I can give you nothing but darkness

[You must be registered and logged in to see this image.]

Az emberek szeretik egymást. Ez a normális. Én viszont egyáltalán nem szeretem az embereket, a tüzet szeretem. A lángokat, a forróságot, azt az igazi égő poklot, amit egy-egy tűzeset idéz elő. És én mindig belevetem magam a közepébe, félelmet nem ismerve rontok be a lángoló épületekbe, nem törődve azzal, hogy ez mennyire veszélyes. Nem ismerem a veszélyt, sem a félelmet. Tényleg nem. Voltaképpen elég kevés érzelemmel áldott meg a sors. Inkább amolyan ösztönlénynek nevezném magam, mintsem egy normális embernek. Szokatlan vagyok, furcsa és… nem is tudom mit szoktak még rám mondani. Mindenfélét.
Ha van is valamilyen érzelmem, azt jól elrejtem, mert nincs szükségem rá. De az is gyakran előfordul, hogy csak szimplán nem ismerem fel, hogy ez mégis milyen érzés. Nem értek az emberi nyelven, sem pedig az érzelmek nyelvén – ezt már számtalanszor bebizonyítottam.
És visszakanyarodva a lényeghez, az én lényegemhez, a szenvedélyemhez… a tűzhöz. Van fogalmatok arról, hogy milyen egy olyasvalamit szeretni, amit nem érinthetsz meg? Soha? Mert ha hozzáérsz, akkor megéget. Az én imádatom csak egyoldalú, gyötrelmes és végzetes. Valami után így vágyódni, ami összességében sosem lehet a tiéd? Áh, ezt nem is értheti senki, hiszen annyira zavaros. Pont annyira lehet ez furcsa és érthetetlen másoknak, mint nekem az emberek szokásai. Meg amit ők éreznek egymás iránt, amit ha jól emlékszem szerelemnek neveznek. Ami számomra teljességgel ismeretlen és érthetetlen. Úgyhogy lassan már olyan vagyok itt, mint egy földönkívüli élőlény, akit más bolygóról telepítettek. Tényleg úgy érzem magam. Mondanám, hogy egyedül Chris az, aki megért, de ez így ebben a formában nem igaz. Ő sem ért meg, csupán csak érzékeli, hogy teljesen más vagyok. Az pedig hogy még ezek után is miért keresi a társaságomat, hát egy hatalmas nagy rejtély a számomra. De szerintem még az ő számára is. Sokszor látom a fején, hogy értetlenkedik.
Na, mindegy. Mindez úgysem lényeges, legalábbis a számomra nem. Nem érdekelnek mások. Csak a tűz érdekel. De a tűz megégetett, ma is.
Szomorúan lépdelek az öltöző folyosóján, miután lezuhanyoztam. A zuhanyzó külön van, de az öltöző már közös. Engem mondjuk nem zavar, még a zuhanyzón is szívesen osztozkodnék a többiekkel, elvégre engem aztán úgysem érdekel az ellenkező nem, de még a sajátom sem. Számomra nincs bennük semmi… semmi.
Nem igazán zavartatom magam, és egy könnyed mozdulattal megszabadulok a törölközőmtől, hogy átöltözhessek. Persze nem úgy van az, előtte még meg kell találni a fehérneműimet. Úgyhogy a következőképpen fest a helyzet, avagy a jelenet; nyakig benne vagyok a szekrényemben, gerillaharcot vívok éppen a ruháimmal, mert időközben nagyon úgy fest, hogy minden szanaszéjjel lett itt dobálva – természetesen mindent én hagytam így, csak jól esik másra kenni a dolgot –, és hát még mindig meztelen vagyok, amivel nincs is gond, mert egyrészt kit érdekel? Másrészt meg úgysincs itt rajtam kívül senki.

I can give you nothing but darkness

[You must be registered and logged in to see this image.]

