Boston, 1979. február 19. 35 Kriminálpszichológus Cops David Gandy

I must confess

Kicsoda Max Greenberg?
A férfi, akinek utánafordulsz az utcán. Határozott lépteivel, karakteres arcával minden tekintetet magára vonz. A férj, aki mindig siet hazafelé. Aki évek óta hűséges, és az is marad. Akit néha túlságosan lefoglal a munka, de tud szórakozni. A testvér, aki mindig ott van, hogy beszéljetek. Az, aki nem ért egyet minden döntéseddel, de nyugodtan kezeli a vitákat. Aki még mindig gyászol. A pszichiáter, aki törődik a betegeivel. Aki élvezi a munkáját és kiasznál minden esetet, csak hogy több tapasztalata legyen. Az apa, aki nem volt teljesen felkészülve. Aki teljes szívéből szereti és sajátjaként neveli a testvére gyerekét. Az ember, aki irányításmániás és büszke. Aki szerethető és egy igazi úriember. A diák, aki minden nap tanul. Valaki, akinek hatalmas a tudásszomja, aki saját életét tekinti iskolának. A fiú, aki apja nyomdokaiba akart lépni. Aki rengeteget dolgozott a sikerért, hogy elérje céljait és büszkévé tegye apját. A szerelmes, aki bármit megtenne álmai nőjéért. Az, aki újra és újra képes beleesni egy nőbe.

I'm in love with my own sins

"A beteg komoly lelki traumájának oka..." Felpillantok. Lassú lépteket hallottam közeledni az irodám felé. Újabb páciens lenne? Úgy emlékszem senkit nem írtam be fél tízre. Fellapoztam a naptárat, és valóban. A kilenc és tíz óra közötti vonal teljesen üresen volt hagyva. Általában ezt az időt használom ki, hogy elintézzem a papírmunkát, vagy járjak egyet a pszichiátrián, hogy ellenőrizhessem a betegeimet.
Kopp, kopp, kopp.
- Jöjjön be. - Felpillantok az előttem heverő iratokból.
- Nem zavarom, Dr Greenberg?
- Nem, dehogyis. Jöjjön be, igazgató úr.
Ez az egész helyzet kezdte egyre jobban izgatni a fantáziámat, így felálltam az asztalom mögül, hogy odaléphessek kezet fogni. Az igazgató felajánlás nélkül leült a kanapéra, én pedig nekitámaszkodtam a mahagóni íróasztalnak.
- Van esetleg.. valami probléma?
- Igen, azt hiszem így fogalmaznék.
- Miről van szó?
- Nos... Tegnap éjszaka az egyik betege elszökött. - Úgy nézett rám, mintha tudnám miről beszél. Mintha segítettem volna ezt a beteget, hogy elhagyja az intézetet. Holott mindketten nagyon jól tudjuk, hogy senkit nem fogok elengedni innen, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy testileg, lelkileg és szellemileg is teljesen felépült. Az emberek okkal kerülnek ide. Én pedig bolond lennék, ha bárkit is hagynék kezelés nélkül szaladgálni a nagyvilágban, amikor tisztában vagyok vele, hogy nem csak a környezetére lehet veszélyes, hanem saját magával szemben is.
- Kiről van szó?
- Constance Mladenov.
Tudhattam volna. Végigsimítok borostás arcomon, azon járatva az agyamat, hogyan tudnám minél hamarabb és minél kevesebb feltűnéssel megoldani ezt az ügyet. Ez nem fog jó fényt vetni a karrieremre. Hirtelen beugrik valami tegnap estéről.
- Igazgató úr, megbocsátana nekem?
- Persze.. - Látom az öregen, hogy fogalma sincs mire készülök, de szó nélkül hagyom el a szobát, a telefonommal együtt. Alig csukódik be mögöttem az ajtó, máris kicsöng.
- Gyerünk, vedd fel.. - súgom a teljesen üres folyosónak.
Tegnap Connie nálam volt. Próbáltam kiszedni belőle, amit már hónapok óta meg akarok tudni. Hogy mi vinne rá egy ártatlan kislányt a gyilkosságra. Elítélték, börtönbe zárták, jó magaviseletért a pszichiátriára hozták. Vannak jó napjai, amikor olyan, mintha az egész meg sem történt volna. És vannak rosszak is.. Illetve most már csak voltak. Ahogy általában, tegnap sem mondta el, hogy mi történt vele. Nem mondta el a teljes történetet. Soha nem mondta el. Kész szakmai rémálom volt az a lány. Minden, amit tanultam, amiről olvastam.. Egyszerűen nem akart megnyílni nekem. Valakinek, aki csak segíteni akart rajta. Különleges volt. Ő volt az egyetlen olyan beteg, akivel minden újabb beszélgetés egy újabb meglepetés volt. Egy út a hullámvasúton. Constance szörnyen manipulatív ember. Csak egy pillanatra kellett volna elvesztenem az irányítást, csak egy pillanatra kellett volna másra koncentrálnom, máris ott volt a fejemben. Próbált bejutni, megtudni mit akarok. És elérni, hogy azt higgyem, ez a dolog Ő maga. De bármilyen nehéz természete is volt ennek a lánynak, érdekelt, hogy mi történt vele. Nem lehetett könnyű sorsa. Főleg nem a börtön után. Ha megnyílt volna nekem és beszélhettem volna a fejével, talán segíthettem volna neki. Vissza terelhettem volna a helyes útra, amiről olyan csúnyán elkóborolt.
- Itt Carlisa Greenberg üzenetrögzítője. Jelenleg ne...
- Francba is.
Contsance volt az a lány, aki tegnap részletesen elmesélte nekem hogyan ölné meg a feleségemet. A feleségemet, aki nem válaszol a hívásomra.