattogzó vakolat, márka nélküli fogkrém, bágyadt vágyakba forgatott kilátástalanság. Lehetne belőled bármi; fotográfus, irodalmár, orvos, színész, kritikus vagy építőmunkás. Zsebedben kitapogatod a pénzköteget, milyen mocskosan tapad izzadt ujjaidra mások bőrének lehelet-lenyomata, ezernyi hüvelykujjból csak egy a tiéd, a jelöletlen bankók mindenkihez egyformán simulnak. Nem vagy különb. Lehetne belőled bármi; uzsorás, zálogos, rendőr, mentős, tűzoltó.
Te valahogy akartál is lenni valami. A robosztus épület vörös falain lassan végigcsorog a nap utolsó sóhaja, a szél valahogy kiszakít nehéz lélegzeteidből, bőrödön lassan elhűlnek az izzadságcsepped, zakód már nem fullaszt annyira. Tökéletes vagy. A körmeidet te magad vágod, és polírozod, ezt nagyon hamar kitanultad, az első napon láttad őket, és te nem lehettél a kívülálló, nem, neked diplomataszülők, polírozott körmök, szaftos történetek kellettek. Válltáskád különösen nehéz. Még párás a levegő, még néhányan lézengenek az udvaron, autókra várnak, odaintenek neked, te meg csak úgy, a megszokott nemtörődömséggel intesz vissza, mintha lenne belőlük az életedben még ezer, még százezer, hercegek, befolyásos emberek gyerekei, kisebb és nagyobb porszemek. A te végtelenül izgalmas életed kitalált figurái.
De el kell passzolnod. Valahogyan meg kell szabadulnod az egésztől, és ha elsőre ingyen adod, legközelebb aranyáron veszik meg. Mert imádják majd eljátszani, hogy pont olyanok, mint a többiek. És ha lecsípsz egy-egytizednyi grammot, észre sem veszik, rólad senki nem feltételezné. A lehető legjobb piac. Ezért inkább felemeled a fejed, mintha csak most vetted volna észre, kikkel van dolgod, halvány mosolyra rebben a szád, felveszed a rókaarcot, amit úgy szeretnek a lányok, csak féloldalasan, hidegen, mégis behízelgően, és újra intesz. A szemükben látod, holnap az egészet elpasszolod. Persze ha Harper nem kontárkodott volna bele, most semmi gondod nem lenne. De a betört orrért fizetned kell, minden ütésért fizetned kell. A táskád különösen nehéz. Pedig lehetne belőled bármi; ingatlanos, szerviz-technikus, műszakvezető, alkatrész beszerző, recepciós, asszisztens, rendes ember.
Ha el merted volna mondani a bátyádnak, már régen tudná, terítesz, fogyasztasz, azt teszed, amit mások kérnek tőled. Pénzt egyik helyről a másikra. Fiatal vagy, egyenruhás kisiskolás, ugyan, ki állítana meg fényes nappal az utcán? Elit iskolát fizetni egy dolog, elit iskolába járni egy másik dolog. A szüleid diplomaták, a bátyád éppen Bora Borán nyaral, az életed…
A pénzköteget a rád váró férfi kabátzsebébe csúsztatod, úgy lépsz el mellette, mintha sosem találkoztál volna vele. Tudod, hogy elégedett. Nem állított meg. Ezek már súlyból, szagból ismerik az összeget.
Lehetett volna belőled bármi.