Én nem értem, hogy miért van mindig ekkora káosz körülöttem. Ha nem a lakásomban van rendetlenség, akkor a szekrényemben. Ha nem ott, akkor meg az agyamban… Jó, ott amúgy is mindig anarchia uralkodik, mármint a fejemben, de na. Az életem is egy jó nagy összekutyulódott valami, a múltamról akkor már nem is beszélve. Elég fura szerzet vagyok, amit szintén csak onnan tudok, hogy mások mondták, mert én nem érzékelem a normákat. Próbálok beilleszkedni, eltanulni a különböző sémákat, amiket szokás egy-egy helyzetben reagálni, de ez nem mindig jön össze. Például az arcommal sosem tudtam mit kezdeni. Mindig ugyanolyan fejet vágok; teljes mértékben érzelemmenteset. Vagy semlegest. Igazából még azt sem tudom, hogy ezt hogyan szokás nevezni. Amit viszont tudok, hogy ez sem egészen normális dolog, legalábbis a környezetemből ítélve. Az emberek szomorúak szoktak lenni, meg nevetni, és mindez meglátszódik rajtuk. Hát rajtam nem látszódik semmi. Nagyon ritkán szoktam jóízűeket röhögni, általában ha részeg vagyok, vagy valakinek a halálán. Mármint abban az esetben, hogy ha valamilyen groteszk módon halt meg az illető, mert ugyebár az vicces. Nekem.
Viszont ez a rendetlenség a szekrényemben már korántsem olyan vicces, és az sem számít túlzottan nagy poénnak, hogy valaki hirtelen a semmiből a hátsómra csap egyet. Ráadásul pofátlan mód egy törölközővel. Hátra sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam ki volt a hunyó. Nem sokan vetemednének ilyen tettre, mert félnek tőlem. Félnek a kiszámíthatatlanságomtól. Amit nem is értek, hisz’ olyan kezes vagyok, akár a ma született bárány. Ilyesmin meg amúgy sem akadnék fel, mert pimaszság ide vagy oda, a pillanat varázsát, avagy a helyzet lényegét amúgy sem értem. Az meg, hogy meztelenül meglát… hát legfeljebb csak őt hozza zavarba, mert nekem nem szokásom zavarba jönni, meg ehhez hasonlók. Ugyanis ahhoz én túlságosan érzelmek híján vagyok, mint azt tudjuk is.
Így aztán a legtöbb, amit reagálhatok erre a kis akciójára, hogy a szemöldököm az égbe szökik, és olyan fejjel nézek rá, mintha csak éppen a mentális egészségéről érdeklődnék. Magyarán; hát ez hülye.
Kicsit azért nonszensz, hogy a pszichopata mondja az idiótának, hogy hülye. Persze én nem mondtam, én csak gondoltam. De szerintem látja is rajtam, hogy miféle gondolatok mennek most végbe a fejemben, úgyhogy…
Azért annak örülök, hogy ő nálam is jobban tisztában van a dolgokkal. Mármint konkrétan azzal kapcsolatban, hogy hova tettem a cuccaimat a szekrényben. Jó tudni, hogy valaki sokkal otthonosabban mozog a gondolataim közt, mint én magam. Azonban ki kell, hogy ábrándítsalak, kedves Chris… Mert aki egyszer ide betéved, az soha többé nem juthat ki élve. Vagyis innen nincs kiút. És igen, ezt most az elmémre értettem. Ő persze minden bizonnyal még ezt is félreértené. A perverz állat! Persze fogalmam sincs róla, hogy ez a jelző mit is takar pontosan, de azért közkedvelten használom rajta, mert olyan jól hangzik.
- Áh, megvan – bukkanok rá hirtelen a melltartómra. Tényleg igaza volt, a felső polcon hagytam. De még az is meglehet, hogy ő csempészte oda. Végül is simán kinézném belőle. – Tegnap elhagytam otthon néhány zoknit… Egészen véletlenül nincs valamilyen információd ezzel kapcsolatban? – érdeklődök kíváncsian, miközben öltözni kezdek, kicsit sem zavartatva magam előtte. Miért is tenném? Az előbb már úgyis látott. Mondjuk meglepő, mert nem is tudtam, hogy itt van.
Tényleg érdekelne, hogy mi történhetett a zoknijaimmal, mert nagyon rejtélyes módon tűntek el, és mindenképpen szükség volna az ő médiumi képességére ahhoz, hogy fény derüljön az igazságra a hollétükkel kapcsolatban. A másik opció pedig, hogy azokat is ő dugta el valahol. De hogy minek az örök rejtély marad…
- És mi legyen a mai program? – teszem fel a nagy kérdést, mert az már magától értetődő dolog, hogy nekünk együtt kell csinálni valamit. Hiszen mi mindig mindent együtt szoktunk csinálni. Illetve azért nem mindent, mert például egymás körmét nem szoktuk kifestegetni, meg ehhez hasonlók. Az azért elég homár jelenet lenne, ha engem kérdeztek…

