Natural beauty is beautiful

Sose lehet tudni, mikor jön rá az emberre a szabadság vágy. Rám pont most.
Órákig ültem a monitoromat bámulva, mégis mit írhatnék.
Néha, azt a legnehezebb leírni, ami elválasztana téged a könyvet publikálásától. A befejezés.
Tudom mit akarom, tudom hogyan kéne leírno véglegesen. Mégis, van egy olyan érzésem, nem kéne még le tennem a "tollat". A karaktereimnek megannyi lehetőséget adhatnék még a kalandokra.

"elmentem ihletet keresni. estére hazaérek. xoxo Lise."

Ezzel az apróüzenettel távoztam. Átlépve a küszöböm ajtaját, megcsapott a csenge szellő. Mintha ezt a napot is nekem tervezték volna, gondoltam. Meleg van, csicseregnek a madarak és gyerekek kosaraznak a szomszéd felhajtóján. Egyből eszembe jut Lemon.
Amióta nálunk van, az életünk kissé felfordult Max-el. Persze csak a jó értelemben, hisz ezzel az apró csöpséggel lett teljes a családunk. Kár, hogy ilyen tragikus módon kellett ide eljutnunk.
Ő még kicsi és nem foghatja fel milyen a halál, nem ismerheti meg az igazi szüleit, hogy micsoda emberek is voltak.  
Még most is hiányoznak és a szokásos duma az "ők már jobb helyen vannak" sem segít. Jobb lenne nekik a lányukkal.

Ilyen csodás napon, ezen borús gondolatokkal vettem nyakamba a várost. Egyenesen a határ felé veszem az irányt, a mobilom már kikapcsolva, halk zene szól a rádióból és próbálom magam elereszteni.
Nem sokat agyaltam, hol is lenne számomra a legjobb. Egyszerűen mentem amerre az út vitt. Képletesen.
A távoli hegyek sziluettje egyre erősödött, később kirajzolódott előttem az egész lánc, mely oly sok túrázó családnak és ötletet kereső embernek ad menedéket.
A friss levegő, az erdő királyi szépsége. Mindezek agyserkentőként hatnak az emberre, a csend ami ott "lakik" csak néha szűnik meg az énekes madarak dalai miatt.

Észre sem veszem és már a parkolóban vagyok. A szokásos kis kilátó előtt ösvénynél, amit minden július negyedikén megjárunk a családdal, innen nézve a tüzijátékot. Felpillantok a kilátóra és magamban konstallálom; kevesebb mint húsz perc múlva ott fogok ülni és a regényem végén dolgozni.
Úgy legyen.
Nem meredek, nem fárasztó. A kitaposott ösvényt már annyiszor megjártam, talán bekötött szemmel is végig sétálhatnék. Persze abból csak bajom lenne, megbotlanék, lezuhannék esetleg elvinne egy óriási sas. És ezzel nem én viccelódöm, hanem a férjem aggódik miattam ilyen komolyan. Csak azért, mert az Ő munkájából kifolyólag sok fenyegést kap, miszerint Én veszélyben vagyok és meg fogok halni, adhatna nekem egy kis bizalmat.

Igazam volt, nem kellett több húsz percnél, hogy végig pásztázhassak a gyönyörű tájon. Mint mindig, most is úgyanolyan lélegzetelállító. Néha elgondolkodom, az emberiség miért pusztít el ilyen gyönyörű helyeket, mint ez.
Ahogy aa tökéletes helyemet keresem, megakad a szemem egy ismeretlen férfin. Mármint nem magán a férfin hanem a munkáján. Kíváncsi - túl kíváncsi - természetemnél fogva, gondolkodás nélkül lépkedek oda hozzá.
- Bocsánat a zavarásért. De ez egyszerűen csodálatos. - kopogtatom meg a vállát, közben az előttem lévő festményt fixírozva.
- Nagyon tehetséges. Tudja?

† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: kezdőben sosem voltam jó † words: 457

[You must be registered and logged in to see this link.]

Natural beauty is beautiful

Elmenekültem mondhatni. Otthonról. Nem a bajok miatt, hanem a megszokott környezet miatt. Néha ki kell mozdulni, hogy felszabadulj és ötleteket szerezhezz. Én a hegyeket választom. Nincsenek messze, de közel sem. Tökéletes, gondolom magamban.
Kocsiba pattanok, nem sokat gondolkozom mit kéne pakolnom. Tudtommal minden benne van a táskámban, ha mégsem út közben rájövök.
Mivel még nem kaptam aggódó SMS-t Max-től, gondolom nincs itthon, Rosa pedig túl elfoglalt hogy az én testiépségemmel foglalkozzon. Így belegondolva, talán kicsit túl sok mindennel bíztam meg az utóbbi időben. Amint haza megyek leveszek egy-két terhet a hátáról.

Egy szempillantás alatt megmásztam az emelkedőt, elérve célomat, díjamul egy csodálatos kilátást kapok. Nem változik, mindig gyönyörű, szinte felséges.
Itt talán eszembe jut valami sanszos epilógus, nézek végig a tájon, de valamin, illetve valakinek a munkáján megpihen a tekintetem.
Talán a Teremtő is úgy akarta, hogy én mindenre nyitott legyek. Ezrt is van, hogy egy idegennel állok le beszélgetni. Fejemben szinte vészjelzőként felsejlik Max hangja: lehet gyilkos is. Igen, ő mindig azokkal és egyéb szörnyetegekkel van körülvéve és ugyanezt szoktam neki mondani munka előtt. Szóval, most ez nem fog megállítani.
- Magának biztos nincs. Biztos sokan mondják, hogy hihetetlen amit csinál. - bólogatok. Akármennyire számítok én is művésznek, az ecset nem éppen az én esetem. Maradok a tollnál és papírnál.

Kicsit furcsán nézek rá, mikor megemlíti az autogramm szót. Nem akarok udvariatlan lenni, ezért:
- Nem akarok faragatlan lenni...De nem ismerem magát. Mentségemre legyen ritkán járok kiállításokra. Szóval bocsásson meg, ha esetleg megsértem kis tudatlanságommal - szabadkozom. Tényleg nem akarok beletiporni művészlelkébe, de valóban az igazat mondom. Sajnos nem sok időm van ide-oda járkálni, kiállításra meg főleg nem. Most a legfontosabb, hogy nyomdába kerüljön a könyvem.

- Semmi baj, a megszokás már csak ilyen. Én egy-egy mélyebb beszélgetés után, megkérdezem az embereket, hogy ők milyen karakterek lennének egy másik életükben. - legyintek mosolyogva. Valószínleg Max már nem lenne annyira vidám.
De most ez nem érdekel.
- Csatlakozhatok amíg szárad a kép? Beszélgethetnénk és elmondhatná honnan is ismerhetem magát.

† music: [You must be registered and logged in to see this link.] † note: ez rossz lett † words: xxx

[You must be registered and logged in to see this link.]