Nicolai + Anastasia

Egy újabb nyomorúságos nap egy nyomorúságos éjszaka után. Jóformán semmit nem aludtam, mert az apám részegen jött haza. És hát milyen az ember mikor részeg? Elviselhetetlen. Főleg akkor, ha az apámról van szó. Mert ugyebár őt még józanon sem könnyű elviselni. De hát ez van. Ahogy mondani szokták: az ember a családját nem válogathatja meg. Gondolom mondanom sem kell, hogy az egész éjszakámat végig bőgtem, miután sikerült egy pofont felszednem az öregtől. Hogy miért, azt igazából én sem tudom, de az ember gyakran csinál dolgokat ok nélkül. Ez valahogy pont olyan mint mikor elkezdek sírni, és fogalmam sincs, hogy miért, csak úgy jön. A különbség az, hogy én néhány könnycseppel nem hiszem, hogy bárkinek is ártanék, ellenben vele, aki az ilyen hirtelen támadt pofonjaival nagyon is sokat árt. De persze miért is érdekelne ez bárkit is? A bátyám szokásához híven egész éjjel nem volt itthon, így hát én helyette is tűrtem. De legalább most csend van. A bolond apám korán elment dolgozni, a bátyám meg a szobájában alszik, piheni ki az éjszakáját. Én meg egyedül ülök az ágyamban, a takarómat a fejemre terítem és próbálom elfojtani az újabb könnyeket, amik készülnek kipotyogni. Igazából tényleg nem akarok pityeregni. Jóformán már könnyem sincs. De mégis mekkora megkönnyebbülés lenne. Szipogva a telefonomért nyúlok, majd pötyögök egy sms-t Niconak: „Kérlek.... gyere át. Szükségem van rád!” Mielőtt meggondolnám magam, már meg is nyomom a küldés gombot. Én tényleg nem akarom mindig a problémáimmal zaklatni Őt, de egyszerűen senkim nincs rajta kívül. Meg amúgy is tudom, hogy Nico megért engem. Néha még én magam sem értem, hogy miért van mellettem? Ő miért nem tart dilisnek, mint az összes többi emberi lény, akit csak ismerek? Ezt talán sosem fogom megérteni, de valójában nem is számít. Hálás vagyok neki érte. Mert ha ő nem lenne... akkor a fene tudja, hogy eddig mi lett volna velem. Vagy, hogy egyáltalán mi lenne, ha elhagyna? Ha csak egyszerűen megunná a sok nyavalygásom és keresne nálam jobb társaságot magának. Vagy valami szebb lányt... Összeborzongok. Nem! Azt biztosan nem élném túl. Mert engem azt hiszem, hogy Nico tart életben. Sőt, ez szinte teljesen biztos. De nincs is értelme ilyen ostobaságokon gondolkodnom. Mert tudom, hogy velem marad.
Ekkor hirtelen, mintha egy újabb pofont kaptam volna valakitől ki tőr belőlem a zokogás. Magamhoz szorítom a párnámat és sírok. Hangosan. Gyűlölöm az apámat, amiért ilyen... az anyámat, amiért elhagyott, és a bátyámat, amiért sosem számíthatok a segítségére. De leginkább magamat utálom, mert nem vagyok képes kiállni a saját igazamért. És bármennyire is küzdöttem ez az érzés ellen, mégis van egy személy, akit szeretek. Ez a személy Nico. Nem akarom, hogy megint ilyen állapotban lásson, de egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. Nem tudok úgy tenni, mintha boldog lennék, mert nem vagyok az. És valószínűleg soha nem is leszek. Erről mintha odafentről gondoskodnának. Olyan, mintha el lennék átkozva, vagy nem is tudom. Semminek sem vagyok képes örülni. Pedig nem hiszem, hogy olyan nagy elvárásom lenne az életemmel kapcsolatban. A családomat már helyrehozni nem lehet az biztos, de akkor had szabaduljak már ki innen. Talán ha nem kéne velük élnem többet, akkor máris boldogabb életem lehetne. De, hogy is képzelek ilyesmit, amikor teljesen az apámtól függök? Az pedig tuti, hogy Ő lenne az utolsó személy, aki támogatná azt az ötletem, hogy elköltözzek innen.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Otthon ülök és éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy rendesen kicsapjam magam, mert sajnos jobb válaszom nincsen az életre. A karomat délután már össze-vissza vagdaltam, be kéne kötni, de minek? Úgyse készülök sehova, felesleges azért sietnem. Valami olcsón rendelt kaját ettem a füstben, mely már olyan vastag lett, hogy ki se látok rajta, a tévé is egészen homályos lett. Ha ezt a nagyanyám látná. Hogy a kis kastélyában dohányzom, sőtt, tévét nézek... kitérne a hitéből is. Illetve egy újabb vaskos hasítékot szakítana a hátamba, amiből dőlne a vér, mint az előzőekből. Ismerem azt a dalt, de már vége. a nagyanyám meghalt két éve, igaz, hogy miatta lettem ilyen, de már tényleg vége van.
Az alkoholos üveg felé kezdek pislogni, tele van a gyomrom, most valamivel le kéne öblítenem. Ma este egyáltalán nem áll szándékomban magamnál maradni, sőt, az összes lehetséges módon el akarom riasztani magamtól a valóságot, minél messzebb, annál jobb lesz nekem. Felállok és eltántorgok a whiskys üvegért, azzal együtt rogyok vissza az ágyra.
Éppen ajkaimhoz akarnám érinteni a száját, mikor csipogást hallok. Elégedetlenül nyekkenve, de leszállok az ágyról és elsétálok a hang irányába. Anastasia. Neeee, ne most, miért most?! Az élet kegyetlen. Leteszem a telefont és a fürdő felé veszem az irányt. Megmosom az arcomat, levakarom a vért a karomról és bekötözöm, hogy kicsit se látszanak a vágások. Ezzel együtt új ruhákat is felrántok, és a telefonomat nadrágom zsebéb süllyesztve zárom be az ajtót. Útban oda veszek egy nagypohár rohadt erős kávét, egyrészt hogy a számból végleg kiűzzem a fű szagát, másrészt, hogy magamhoz térjek mégis, bármennyire is voltam ez ellen.
Leintek egy taxit, ami elvisz a lányhoz, mire megérkezünk megiszom a kávét. Fizetek, a poharat kidobom. Pulóverem zsebébe süllyesztett kézzel nézem a házat és mély levegőt veszek. Tusfürdő illatom van, meg valami spray, szóval abban nem lesz hiba. Csak abban kételkedem, hogy normális támaszt tudok nyújtani Anának, hiszen pár órával ezelőtt még én is nagyban nyiszatoltam a karomat. De mindent meg fogok tenni.
Felkapaszkodom, egyre feljebb, be, egészen az ablakához, amit remélhetőleg nyitva hagyott, hiszen mindig is ezen másztam be, és ő hívott most is. Csendben érkezem meg, halk léptekkel megyek el egészen az ágyáig, beülök a háta mögé, majd lágy mozdulattal simítok végig a hátán, le, egészen csípőjéig, az alá nem. - Elmondod, mi történt? - Kérdezem csendesen, zsebkendőt nyújtva felé, ha esetleg kéne, ahogy látom, kell is.