I can give you nothing but darkness

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem is tudom, hogy miféle reakciót várt tőlem azzal a csapjunk-a-csaj-seggére-törölközővel jelenettel kapcsolatban. Illetve talán mégis… Szerintem próbált belőlem valamilyen indulatot, vagy ehhez hasonlót kiváltani. Szegénykém, ezek szerint még nem ismer eléggé. Pedig én azt hittem, hogy már tudja és megszokta, hogy én ilyen vagyok és nagy valószínűséggel ilyen is maradok. Fogadjon el így, vagy hagyjuk szépen békén egymást. Bár ez a gondolat most kicsit tényleg olyan, mintha valami érzelemszerűség cikázott volna át az agyam piciny zugában. Meglehet, hogy talán mégsem vagyok reménytelen eset? Elvégre valaha még voltak érzéseim, ugyan nem túl sok, de azért mégiscsak volt. Igen, előfordult már velem is, hogy megtetszett valaki, egy fiú. Vagyis voltaképpen csak egy valaki még a gimnazista éveim alatt, és ez olyan szerelemszerűségnek tűnt, bár inkább volt plátói, mintsem valós. Ráadásul így az idő távlatából belátom én is, hogy ha úgy vesszük, az sem valódi érzelem volt, csak a hormonok. A bennem lezajló kémiai folyamatok hatására éreztem azt, hogy talán szerelmes vagyok. De ez nem volt kölcsönös, én pedig úgy éreztem, hogy majd ’ összetörik a szívem. Tényleg eléggé szorított a mellkasom, főleg amikor megláttam, hogy egy másik lányt csókol meg. Valami szőkét. Gyűlölöm a szőkéket. Vagyis gyűlöltem. Azóta mindez már teljesen közömbös a számomra. Mindegy is, akkor én felgyújtottam ezt a srácot, és többé már nem éreztem ehhez hasonló érzést, hál’ az égnek. Bár néha előfordul, hogy amikor elmegyünk a srácokkal közösen meginni egy sört, aztán Chris lelép valami csajjal, valami szőkével, akkor bevedelek egy csomó alkoholt, aztán jóság van. Nem is tudom, hogy ez miért van egyébként, de az alkoholtól viccesebb vagyok, mint úgy általában. Ilyenkor egészen olyan, mintha normális lennék, ami fura. Míg más kifordul önmagából a tömény szesz hatására, én normális leszek. Részegen normális, de normális. Ilyenkor szoktam például jókat vihogni a semmin, ami alapjáraton lehetetlennek tűnik, mert nekem aztán nem szokásom a semmit viccesnek titulálni, de ugye ha a vodka a fejembe száll onnantól kezdve már nincs megállás.
- Te is tudod, hogy nincs szennyesem, mert az egész lakásom egy nagy szennyes – emlékeztetem erre az apróságra, majd azonnal folytatom a mondanivalómat. – De a kanapé alatti részt még nem vizsgáltam meg, úgyhogy most jó tippet adtál…
Mint mindig. Valamiért kettőnk közül még mindig ő a nőiesebb, ami azért is vicces, mert ő sem az a tipikus nőies férfi. Nagyon is férfias, csak hát én meg még jobban az vagyok, nő létemre! Szomorú, nemde?
A lakásom egy nagy káosz, szanaszét van hajigálva minden, semmit sem lehet megtalálni. Tökéletesen tükrözi a fejemben uralkodó hadiállapotot.
- Ez most komoly? – vonom fel ismét a szemöldökömet. Még ilyet sem hallottam, legalábbis tőle. És hirtelen el sem tudom dönteni, hogy poénnak szánta, vagy…?
Nehéz velem az élet. Nem nevetek, csak ha részeg vagyok, nem értékelem a humort, de még csak nem is értem. Olyan vagyok, akár egy földönkívüli. Majd mindjárt haza is telefonálok, nehogy itt hagyjanak már.
- A meccs jól hangzik – értek vele egyet, miközben a többi ruhadarabomat is magamra öltöm, nehogy ismét megcsodálja a formás kis hátsómat. Már úgyis volt alkalma alaposan szemügyre venni. – Egy kis sörrel – teszem még hozzá gyorsan, mert elképzelhetetlennek tartom a meccsnézést sör nélkül. Kérem szépen, az egy alap kellék! Persze attól is függ, hogy milyen meccs. Chris inkább a fociért rajong, én meg élek-halok az ökölvívásért.
- Mi az, hogy csöpögős? – kérdezek vissza értetlenül. Van egy sejtésem, hogy a nyálasra érti, ami pedig annyit tesz, hogy romantikus. De a romantikus fajtán belül is romantikus, tehát már túlságosan érzelgős, aminek a felét úgysem értem. Felét? Az egészét! – Jaj, én semmiképp! – fakadok ki kétségbeesetten. Semmi kedvem egy ilyen filmhez, csak annyira van rá szükségem, mint a hátamnak egy púpra. És megsúgom, hogy púpra sincsen szükségem. Úgyis itt van Chris, ő elég nagy púp már így is. – Úgyis csak elaludnék rajta, mint a múltkor. – Merthogy nem is olyan rég megpróbálkozott azzal, hogy megnézet velem egy ilyen filmet. Valami vámpíros film volt, amiben csillogtak a vámpírok, a többi meg nagy sötétség, mert utána már eluntam a fél életemet is, és inkább bevágtam a szunyát.

I can give you nothing but darkness

[You must be registered and logged in to see this image.]

Valóban sokszor férfiakat megszégyenítő káosz uralkodik a lakásomban, de én már csak ilyen rendetlen vagyok, nem tagadom. Sőt, még büszke is vagyok rá, ami azért kicsit szokatlan lenne, ha nem én lennék az említett hölgyemény, mert ugyebár az én esetemben már semmi sem mondható szokatlannak, hiszen az imént már megvitattuk, hogy olyan vagyok, mint egy űrlény, és már erősen érik a hazatelefonálás pillanata.
Tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja. Mi van?
- Akkor jó – engedek meg én is egy halovány mosolyt magamnak. Figyelem, történelmi pillanatnak lehettünk szemtanúi! De na, azért ez mindig csiklandozza a bensőmet, hogy ismer. Mármint, hogy úgy igazán ismer… és még ennek ellenére sem szaladt vagy menekült el a világ túlsó végére. Mert mások garantáltan ezt tennék, efelől semmi kétségem. Persze ilyen erővel az is elgondolkodtató, hogy akkor Chris sem teljesen normális, ha a nem normális nőszemély társaságát keresi. Vagy ott van még a másik opció, hogy még mindig csak megdönteni akar. Hát erre meg csak annyit tudok mondani, hogy álmodik a nyomor, barátom!
- Szóval egy kislány mesélte? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. – Hát akkor biztosan igaz, elvégre a lányok sosem hazudnak – közlöm ezt az apróságot komoly arccal. Remélem, hogy érzi az iróniát a hangomban, hiszen én már csak tudom, hogy a nőtársaim is állandóan kamuznak. Persze a férfiak ezerszer jobbak, ugyanis ők ezt a képességüket már tökélyre fejlesztették az évszázadok folyamán, de azért a gyengébbik nemet sem kell félteni. Nem mintha én szoktam volna hazudni… Ugyan, én nem szorulok rá ilyesmire. De azért bármennyire furcsán is hangzik, nem vagyok olyan tudatlan, mint amilyennek sokan gondolnak, én meg szoktam figyelni a környezetemet, és ha a legtöbb interakciót nem is, de a hazugságot mindenképpen felismerem.
Kíváncsian hallgatom végig a magyarázatát, ahogy próbálja a definiálni a „csöpögős” kifejezést. Voltaképpen én is erre asszociáltam legelőször, így sokkal okosabb nem leszek, sőt alig-alig figyelek a mondandójára, gondolataim kissé elkalandoznak. Nem igazán értem, hogy miért pont vele szoktam filmezni és sört inni, a többiről már nem is beszélve. Talán ha valamivel több érzelem szorult volna belém a kezdetekkor, amikor azt osztogatták, akkor most minden sokkal egyszerűbb lenne. De így aligha az, hiszen nem igazán tudok kiigazodni magamon, sem pedig a miérteken. Vajon ő okosabb nálam ilyen szempontból? És vajon mennyire nézne hülyének, ha egy az egyben rákérdenék arra, hogy ez akkor most mi, ami közöttünk van? Mert én sem a barátság, sem a párkapcsolat fogalmát nem ismerem. Tudom, igencsak hiányos a szótáram…
- Jónak mondod – szalad fel a szemöldököm a magasba. – És akkor mit szóljak én? Mondjuk altatónak nem volt rossz – ismerem be egy bólintás kíséretében. Ha másnak nem, de legalább annak elment, merthogy utána olyan jót aludtam, mint még talán soha.
- Az biztos… De te legalább végignézted? – érdeklődöm meg, nem mintha a film végére lennék annyira kíváncsi. Sokkal inkább az érdekel, hogy hova tűnt akkor, mert az a nap nekem teljes képszakadás. Még arra emlékszem, hogy elkezdtük nézni, én szokásosan pizzát tömtem a képembe, amit sörrel öblítettem le, aztán amikor elfogyott, már igazán nem volt miért ébren maradnom, a film ugyanis nem kötött le, és nagyjából ennél a pontnál sötétedett el a világ. A következő kép, hogy másnak kipihenten az ágyamban kelek, Chris pedig sehol. Gondolom hazament, értelemszerűen, de azért kíváncsi lennék az ő verziójára is. Azt hiszem.
- Komolyan? Ne már! – fakadok ki, amin aztán én magam is meglepődök. Végre valami érzelem… vagy érzelemszerűség?
De hát talán nem is csoda. A sör szent dolog! Kikérem magamnak, hát mi az, hogy elfogyott?
- Felőlem mehetünk – szólalok meg ismét a tőlem jól megszokott érzelemmentes hangon. Nagy nehezen, de csak túltettem magam azon, hogy elfogyott a sör. Persze ezt azonnal korrigálni kell.