Nicolai + Anastasia

Gyakran fordul meg a fejemben, hogy mi lenne, ha egyszer, csak úgy simán lelépnék? Talán észre se venné senki. Csak éppen az a baj, hogy nincs hová menjek. Nekem nincsenek barátnőim, akik gondolkodás nélkül fogadnának be magukhoz, és nyugtatnának meg, hogy addig maradhatok náluk, ameddig csak maradni akarok. Én csak magamra számíthatok... többnyire. Csak ezzel éppen az a baj, hogy egymagam nem vagyok ehhez elég erős. Ezért is vagyok hálás azért, amiért tudom, hogy ott van nekem Nico.
Sehogy se vagyok képes abba hagyni a sírást. Mi van, ha Nico nem fog eljönni? Nem, nem! Olyat biztosan nem tenne velem. Eddig is mindig jött, ha hívtam, tudom, hogy számíthatok rá. Főleg most. Most tényleg nagy szükségem van rá. Tudom, hogy mindig ezt mondom, de nem tehetek róla. Ha nincs velem, félek, egyedül vagyok. Túl leszek egyáltalán ezen valaha? Leszek boldog is? De úgy igazán boldog... mindig. Talán... majd egyszer. Addig is be kell élnem ezzel a nyomorúságos élettel, ami nekem jutott. És, ha majd sikerül ezen tovább lépnem, akkor csak nevetve fogok minderre a sok keserves percre vissza gondolni. Majd Nico segít, hogy mindez sikerüljön. Tudom, hogy így lesz. Így kell lennie.
Kellemes érintés zökkent ki a gondolataimból. Hát megjött! Kézfejemmel törlök egyet a szemeimen, aztán óvatosan megfordulok és megölelem, szorosan. Mennyire hiányzott már. Még soha... senkit nem szerettem ennyire. Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha most nem lenne itt. Vagy, ha soha nem lenne itt. Rossz lenne. Elveszem a felém nyújtott zsebkendőt, egy mosolyt erőltetek magamra, aztán elfordulva kifújom az orrom.
- Az apám... – motyogom, és ismét megölelem, az arcomat a nyakába temetve. Már nem sírok, szipogtatok. Közben pedig becsukom a szemem, és magamba szívom az illatát. Nem tudom, hogy miért van rám ilyen megnyugtató hatással, de hálás vagyok neki érte. – az este... megütött. – kis levegőket veszek, és próbálom kordában tartani az ismét készülődő könnyeimet. Nyelek egyet. Mi van, ha azért fogom egyszer elveszíteni Őt, mert nem vagyok elég erős? Mert mindig csak nyavalygok neki, és nem tudok vidám lenni. Pedig annyira próbálok... tényleg. Csak a családom... a minden... nem jön össze. Pedig jó lenne. Nem is tudom, hogy mikor nevettem utoljára. Nevettem én egyáltalán valaha is? Nem emlékszem. De mindegy is... hiszen még előttem áll az élet, nem? Még annyit nevethetek, mint még soha senki. Csak ki kell bírnom addig, és minden jó lesz.